PlayStation.Community

2018.10.26. 11:15 Különvélemény
6 hozzászólás
Szerző: VictorVance
Értékeld a cikket!
Mindent tud, amit egy póknak kell.

Azt ugyan nem állítom teljes mellszélességgel, hogy gyerekkorom minden egyes jelentős lépcsőfokát pontosan fel tudom idézni, viszont határozottan emlékszem azoknak a fontos pillanatoknak a legtöbbjére, melyek aztán később nem csak a tinédzser éveimet határozták meg, de jelenlegi életem szerves részét is képzik mind a mai napig.
Nyilván nem vagyok azzal egyedül, amikor azt mondom, már egészen fiatalon volt szerencsém találkozni az olyan kult-filmekkel, mint a Star Wars, az Alien, a Robotzsaru, a Predator, vagy a Jurassic Park, majd pedig az olyan kultikus karakterekkel, mint Indiana Jones, Superman, Batman, vagy Spawn, amik és akik aztán annyira befurakodtak a rajongástól lelkes szívembe, hogy biztos vagyok abban, ha ők nincsenek, talán soha nem sodródok az írás hobbija felé, és most sem koptatnám a billentyűzetet a személyes élményeim felidézésével. Persze a gyermeki elme alapvetően vevő minden érdekes és izgalmas külső ingerre, így a VHS-kazetták tömkelege mellett a képregények sem kerülhették el a figyelmemet – már csak azért sem, mert abban az időben az újságosbódékban csak úgy sorakoztak a különböző füzetek, színes, változatos és vérpezsdítő kalandokat kínálva ezzel gyakorlatilag majdnem minden korosztály számára.

A fent említett szuperhősök mellett azonban volt egy figura, aki még a többieknél is jobban megtetszett, talán a vagány kinézete, talán a humoros stílusa okán: igen, jól sejtitek, a barátságos és közkedvelt Pókemberre gondolok, aki immár több mint fél évszázada generációk meghatározó héroszaként tevékenykedik a képregény-kockákon, a mozivásznon, és nem utolsósorban a videojátékokban, olyan mértékű töretlen népszerűséggel, melyet csak nagyon kevés karakter mondhat magáénak a pop-kultúrában. Szuperlatívuszokba illő közismertségének okait hosszan lehetne vizsgálni (ezt majd később tenném meg), de az tény, hogy Stan Lee és Steve Ditko nagyon eltalált valamit, amikor megalkotta a szuperintelligens, de mégis osztálytársai szemében lúzer kocka Peter Parkert, aki egy radioaktív pók csípésének köszönhetően különleges képességekre tesz szert, amivel aztán rendre megvédelmezi New York népét, és szupergonoszok egész hadát küldi majd a rácsok mögé.
Valószínűleg ennek a kiválóan sikerült receptnek az elmondhatatlan hatása csapott meg engem is, amikor mindössze hat évesen, még 1998-ban egy újságos pultnál állva a világon mindent megígértem anyámnak, csakhogy megvegye nekem A csodálatos Pókember aktuális számát (konkrétan ezt a képregényt), büszkén közlöm, a küldetés sikerült, és bár akkor még olvasni sem tudtam, mégis, ez szerelem volt első látásra. Nem csupán a Falmászót kedveltem meg egy életre, de a képregények gyűjtése is menthetetlenül beleivódott a vénámba – ettől kezdve nem volt megállás.
Persze az évek során különféle szuperhősök jöttek-mentek a legkülönfélébb médiumokban, melyek miatt a személyes toplistámon is ide-oda ugrált a Hálószövő, amíg az élvonal felé való lendülgetései egy-egy jól sikerült képregény-sztorinak, vagy filmnek volt köszönhető, addig a gyakori visszaesését a sereghajtó-pozícióra leginkább az időközben élre törő szuperhős mániához (ami miatt Pókfej kicsit háttérbe is szorult), és a karakter hosszú ideig tartó hullámvölgyeihez lehetett eredeztetni.
Minden buktató ellenére Peter Parker sosem került nálam a kispadra. A rendíthetetlen szeretet és rajongás, ami még óvodásként kezdődött el, mindvégig kitartott (ebben persze nagy szerepe volt a Fox Kids-en vetített rajzfilm sorozatnak és Sam Raimi két remek mozifilmjének is, még a 2000-es évek elején), és, akár egy távoli, de régi jó barát, gyakran vissza-visszatért az életembe, és én mindig kitörő örömmel fogadtam, mintha csak egy nappal korábban találkoztunk volna utoljára.

Szerencsére hősünket a videojáték-iparban sem kerülték el a kisebb-nagyobb sikerek. Az ősfanok nyilván emlékeznek az ezredforduló környékén PS1-re megjelent Pókember-játékra (az azóta bezárt stúdió, a Neversoft fejlesztésében), majd pedig a 2004-es Spider-Man 2-re (ami az akkoriban bemutatott film adaptációja volt), hiszen, attól függetlenül, hogy azért voltak még jó minőségűnek mondható Pók-stuffok a piacon, a rajongók leginkább ezt a két alkotást tartják a legjobbnak, és mérget lehet rá venni, ha valakit erről kérdeznek, az tuti, hogy kapásból ezt a két címet vágja rá. Utóbbi darabot már csak azért is fontos megemlíteni, mert akkoriban a Treyarch emberei egy olyan nagyszerű ötletet találtak ki, amit aztán szinte mindegyik későbbi Pókember-játék felhasznált, egy-két ritka kivételtől eltekintve. A Grand Theft Auto sorozat sikerén felbuzdulva alkalmazott open world-vonalról van szó: az apró részletekbe-menően lemodellezett Manhattan-szigetén kedvünkre hálóhintázhattunk Pókarccal, ez az újítás pedig annyira bejött (természetesen sztori, a tennivalók és a mellékküldetések hathatós segítségével), hogy azóta is egyfajta felülmúlhatatlan alapvetésként tekintenek erre a cuccra.
Nyílt világ ide, vagy oda, ahogy előbb is utaltam rá, hiába a technikai fejlődés, a jobb és izmosabb konzolok, meg a szebb grafika, valahogy mégsem tudták megismételni a Spider-Man 2 mennybemenetelét, igaz, ahogy a különböző fejlesztő-csapatok próbálkoztak, nem is túl meglepő – teljesítményük nem kis kívánnivalót hagyott maga után. A Falmászó főszereplésével készült játékok egyre rosszabbak lettek, amíg aztán 2014-ben, az amúgy sem túl fényes aktuális mozi aktuális adaptációja képében már majdnem a mélypontot súrolta Pókember videojátékos pályafutása. Ezek után valóban kétségessé vált, hogy a közeljövőben fog-e még születni említésre méltó stuff, azt pedig álmunkban sem gondoltuk volna, hogy méltó lesz a fent említett klasszikushoz, hiszen annak nagyszerűségét azóta sem sikerült felülmúlni. Egészen mostanáig.
Szerintem felesleges lelkesítő dicshimnuszokat költenem a Marvel’s Spider-Man fantasztikus mivoltáról: akit érdekelt, már úgyis játszott vele, a rajongók (mint jómagam) valószínűleg a megjelenés első hetében kipörgették, és ha valamilyen lehetetlen oknál fogva valakinek kimaradt, az tényleg ne habozzon. Mert ez a játék szó szerint zseniális lett, és ezt nem csak a bennem lakozó Pók-fan mondatja velem.
A Sony egyébként is páratlan évet tudhat maga mögött konzolfronton: először a Shadow of the Colossus példamutató és káprázatos felújításával találkozhatott a nagyérdemű, majd a legújabb God of War-ban a spártai Kratos tért vissza, hogy rendet tegyen a hideg északon, fiával karöltve, legvégül az androidok ébredtek öntudatukra a Detroit: Become Human-ben. A PlayStation 4 ezen exkluzív-címek segítségével egyértelműen hasított 2018-ban, és bár egyrészt korai még ítéletet mondani az idei esztendő legjobbjáról, másrészt egyes okok erős, ámde végeredményben egyáltalán nem kellemetlen gátakat szabhatnak annak, hogy a Marvel’s Spider-Man foglalhassa el az év játékának trónját, viszont az tény, hogy elég szépen feltette a pontot arra a bizonyos i-re. Az Insomniac Games nem aprózott el semmit: boszorkánykonyhájukban egy olyan alkotást főztek ki, mely első látásra nem sokban különbözik az utóbbi esztendők Pókember-játékaitól, mégis, ha jobban belelovalja magát az ember, egyből megérti, hogy az ő művük miben jobb és miben több az összes eddig megjelent Pók-címtől.

Először ott van a kiváló grafika: elképesztő, hogy mennyire részletes az egész, New York hatalmas felhőkarcolói, ismert épületei és forgalmas utcái rögtön beszippantanak. Ráadásul, ahogy előbb is utaltam rá, az Insomniac nem csak hanyag módon odahányta a megfelelő helyre a megfelelő építményt, hanem részletesen, egy az egyben lemodellezte Manhattan szigetét, olyan gondossággal, hogy a város épületei egyszerű papírházak helyett igazi, acélból, vasból, betonból, téglából és üvegből összetákolt ingatlanoknak tűnnek, amikhez ha elég közel megyünk, még be is látunk, sőt, a játék szerencsére nem hanyagolja a szintén aprólékosan kidolgozott belső helyszíneket sem. A dizájnerek nagyon értették a dolgukat, azt pedig, hogy ez a cucc az igazi képregény rajongók játéka is, az többek közt abból is egyértelmű, ahogy a Marvel univerzum híres épületeit, mint például az Avengers tornyot, a wakandai nagykövetséget, Dr. Strange főhadiszállását, a Rand-céget, vagy Matt Murdock ügyvédi irodáját beillesztették a virtuális New York térképébe.
Aztán ne feledjük az aprólékosságot: a játék zsenialitása a precíz részletekben rejlik. Például abban, hogy a hatalmas metropolisz nem csak, hogy szépen ki van dolgozva, de szó szerint él és lélegzik! Elég csak leereszkedni a magasból az utcára: a lakosok és a járókelők reagálnak a jelenlétünkre, beszólogatnak, gratulálnak, egyesekkel le is lehet pacsizni, míg mások közös képet akarnak velünk. Megtapsolnak, ha épp megakadályoztunk egy bűncselekményt, vagy elkaptuk a tetteseket – megkockáztatom, videojátékban még sosem találkozhattunk ennél mozgalmasabb és realisztikusabb városi élettel. És ha meguntuk a New York-iak zsivaját, nézzünk körül egy kicsit feljebb: ahogy a gyalogosok, úgy a zene is összhangban van a tetteinkkel, ami egyből beindul, amint akcióba lendülünk, vagy hálóhintázásba kezdünk. Utóbbi még sosem volt ennyire szórakoztató, mint itt, és Pókember összes mozdulata páratlanul folyékonnyá teszi a mozgását, akár felhőkarcolók közti lengedezésről, akár bunyóról van szó – ami minden ízében a népszerű Arkham-sorozatot idézi, hasonlóan kézre álló irányítással.
És végül, de nem utolsósorban magáról a címszereplőről se feledkezzünk meg. Mielőtt még elkezdtem volna a cikket, és azon agyaltam, hogyan kellene megírni ezt a különvéleményt, már eredetileg sem akartam annyira mélyen belemenni a játék minden elemének precíz kivesézésbe, hiszen azt JediEco egyszer már kiválóan megtette a saját tesztjében, inkább azt próbálnám meg kihangsúlyozni, hogy nekem mit tudott adni a Marvel’s Spider-Man, milyen fajta nyomott hagyott bennem, milyen élményekkel lettem gazdagabb általa.
Ezt pedig csakis a főhősön keresztül adhatom vissza a legtisztábban: mert oké, a stuff baromi jól néz, ez tény, ahogy a játékmenet is kiemelkedő, a hangok/zenék tökéletesek (furcsa, hogy a score-t hallgatva leginkább Danny Elfman témái köszönnek vissza, melyeket a Raimi-féle Pókember-trilógiához írt), rengeteg tennivaló van és mellékküldetés, ahogy a fő-sztori is tekintélyes szavatossággal rendelkezik (jómagam négy nap alatt maxoltam ki mindent, de nyilván éjjel-nappal játszottam), a többi érdekességről nem is beszélve. Szóval minden szempontból nagyon tuti az egész, de ez vajmi keveset érne, ha nem lengené be az alkotást a címszereplő megkophatatlan személyisége. De mindenki nagy szerencséjére, az Insomniac pontosan tudta, milyen főszereplőt, illetve milyen karaktereket alkosson ahhoz, hogy maradéktalanul megnyerje a rajongók szívét.

Peter Parker/Pókember figurája többek közt azért működik még ennyi idő elteltével is, mert szimpatikus, segítőkész és megingathatatlan jelleme mindig is megérintette az olvasók lelkét, akik együtt küzdöttek, sírtak, vagy épp kacagtak vele hosszú esztendők és képregény füzetek tömkelege során – a karakter középiskolás éveitől az egyetemi tanulmányokon át a felnőtté válás rögös útjáig bezárólag. Éppen ezért, már a legelejétől kiemelt fontosságú volt annak a kérdése, hogy voltaképp milyen is lesz az Insomniac Pókembere, melyik korszakába nyerhetünk majd bepillantást, milyen kihívásokkal fog szembesülni, és egyáltalán, lesz-e valami köze a képregényekhez, vagy akár a Marvel moziverzumhoz. A fejlesztők erre húztak egy merészet, és hoztak egy olyan döntést, mint amit a Rocksteady is meglépett anno az Arkham Asylum-ban: új univerzumot alkottak, ami egyúttal nagyobb kreatív szabadságot is biztosított nekik, másrészt így nem kellet görcsösen idomulniuk semmihez sem, nyugodtan átdizájnolhattak egy sor jól ismert figurát. És amellett, hogy tényleg elég sokan megkapták azt a szép restaurációt/eltérő megközelítést (Mary-Jane, mint egy Marveles Lois Lane igazán érdekes), természetesen Pókembert sem kerülhette el ez az új szemlélet.

Szerencsére a Marvel’s Spider-Man nem eredettörténet, és nem is Peter gimis időszakát boncolgatja. A pattanásainak kinyomása és a pubertáskor egyéb problémái helyett frissen lediplomázott 23 éves, aki nemrég helyezkedett el első munkahelyén, ami nem meglepő módon egy kutatólabor, ahol barátjával, az elismert tudóssal, Otto Octavius-szal szeretnék megváltani a világot. Persze Peter Parker nem lenne Peter Parker, ha nem kellene folyamatosan azon küzdenie, hogy megtalálja az egyensúlyt a magánélet, a melóhely és a szuperhősködés között, ami persze rengeteg fejfájást okoz neki, főleg mikor a Vezér lekapcsolása után rövid időn belül egész New Yorkban elszabadul a pokol.
Ezt a poklot olyan alakok teszik forróbbá, mint a videojátékokból eddig ismeretlen, de a képregényekben egyébként igencsak népszerű Mr. Negatív, majd megjelennek az olyan klasszikus ellenlábasok is, mint Rengető, Rínó, Skorpió, vagy Keselyű, aztán még valaki, akiről kiderül, hogy végig a háttérben mozgatta a szálakat (nagy titkot úgysem árulnék el vele, nyilván túl vagy már rajta, ha olvasod ezt a cikket, de tényleg inkább hagyjuk), ettől függetlenül nem voltak annyira nagy meglepetések, a történet mégis kellemesen csordogált a szemem előtt a remek és magasztos végkifejlet felé.
De a lényeg a lényeg: az Insomniac tett róla, hogy mind jellemében, mind külsőségeiben (személyes megjegyzés: a fehérpók-ruha valami iszonyat állat lett) emlékezetes és semmivel sem összetéveszthető legyen a saját Pókemberük, ami hiába csak egy alternatív univerzumbeli megfelelője az eredetinek, a magam és szerintem még rengeteg társam nevében elmondhatom, hogy egyben a gyerekkorom/gyerekkorunk Pókembere is. Hatalmas szíve van, mindig tud nevetni, még a leghúzósabb helyzetekben is – és sosem adja fel.

Az már csak hab a tortán, hogy a koncepció annyira játékosbarát, hogy cseppet sem kell vért izzadni egy-egy trófeáért, a platina kis kitartással is könnyen megszerezhető, és mindeközben páratlan élvezet kimaxolni a cuccot. Persze sokan, sok helyen leírták, hogy tulajdonképpen az open world szisztéma semmi újítást nem hoz, és a játék az ilyenkor bevett, szokásos elemeket mondja fel, de mindezek ellenére nálam ez egy kerek 10 pontos stuff.
Bár az ítéletembe egy hangányi elfogultság is belejátszott, egyszerűen nem tudok másképp értékelni egy olyan játékot, mely ennyire kiszolgálná mind a képregény-olvasókat, mind a szuperhős-műfaj rajongóit, és ezt hihetetlenül részletekbe menően teszi, amiből tisztán látszik, hogy fanok készítették fanoknak. Komolyan, csak hallgassátok meg J. Jonah Jameson podcast műsorát, próbáljátok ki a fast travel-t, vagy hagyjátok lemerülni a kontrollert: kis dolgok ezek, mégis ezen kis dolgok összessége teszi igazán nagyszerűvé ezt a játékot.
Mindezt pedig egy hatalmas, nagy műgonddal becsomagolt ajándékként is fel lehet fogni, mindazoknak, akik oda vannak a szuperhősökért, akik hónapról-hónapra bújják az aktuális füzeteket, akik szeretnének hálószörfözni a toronyházak között – a bennünk lakozó Pókembernek és a megszállott játékosnak egyaránt.

Nekem ezt jelenti a Marvel’s Spider-Man. Hát Neked?
Kapcsolódó tartalom
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
6. Noob  PlayStation.Community tag
2018.10.28. 23:13:42
LV5
Válasz 3. xerox üzenetére:
Saját elmondása szerint sem mondott ilyet Gates.
Én mindig igazat mondtam, akkor is, ha hazudtam.
5. zola0306  SonsOfSaRock
2018.10.28. 12:28:42
LV16
Egy 18+ -os RoboCop-ot megnéznék az Insomniactól.
"Nem isten az ami ilyennek teremtett!"
4. zodiac55  PlayStation.Community tag
2018.10.27. 20:18:25
LV12
Zseniális, hangulatbomba, imádnivaló. Szerintem a Sony baromira belenyúlt ebbe, rengeteg lehetősége lesz fejlődni ezen az úton. De: ez a játék nálam most egy időre kilövés az open world game-ek világát. Egyszerűen azt érzem, hogy a rengeteg tennivaló miatt elveszik a játék sava-borsa. Pl. most egy darabig nem fog kelleni ilyen játék...
"Si vis pacem, para bellum."
3. xerox  PlayStation.Community tag
2018.10.27. 08:08:47
LV18
+1
Válasz 1. zola0306 üzenetére:
Bill Gates valamikor a 80-as években határozottan kijelentette, hogy a 640KB RAM-nak elégnek kell lennie mindenki számára. Abban az időszakban elég is volt. :)
psn id: zomimi78
2. CountofHell  PlayStation.Community tag
2018.10.26. 20:52:37
LV15
+1
Nekem is nagyon tetszik, most játszom ultimate ng+-on.
PSN - CountofHell_HUN
1. zola0306  SonsOfSaRock
2018.10.26. 11:49:26
LV16
Sokszor eszembejutott a PS1-es póki.
Imádtam,akkor azthittem hogy ez a csúcs ennél jobban pókembert nem lehet csinálni. Késznek éreztem.
Igazából akkor az is volt.

Most meg ez b.szott úgy a tv elé hogy ki sem szedtem ameddig a csávó...SPOILER ja,nemírom le a végét :D

10 pontos nálam is.
Igaz hogy 3 hétig toltam napi 1-2 órát,de lehet így jobb volt viszont mire végeztem jött a New Game+,igazából kezdtem volna előlről legnehezebben.

Megtartom karácsonyra. Meglepem magam egy DLC pakkal és mindenki boldog !
"Nem isten az ami ilyennek teremtett!"
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
Blast Zone! Tournament (PS4, PSN)
2019.08.16. 09:15 PlayStation Network
0 hozzászólás
Szerző: GrayFox
A lemásolt házifeladat esete.
Songbird Symphony (PS4, PSN)
2019.08.15. 12:01 PlayStation Network
0 hozzászólás
Szerző: MolonLave
"Hajnalonta engemet / gerle-galamb költöget"
Mozi - Halálos iramban: Hobbs & Shaw
2019.08.15. 11:48 Cool-Túra
6 hozzászólás
Szerző: VictorVance
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Attack of the Earthlings (PS4, PSN)
2019.08.14. 11:30 PlayStation Network
0 hozzászólás
Szerző: HTB
A vadkapitalizmus túlkapásai.
Wolfenstein: Cyberpilot (PS4, PSVR, PSN)
2019.08.12. 20:19 PlayStation Network
14 hozzászólás
Szerző: MolonLave
Cyber-langweilig.
Etherborn (PS4, PSN)
2019.08.11. 23:41 PSC egyperces
0 hozzászólás
Szerző: MolonLave
Délutáni fejtörő.
Toki (PS4, PSN)
2019.08.10. 20:07 PlayStation Network
6 hozzászólás
Szerző: Bandage_520
Retro majomkodás.
Képregény - Megtorló: Végszó
2019.08.09. 19:00 Cool-Túra
6 hozzászólás
Szerző: VictorVance
Egy utolsó megtorlás.
Blazing Chrome (PS4, PSN)
2019.08.08. 14:30 PlayStation Network
2 hozzászólás
Szerző: GrayFox
Ember Contra Gép.
Verlet Swing (PS4, PSN)
2019.08.07. 10:39 PSC egyperces
1 hozzászólás
Szerző: ColdHand
Amikor Peter Parker elszívja az első trombitát.