PlayStation.Community

2018.11.28. 12:41 Játékteszt
14 hozzászólás
Szerző: MolonLave
Értékeld a cikket!
Időutazás egy lila sárkány szárnyain.

Idén tovább dübörög a nosztalgiavonat, melynek újrakiadások, újragondolások, vagy feltámasztott klasszikusok jelölik állomásait. Crash Bandicoot fenomenális ráncfelvarrását követően pedig Spyro, a belevaló, vagány lila sárkány soros, aki a narancssárga indiai erszényes borzzal együtt elfoglalhatta helyét a PlayStation panteonjában, és a műfaj kiemelkedő titánjaként tartja továbbra is a frontot. A nosztalgia lehet pénzéhes eszköz, viszont lehet egy jóindulatú – már piaci viszonyokhoz képest – kedveskedés a rajongóknak, a Toys for Bob pedig kétségtelenül utóbbi kategóriát képvisel a Spyro Reignited Trilogyval.
Crash-hez hasonlóan Spyro is meghatározó szereplője életemnek és videojátékos pályafutásomnak, így jelen kritika egy triászra épít: a veterán szemszögéből vizsgálom, igyekszem beleilleszteni magamat az újonc bőrébe, és fátyolos szemmel felidézem régi emlékeimet ezzel a három, példátlan, jellegzetes és életteli alkotással. Hozzátenném azt is, hogy a Spyro játékok határozottan felhasználóbarátok, ahol az élvezet, a felfedezés öröme és a kalandozás dominál, szemben Crash kihívásokkal teli világával. A könnyű nem feltétlenül jelent rosszat, erre pedig a kis tűzokádó fenomenális példa. A pályatervezés és a játékos felé történő visszajelzés a legnagyobb erőssége a játékoknak , a projekteket újraálmodó stúdió pedig úgy szőtte bele saját elképzeléseit a világba, hogy az alapok mind maradtak a régiek. Az emlékek mindent megszépítenek, és úgy tűnik igazán ki, hogy mennyi munka volt ebben a trilógiában, ha visszanézi a régi epizódokat is az ember: és akkor ámul majd igazán.
Spyro the Dragon

Míg a Crash trilógiát fordított sorrendben játszottam, Spyróval már sorban haladtam: és kölyökfejjel teljesen el voltam ámulva. Emlékszem, hogy Nagypapám szerezte be, és felváltva jártuk be ezt a digitális világot. Ő a technológia állandó cimborája és egyike volt azon tényezőknek, melyek elindították bennem a videojátékok iránti szenvedélyt. Így roppant ironikus, hogy Spyro 1998-as debütálása azon kevés játékok egyike csupán, amelyekkel mondhatni rendesen játszott. Én pedig azóta többször is végigjátszottam az egész trilógiát, megszerezve mindent, amit csak lehet. Crash a kihívást képviselte, és onnan ered szeretetem a reflexekre építő alkotások iránt (azok a fránya tojástolvaj „nyááá-nyá-nyá-nyá-nyááá” tolvajok az egész családot kiborították); Spyro pedig táplálta bennem a felfedezés vágyát, a kalandozásét, a titkok, rejtekhelyek kutatását, és a szépség szeretetét – és határozottan nem csak a videojátékok világában.

Tény, hogy a Spyro the Dragon mint platformer játék szerepel a köztudatban, de egyértelműen nem a túlzott precizitást követelő ügyességen és ugráláson volt a hangsúly, ami nyilvánvaló maradt sokadik, most már korszerűsített végigjátszásomon. A történet természetesen körítés a kalandozáshoz, viszont karakterei szerethetőek: és inkább kialakításuk, dizájnjuk beszél, mint eldünnyögött soraik.
Hősünk a címadó lila kölyöksárkány, akinek meg kell mentenie társait, miután azok felbőszítették a gonosz Gnasty Gnorcot, ő pedig kristállyá változtatta őket. Állandó cimborája és társa Sparx, a ragyogóan világító szitakötő, ketten pedig bejárják a Sárkány Világokat, hogy kiszabadítsák a többieket, bezsebeljék az elorozott kincseket, és visszaszerezzék az elcsent sárkánytojásokat, mindez alatt kiiktatva a rosszfiúkat. (Nem véletlenül egy szitakötő az útitárs, ugyanis angolul dragonfly az állat neve.) Útjuk mindenféle különös, álomszerű világba viszi őket, ahol humoros, tréfás lényekkel találkozhatnak. Zöld mezőkön csörtethetünk végig, jeges barlangokat járhatunk be, régi várromokon suhanhatunk át. Spyrót három alapvető képesség határozza meg: képes tüzet okádni, szarvaival öklelni, és – mivel még nem kifejlett egyed – szárnyai segítségével ereszkedni, de nem repülni. Ez a triász fekteti le Spyro alapjait, mint karakter, és minden egyéb erre épít, és ezt fejleszti tovább.
Az ellenfeleket ezen képességek valamelyikével lehet átküldeni a másvilágra: a védetlenek lángra gyújthatóak, míg a páncélozottakat fel lehet öklelni. Ha esetleg sikerül valakinek fejbe kólintania minket, akkor Sparx kékre, majd zöldre vált, végül eltűnik – ilyenkor még egy csapás, és végünk. Szitakötőnk lepkékkel nyerheti vissza erejét, ehhez pedig a terepen csatangoló, apró élőlényeket kell levadásznunk: jámbor, vígan bégető báránykákat és egyéb aranyos, sajnos halálra ítélt szerzeteket.

A háromdimenziós, nyitott pályák érdekessége, hogy kezdő- és végpontjaik viszonylag közel helyezkednek el egymáshoz. A valódi cél nem végighaladni a szakaszon, hanem összeszedni mindent, és megtalálni a rejtett zegzugokat. Határozottan jópofa, hogy az elosztó világ, ahonnan a konkrét pályákba gyakorlatilag tetszőleges sorrendben lehet bejutni, szintén egy különálló szakasznak felel meg, abszolválható feladatokkal és felkutatható rejtekekkel. Magán a „sztorin” viszonylag könnyen végig lehet szaladni, és időnként állít csupán feltételeket a továbbjutáshoz a játék: például megmenteni adott számú sárkányt, vagy begyűjteni valamennyi drágakövet. (Extra kihívást jelenthetnek az időmérő pályák, ahol gyűrűkön vagy kapukon kell átrepülnünk, illetve repülőgépeket, csónakokat, stb. kiiktatnunk – ilyenkor végtelen ideig repülhetünk, és a cél időn belül maradva teljesíteni a feladatokat.) Az igazi jutalom azonban a bóklászás és körültekintés, a kaland pedig egy végső meglepetéssel várja azokat, akik mindent begyűjtenek, amit csak lehet.
A rajzfilmszerű ellenségek jópofa karakterek, a csapat pedig roppant aprólékosan alakította ki őket. Hasonló a helyzet a megmentésre váró sárkányokkal, akik mind egyedi dizájnt kaptak, annak ellenére, hogy pár másodpercig találkozunk csak velük, amikor adnak pár tippet, vagy megköszönik szolgálatainkat. A pályák újraálmodása valami lélegzetelállító lett: míg régen a gyönyör inkább a kialakításukban rejlett, most életteli színeikkel apró, önmagukban értelmezhető ábrándokként hatnak, rövid képzelgések testet öltött alakjaiként. Mindezt pedig kiegészíti Stewart Copeland mesteri zenéje, amelyet újra felvettek ehhez a kiadáshoz – de természetesen be lehet állítani a klasszikus hangsávot is. Copeland muzsikája tökéletes ehhez a káprázathoz, és a játékot a háttérből támogató tünemény, nem a fókuszba kerülő, domináló zsivaj.
A mesteri kialakítás mellett a sikerélmény egyik fő oka az, hogy milyen gyakran, és mennyire látványosan jelez vissza a játékosnak a program. A ragyogó drágakövek csillogva és csilingelve tűnnek el, és nagy, fényes számok pattogva jelzik értéküket. Az ellenségek messzire zuhannak ha kiiktatjuk őket, nagy puffanással és füstgomollyal íródva ki a világból. Spyro lábai trappolnak a földön, az általa lehelt tűz sistereg és megpörköli a gyepet; Sparx zümmögve harap rá az életadó pillangókra; a dobozok és vázák roppannak és csörrennek; és sorolhatnám tovább. Ezektől érezni, hogy haladunk: nőnek a számok, felvillan a „100%” felirat pályánként, és fokozódik a sikerélmény. Hiába 6-8 óra alatt bezsebelhetünk mindent, a játéktervezés kiválóságának bizonyítványa az, hogy ilyen egyszerű alapokból egy kiváló, maradandó és tartalmas kalandot alkottak eredetileg az Insomniac fejlesztői, ráadásul második játékukként.
A legkomolyabb probléma egyrészt a felirat rejtélyes hiánya az összekötő jeleneteknél, másrészt a legnagyobb ellenség: a kamera. Mivel kis hősünkkel gyakran rohangálunk – adott részeknél pedig felturbózva száguldozunk –, illetve élesen kanyarodhatunk repülés közben is, előnyös lenne, ha az operatőr stabilan követné mozdulatainkat. Nos, ez nincs mindig így, és fürge lavírozásunkhoz nem elég rátermett a kameraman, így sokszor azért zuhanhatunk a mélybe, vagy rohanhatunk túl valamin, mert nem tudja tartani velünk az iramot. Ezt leszámítva azonban remek a kezelés, és kis hősünk kiválóan reagál a parancsainkra.

Spyro első kalandja meghatározó lehet újoncok számára, és fantasztikus élmény az újratapasztalás is. Kellően könnyű, végtelenül szórakoztató, és a folytonos sikerélmény miatt csak úgy játszatja magát. Fantasztikus, hogy a Toys of Bob milyen módon volt képes visszaröpíteni hozzánk, monumentálisabbá és karakteresebbé téve a világot és az azt benépesítő furcsa, szerethető szerzeteket. Szerencsére azért tarthatunk itt, mert anno is meglátta a világ benne a potenciált, és a kezdeti lankadást egy sikeres karácsonyi szezon követte: így megszülethetett a folytatás!
Spyro 2: Rypto’s Rage!

Mire egyáltalán hozzáfértem a Spyro játékokhoz, mindhárom megjelent, így nem kellett várni a folytatásokra – ott csücsültek a polcon, arra várva, hogy lecsapjak rájuk. A második rész valami fantasztikus élmény volt, és ezzel már a családom, és a barátaim is inkább játszottak. Valahogy az egész még varázslatosabb volt, és 10 év körüli énemet a fantázia szárnyán röpítette valahova teljesen máshova. Mivel angolul még nem tudtam, tényleg egy idegen, a cselekedeteim által megismerhető világba kerülhettem, és úgy sikerült gyakorlatilag mindent teljesítenem, hogy fokozatosan jöttem rá az aktuális megoldásokra. A baráti közegemben én videojátékoztam aktívan, így én mutattam meg a mókákat a többieknek: ettől pedig mindenki elszállt.

A Spyro 2: Ripto’s Rage! – ami egyébként nálunk Spyro 2: Gateway to Glimmer volt kapható – egy hagyományos értelemben vett folytatás. Karakterünk már fejlődhet, a megszerzett kincseket elkölthetjük, a világok választékosabbak, megismerhetünk más szereplőket, és általánosságban mindenből több lett, minden jobb lett és minden szebb.
A legfőbb újítás nem is a pályadizájnban, hanem a benne elhelyezett feladatokban – és ezáltal a feladattervezésben – keresendő, illetve a játékmechanikai frissítésekben. Spyro megőrizte képességeit, viszont szállása végén feljebb tud egy picit röppenni fejlődő szárnyacskáival. A megkaparintott drágakövekkel pedig új helyszínek oldhatóak fel akár pályákon belül, és új képességek vásárolhatóak meg, mint az úszás vagy a fejelés. Ezekkel – de főleg a merüléssel – új dimenziók nyíltak meg, és tovább csavarhattak ötleteiken a fejlesztők.
A gonosz címadó Ripto egy másik világból kerül ide véletlenül – belelkesedik, hogy Avalarban nincsenek sárkányok, majd két izomagyú csatlósával az uralma alá hajtja a régiót, és megkezdi a lakosok terrorizálását. A korábbi kalandjai után nyaralni vágyót ezért hozza Avalarba – tudta nélkül – a Professzor, aki Hunterrel, a kezdetben gyáva gepárddal és Elorával, a bátor és kedves Faunnal képzi Ripto ellenállását. A kincseinket pedig a garasoskodó, állandóan vagyonát gyarapítani próbáló pénzéhes medve, Moneybags zsebeli majd be új lehetőségekért. A játékmechanika és a laza narratíva összefonódását jelenti ez a bővebb karaktereket felsorakoztató alapkoncepció, ahol Spyronak a néha még egymással is összetűzésbe keveredő, szétszóródott avalari fajokat kell kisegítenie, hogy együtt küzdjenek meg Riptóval és bagázsával. A sajátos, önmagukban értelmezhető jellegüket továbbra is hordozzák magukban a pályák, de most már kimondott célja is van ottlétünknek, és pár mondat erejéig a bűbájos szerzetek is megszólalnak - a minimális dialógus pedig opcionális feladatoknak is teret ad.
A folytatásban már Gömböket gyűjtünk, és minden pályán teljesítenünk kell valami speciális feladatot. Így hiába mindenhol ugyanaz a cél – drágakőgyűjtés, teljesítés, Gömbbezsebelés -, minden esetben valami különösről van szó, és ritkán ismétlődnek. Szemben több játékkal is, nem olyan érzésünk van, mintha egy listán haladnánk végig, pipálgatva. A különféle szintek tágasabbak lettek, a Toys for Bob pedig ezeket is felruházta saját víziójával. Nyílt jellegük szabad teret enged a bóklászásnak, és minden valahogy szellősebb, lezserebb. Már rendes főgonoszokkal is találkozunk, ők azonban nehezen állták az idő vasfogát, és hamar monotonná válhatnak, pláne a mai galádakon edzett játékosoknál.
Ha valaki ki akarná hagyni az első részt, akkor remek pont a második, ugyanis – ahogy ez szokott lenni – szorosabban kapcsolódik utódjához, mint elődjéhez. A finálé még nagyobb meglepetéseket tartogat, a humor és a jó kedély pedig állandó partner. Egy fantasztikus – a szó legszorosabb értelmében – kaland a Spyro 2: Ripto’s Rage!, amely elejétől végéig olyan, mint egy megelevenedett meséskönyv, tele bájjal és bűbájjal.
Spyro 3: Year of the Dragon

Amint letettem a 2-t, vetettem is bele magam a 3-ba – és teljesen le lettem nyűgözve. Imádtam a vagány kis sárkányt, tökéletesen magamba szívtam a mesevilágot, és odáig voltam az új, irányítható karakterekért. Ilyen jellegű, kalandozós-felfedezős érzést nagyon kevés játék váltott ki belőlem: csupán a Super Mario Galaxy, illetve a nemrég kiadott VR Astro Bot. A klasszikus, playstationös trilógia a kedvencem ebből a korból, és a lila sárkány utána örökre megváltozott. Lenyomtam az összes többi epizódot, de nyomába sem érnek ennek az egyszeri és megismételhetetlen kis kalandnak, ami rengeteg örömöt okozott, és alakította azt is, hogy mit és hogyan értékeljek az interaktív médiumban. Spyro talán a másik oldala annak az érmének, amin Crash is rajta van.

Az újraálmodás csúcsa könnyedén a Spyro 3: Year of the Dragon, ennek fő oka pedig az eredeti alkotás kialakításában rejlik. A valóban a sárkány évében megjelent epizódban egy gonosz Varázslónő rabolja el a sárkánytojásokat, amelyek pont az ünneplő sárkányok örömének tárgyai. Bianca, a rejtélyes mágus segíti a gonosz boszorkát, hősünk pedig hű cimborájával és Hunterrel elindul visszaszerezni a faj hagyatékát.
A sztori itt egy leheletnyivel jobban került kibontásra, és jópofa apróságokat tudhatunk meg a sárkányok múltjáról. Az új világ a hagyományos módon operál, Spyro pedig szerencsére megőrizte meglévő képességeit, így már a kezdetektől ezekre épít a program. A pályák struktúrája és a feladatok eloszlása és kialakítása a második részhez hasonlít, a komoly bővítést pedig az új játszható karakterek jelentik. Az apró lila sárkány képességeit nehezen lehetett volna fokozni, így a fejlesztőbb újabb karakterekkel tágították a játékmechanikát.
A terepek jelentősen nagyobbak, és az újraalkotott verzióban az aprólékos, az architektúrára és a fénytechnikára odafigyelő elemek miatt még jelentőségteljesebbnek hatnak – és ez igaz az előző két epizódra is. A fém felületek tükrözik a fény, a kristályokon átszűrődő fények felveszik az anyag színét, a víz pedig andalítóan kéklik. A pályák alszakaszokra vannak osztva, ami megkönnyíti a navigációt, és a kísérletezést is egyszerűbbé teszi az alkotóknak: kapukon keresztül juthatunk el a stílusokban is kialakításukban is jelentős mértékben eltérő elemekhez. Hunter gördeszka pályákon vár minket, és több helyen is igénybe vehetjük újdonsült cimboráinkat.
Spyro új pajtásai Sheila a kenguru, Bentley a jeti, James Byrd törzsőrmester, aki egy pingvin, és a 9-es ügynök, egy hiperaktív majom. Egyszerű, de alternatív kezelésük teljesen más ízt ad a kalandnak: Sheila például magasra szökkenve érhet el helyszíneket, ami klasszikusabb „ugrálos” érzést ad; Bentley jégbunkójával csap szét a gonoszok között, ami akciódúsabb játékokat idéz; Byrddel repkedhetünk és rakétákat lődözhetünk, mint egy nyíltabb, repülős élményben; míg 9-es ügynök a sima és a belső nézetes lövöldözős alkotások stílusából merít. Ezek a műfajok aztán tovább keverednek, illetve a karakterek is különleges szitukba kerülhetnek – plusz még régi barátunk, Sparx, a szitakötő is játszható bónusz pályákon, amelyekben a régi, kettő dimenziós, űrhajós, úgynevezett shoot ’em up mókákat láthatjuk viszont. Ez még változatosabbá teszi az egész harmadik részt, amitől egyáltalán nem fárad bele az ember, és mindig valami újjal találkozhat a tojások nyomában. Ma már egy picit elavultak ugyan ezek a részek, és az ódivatú kezelés picit fárasztó minijátékokká fakította őket, de ettől függetlenül remek adalékok, és még jobban felzavarják az amúgy sem sima vizet. A karakterek vonatkozásában pedig itt is kimagaslóan teljesített az újradolgozó csapat, ugyanis a hősök kezdeti dizájnjait és saját fantáziájukat egybegyúrva kreálták meg őket. Az eredmény lehengerlő és karakteres, ráadásul pont úgy festenek, ahogy emlékezhetünk rájuk – pedig elég nagy az eltérés.
A Spyro 3: Year of the Dragon bombasztikus, tartalommal és tennivalóval csurig töltött örömfutam, amely a kezdetektől a végéig leköt, szórakoztat és stimulál, akár reflexeidre, akár ötleteidre építve. A kihívás szintje mindig ideális, és ha néha ki is kapsz, egy-két nekifutással később már simán menni fog – de mégsem érzed unalmasan könnyűnek.
Az Insomniac Games minden idők egyik legkiemelkedőbb játéktrilógiáját hozta létre a Spyro játékok kezdeti triászával, és így, ennyi évvel később is fantasztikusan megállják a helyüket – sőt, lepipálnak számos kortársat. A Toys for Bob pedig műgonddal, szeretettel, és odafigyeléssel nyúlt ezekhez a kedvencekhez, mindent megtéve ahhoz, hogy egyrészt a mai közönség számára fogyaszthatóak legyenek, másrészt hogy pontosan olyan alakot öltsenek, mint emlékeinkben. Gyönyörű és csodálatos élmény végigmenni ezeken a kalandokon, akár újoncokról, akár veteránokról van szó, mert van bennük lélek és egyediség. A Crash Bandicoot N. Sane Trilogyval ellentétben itt sokkal kevesebb múlt a nosztalgikus mámoron, a Spyro Reignited Trilogy hiányosságai pedig apróbb, elavult elemekben nyilvánulnak meg, és nem az újbóli kivitelezésen. Műfajának büszke csúcspontja mindhárom rész, és ez még most sincs másképp.

Az időutazás valós, és pontosan így képzelem el. Rejtett dolgokat leltem meg, mert már tudtam, hogy hova kell menni; és karaktereket vártam, mert már tudtam, hogy mi fog történni. Minden pontosan olyan, mint ahogy a fejemben élt, pedig eltelt közel 20 év, és rengeteg minden változott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzékenyültem el a nyitószegmenseknél és a stáb harmadik végigfolyásán – de nincs is ezen mit szégyellni. Az, hogy ezt ki tudták hozni belőlem pedig tovább gyarapítja a Toys for Bob érdemeit. Most pedig alig várom, hogy a családomtól és a barátaimtól is megkérdezzem: ugye ti is pont így emlékeztek rá?

Ha pedig idáig elolvastad, elmondhatom, hogy a két joystick lenyomásával Sparx megmutatja, hogy merre vannak még kincsek – de jó lett volna ezt tudni az elején…

(A játékot a forgalmazó Magnew biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjában, vagy webshopjából a kék linkre bökve meg is rendelhető.)
Képgaléria
Kapcsolódó tartalom
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
14. Zsolt  PlayStation.Community tag
2018.11.30. 12:57:43
LV11
Válasz 13. Onimushaman üzenetére:
Én nagyon bírom a pixeleket. :)
13. Onimushaman  Szerkesztő
2018.11.30. 06:11:17
LV24
Válasz 12. Zsolt üzenetére:
Nem tudnam mar azokat nyomni, orulok ennek a feldolgozasnak.
señor
12. Zsolt  PlayStation.Community tag
2018.11.29. 11:02:07
LV11
Soha nem voltam nagy Spyro fan. Most, hogy ilyen nagy a hype, megvettem inkább az eredeti részeket PS3-ra, majd kipróbálom azokat. Ez a felújítás engem nem mozgat meg.
11. martin  Főszerkesztő
2018.11.28. 21:50:53
LV27
MEGNYERNÉM
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
10. eandre  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 20:31:26
LV11
Válasz 8. Angyalkus üzenetére:
Mivel ugy néz ki siker tönkretehetik megint:D
9. eandre  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 20:30:31
LV11
Crash mellett a másik kedvencem a PS1-es érából. Zseniális de nekem mai napig az első rész a hibátlan. 2-3 ban a minifeladatok egy része nagyon idejétmúlt és frusztráló. Meg hát a vizes pályákat sem szeretjük. Nálam 8/10.
8. Angyalkus  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 19:26:39
LV2
Azonnal vettük, az eredetiket minden évben végigvisszük utazások alkalmával, most is felváltva játszunk vele. Jó munkát végeztek vele, viszont a kamera tényleg irritáló, az eredeti nem okozott motion sicknesst, itt pedig előfordul.
De végre legalább igazságot tettek Spyroval a korábbi tönkretételek után.
Prinny DooD!
7. Sakamoto_14  A bölcs
2018.11.28. 18:02:31
LV20
Válasz 3. KAMIKAZE-HUN üzenetére:
Venném. Amikor játszottam, olyan kicsi voltam, hogy azt se tudtam, mi az a mentés meg betöltés. Mindig elölről kezdtem. Talán sosem értem a végére, nem emlékszem.
6. Janinja82  Mérges Sárkány
2018.11.28. 16:27:55
LV3
Dr. Muto is jöhetne meg a Pitfall Adventure. Mennyire szerettem azokat is :)
5. Odin  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 16:08:04
LV4
Válasz 4. martin üzenetére:
Felsorolni is nehéz lenne, mennyi régi címet leporolhatnának. Silent Hill 1-2 és Project Zero ( VR támogatással ), FF6-8-9, Suikoden, Vandal Hearts, Einhander, Parasite Eve, Road Rash és még napestig sorolhatnám. Még szerencse, hogy ezen kívül jön a Medievil és a RE2.
4. martin  Főszerkesztő
2018.11.28. 15:16:00
LV27
Válasz 3. KAMIKAZE-HUN üzenetére:
Ez király volt. Croc is jöhetne.
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
3. KAMIKAZE-HUN  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 14:50:33
LV6
Eltudnék viselni ilyen minőségben még egy pâr régi klasszikust!
Klonoa, valaki? :)https://youtu.be/d6RXvCUNX-4
"Örökké nem eshet"
2. KAMIKAZE-HUN  PlayStation.Community tag
2018.11.28. 14:44:34
LV6
Nagyon hiányoznak az ilyen játékok, felüdülés volt játszani vele a sok mostani "trágya" után tisztelet a kivételnek! Úgy látszik nem csak más területen de itt is beigazolódni látszik,hogy a régi mindig jobb, még ha egy kicsit "kopottas" is:)
Nagyon jó remake vagy reboot vagy mit tudom én micsoda, de nagyon jól megcsinálták ezt is mint a Crash-t !
A teszt is jó lett köszönjük!
"Örökké nem eshet"
1. mentoloshypo  Az indie fóbiás
2018.11.28. 13:11:28
LV28
Karácsony meghitt békés ünnepére félre teszek mindent és a kis lila sárkánnyal szeretném eltölteni.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
SPYRO REIGNITED TRILOGY
Activision
Látványosság:
Kiemelkedő
Játszhatóság:
Szavatosság:
Zene / Hang:
Kiemelkedő
Hangulat:
Kiemelkedő
9/10
Pozitívum
Három igazi, mesteri klasszikus újraalkotva; kiváló munka az újra felvett zene terén is; a fantasztikus játékmenet és hangulat továbbra is adott
Negatívum
A kamera néha elég irritáló; bizonyos szegmensek és megvalósítások ma már elavultak