PlayStation.Community

2017.04.24. 21:33 Játékteszt
7 hozzászólás
Szerző: MolonLave
Értékeld a cikket!
Időgép.

Érdekes módon kezeli az ember az emlékeket: néha tompítja éleit, néha pont, hogy csiszolja őket. Az átlagos pillanatok megszépülhetnek, a rosszak borzalmasabbnak hathatnak; sokszor valami egyszerűen csak azért nem jó, mert nem olyan, mint ahogy régen volt. Vagy épp fordítva: azért a kedvencünk, mert évekkel ezelőtt tapasztaltuk meg. Elfelejtettük, hogy mennyire macerás volt, tele problémákkal. Elfelejtjük, hogy az sem volt csak szép és csak jó.
A Super Mario 64, valamint a Banjoo-Kazooie egy ma már alig képviselt műfaj legkiválóbb alkotásaiként maradtak fenn a játékosok és az ipar emlékeiben, az ex-Rare tagokból alakult PlayTonic friss játéka pedig az általuk hagyott a tátongó űrt hivatott betölteni. Emlékekből és emlékekre épít tehát a Yooka-Laylee, de ezzel előtúrja a kevésbé kellemeseket is.
A 3D platformerek korában a már említett Banjoo-Kazooie medve-madár párosa nyílt, fellelhető dolgokkal csurig töltött pályákon ugrálva, mászkálva gyűjtögetett a gyűjtögetés puszta öröméért. Vidám, színes karakterek keltették életre a világokat, az egész programból csak úgy illatozott az eufória. Ezt a hangulatot kísérelte meg reprodukálni a Yooka-Laylee, és ennek a feladatnak úgy állt neki, hogy előkereste az egykor népszerű műfaj képletét. (Minden pejoratív hangvétel nélkül komolyan érdekelne, hogy hol ér véget az „inspiráció” és hol kezdődik a „plágium".)
Yooka egy vidám zöld kis gyík, cimborája pedig a csípős humorú denevér-lány, Laylee. A duó vidáman sütkérezik a napon, amikor pihenésüket megzavarja a gonosz Capital B, a kapitalizmus és iparosítás ördögi méhe(cskéje). (Mázli, hogy magyarul írom a cikket, mert angolul a figura neve és az utóbbi leírás elég redundáns lett volna.) Az ördögi Dr. Quackkel, aki egy pénzbedobós rágógumi-gép és egy kacsa bizarr hibridje, meg akarják kaparintani Az Egy Könyvet és arany lapjait, amellyel átírhatják az egész univerzumot. Erről természetesen szó sem lehet, így kis mosolygós hőspárosunk elindul, hogy felkutassa az elveszett Lapocskákat, mielőtt a rosszfiúk megkaparinthatnák őket.

Hivory Towers szolgál a galádak bázisaként, és egyben a központi zónaként, amelyből eljuthatunk a különféle témák köré tervezett pályákra, amelyek különféle könyvekben találhatóak meg. Ezekbe belebújva röppenünk át egy másik világba, amely tág, bejárható térrel és egy rakat gyűjteni valóval, ellenséggel, feladattal és kihívással vár minket. Ha pedig nem sikerült volna nyomatékosítanom eléggé, hatalmas a hasonlóság a Banjoo-Kazooie-val.
A Rare egyik klasszikus stílusjegye volt a különféle tárgyak és lények „megszemélyesítése”: szemek felaggatásával tették őket szerethető (vagy fárasztó) mellékfigurákká, amely itt is megtalálható. Vendi, a kirúzsozott italautomata mindenféle bónuszokat biztosító, feloldható tonikokat kínál; Trowzer, a simlis, gatyába fűzött, állandóan bizniszelő és mobilozó kígyó új támadásokat és képességeket árul; míg Kartos, a már kiöregedő csille egy minijátékhoz biztosít hozzáférést. Van aztán egy folyamatosan lekezelő tábla, egy vizelési problémákkal küzdő felhő, egy kiszáradt torkú szellőzőnyílás, sőt, a gyűjteni való, bájosan bugyuta vigyorú és gyenge kognitív képességű Lapocskák is képesek a beszédre. Utóbbiak adják tovább a játék gerincét.
Minden világ ugyanis egy adott számú Lapocskával rendelkezik, akiket valamilyen módon meg kell szereznünk: ez lehet egy időzített kihívás, egy akadálypályán való átjutás vagy egy logikai feladvány megoldása. Egy bizonyos szám után pedig vagy feloldhatunk egy újabb világot, vagy kibővíthetjük a meglévőt, további helyszíneket és megpróbáltatásokat oldva fel. A Lapocskák mellett pedig Tollakat is bezsebelhetünk, amelyek száma már a százasok magasságában keresendő: ők a fizetőeszközök kígyókoma új mozdulataihoz, amelyekkel egyrészt hatékonyabban közlekedhetünk vagy harcolhatunk, másrészt eljuthatunk eldugott zugokba vagy túl magas placcokra.

A régebb óta használt collect-a-thon kifejezés fantasztikusan leírja a szellemiségét ennek a műfajnak : gyűjtögetünk, hogy aztán még többet gyűjtögethessünk. Mindenki aranyos, vidám és boldog, értelmetlen, fokozatosan bosszantó hangokon szólal meg, és a személyiséggel felruházott képtelen lények tárt karokkal várják, hogy megoldjuk ügyes-bajos dolgaikat aranylapok formáját öltő jutalmakért cserébe. A legfőbb különbség a régi nagyokhoz képest, hogy a figurák teljesen tudatában vannak videojáték létüknek, és annak, hogy egy másik korszakot képviselnek. Az ebből fakadó poénok néhol működnek, néhol egyszerűen bénák, de hangvételük szintén tükrözi az elődöket.
Bóklászni, mászkálni és fokozatosan behajtani a szanaszét szórt cuccokat remek érzés, minden újabb próbatétel megoldása már önmagában is jutalom. Szuper a hangulat, színesek, tágasak és tartalomtól duzzadóak a világok, David Wise, Grant Kirkhope és Steve Burke veteránok zenei aláfestése pedig egyszerűen fenomenális. Órákon keresztül hajszolni az utolsó elrejtett tollat, vagy megfejteni, hogy hol maradhatott ki egy Lapocska felelevenítette régi emlékeimet: A kezdeti szabadság eleinte kellemes barangoláshoz vezet, azonban gyakran frusztrálóvá válik az iránymutatás minimális hiánya is:eljuthatunk nyugodtan úgy egy szakasz végére, hogy csak egy meg nem szerzett képesség választ el a céltól.

A Yooka-Laylee valóban egy időgép. Azonban mivel a múltba látogattam, az is feltűnt, amit idővel elfelejtettem.
Például, hogy gyűlöl a kamera, és én is gyűlölöm őt. Gyakran kalandozik el, mert azt hiszi, hogy én is mennék vele; vagy épp bebújik egy fal mögé, amitől én pedig beleszaladok egy szakadékba. Nem szeret engem, én sem szeretem őt, de rá vagyok utalva. Viszont minden egyes ilyen baklövése mérgezte az élményemet.
Ahogy az alapvetően ötletes, de kivitelezésükben gagyi és fáradt főgonoszok is, vagy az érthetetlenül maradi irányítás. A régi 3D platformer játékok irányításának egyik legjelentősebb problémája 3D jellegükből fakadt: a kontroller kis mozdulatai is halálos következményekkel járhattak, míg a mozgó felületekre való ugrás sem a legegyszerűbb feladványok közé tartozott. 20 év telt el azóta, a Yooka-Laylee pedig nem hogy megoldani nem próbálta meg ezeket a problémákat, hanem elvetette az eddigi előrehaladást is. Nem határozottan rossz kezelni csipet-csapatunkat, hanem kellemetlenül nehézkes és fura. A játék bizonyos pontjain átalakulnak különféle járművekké, amelyek irányítása viszont már határozottan rossz, nem beszélve a repkedésről.
A pályatervezés pedig szintén egy érdekes aspektusa a játéknak. Míg néhol kreatív és ötletes módon vannak felépítve a terepek, máskor a logika teljes hiánya jellemzi őket. A központi, „pályaelosztó” Hivory Towers például szemforgató kivitelezésekben gazdag: értelmetlen és feleslegesen túlbonyolított az elrendezés, ahol a rövidebb út a maga kifacsart módján néha hosszabb. A probléma igazából az, hogy értem mit akartak elérni a fejlesztők, de egyszerűen nem működik.

A másik komoly gond a harcrendszer. A jópofa, ámbár sablonszerű ellenségek mind saját nyomorukat (vagy nyomoromat?) is hozzák magukkal. A sima gonoszkák egy ütéssel ki is purcannak: ez pontosan annyira monoton és lelketlen gombnyomogatást takar, mint amire következtetni lehet. Rajtuk kívül azonban lebegő, gyakorlatilag sérthetetlen szörnyek is vannak, akik egyedüli célja, hogy szétidegelje a játékost miközben próbál eljutni valahova. Yooka egyébként be tudja kapni egy növény termését, amellyel lövöldözhet: ezt vagy belső nézetes célzás formájában tehetjük meg, amely pontatlanságáért már embert ölnének FPS játékokban; vagy külső nézetből lövöldözve, imádkozva, hogy találja már el a célpontját. (Ehhez a funkcióhoz egyébként célba lövési feladatok is párosulnak néha, ahol a célzás egy kis kontroller-ropogtatást idézhet elő.) Nem mennék bele így konkrétumokba, de a helyzet megköveteli: a játék gyakorlatilag sokkal élvezhetőbb lett volna, ha kimaradnak belőle az átlag ellenfelek. Annyira frusztráló és felesleges játéktervezési döntés, amely mellett kevés indok szól.
A pályatervezés pedig csak később fáj igazán. A bejárható öt világ közül az első kettő egyszerűen mesterien van összerakva, ötletesen és fantáziadúsan vegyítve régebbi és újabb stíluselemeket. Életvidám színek, gyönyörű tájak, frappáns feladványok jellemzik, ahol minden kis zegzug fellelése a maga kis boldogságát rejti. Azonban ahogy haladunk, egyre kevesebb a kreativitás, és nő az üres, kihasználatlan területek száma.
A legnagyobb bűnt azonban Rextro, a rossz időbe csöppent dinoszaurusz követi el minijátékaival. Egyszerűen borzalmasak. Rossz az irányításuk, sokszor túl hosszúak és leggyakrabban igazságtalanok is. Unalmasak és értelmetlenek, ezt sehogy sem lehet szépíteni.
Kartos már feljebb említett csillés minijátéka pedig a Donkey Kong Country-t idézi, azonban a frusztráló, pontatlan kezelés és a csapdák és ellenségek elhelyezése szintén összecsapott munkáról árulkodik. Gyakran éreztem azt, hogy a fejlesztők azt gondolták, a játékos majd lenyel mindent csak azért, mert régen is ilyenek voltak.
Mindenek ellenére azonban, aki szerette – és még mindig szereti – a régieket, az imádni fogja. Élveztem én is, élveztem az időutazást, a régi emlékeket. A kevés utasítást, hogy magamtól jöjjek rá a dolgokra. A széles terepet, a 100% felé haladást. Az utolsó pár fránya, kimaradt cucc felkutatását. Élveztem, mert emlékeztem. Eszembe jutott egy egyszerűbb kor, egy könnyebb időszak. De tényleg az volt?
A Yooka-Laylee gyakorlatilag egy kicsinosított remake. Egy-az-egyben átemelte a Banjoo-Kazooie elemeit, és amellett, hogy nem igazán adott hozzá, még a klasszikus platformerek hibáit sem próbálta meg legalább egy kicsit is orvosolni. Ízig-vérig egy videojáték a kilencvenes évekből, mindennel, ami széppé, és mindennel, ami csúnyává tette őket. Azonban sokat változott azóta a világ, és sokat változtunk mi is. Nem dicső visszatérés, hanem gyakorlatilag helyben toporgás: a műfaj szerelmeseinek kiváló, másoknak nagy eséllyel elavult. Egy hatalmas adag nosztalgia, de néha-néha, feltekintve a virtuális világból, rádöbbenünk: nem egy N64 kontrollert szorongatunk, nem képcsöves TV-t bámulunk, és ez már nem a '90-es évek.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Konzolok Szervize budapesti boltjában, vagy webshopjából meg is rendelhető.)
Képgaléria
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
7. Onimushaman  Szerkesztő
2017.04.29. 22:11:27
LV24
Válasz 6. jime üzenetére:
30+ óra után azt mondom simán megéri az a kis agyfasz.
señor
6. jime  non-alcoholic
2017.04.26. 04:56:31
LV29
gondolkoztam rajta, de igy már inkább nem :D
nem hiányzik már az agyfasz..
"wake up, you're dead!"
5. Balee  Devil's Advocate
2017.04.25. 20:27:06
LV12
Válasz 4. Onimushaman üzenetére:
Így vagyok vele én is. :)
4. Onimushaman  Szerkesztő
2017.04.25. 18:57:38
LV24
Nagyon jó játék, imádom és gyűlölöm egyszerre.
señor
3. MolonLave  Főszerkesztő-helyettes
2017.04.25. 14:56:00
LV2
+1
Válasz 1. LaXiKa_hun üzenetére:
Imádni fogod! Még azt is imádni fogod, amit utálsz :D Ez a szép benne
2. soliduss  A Krónikás
2017.04.25. 10:26:42
LV25
én is filózom rajta rendesen. Picit úgy érzem ,hogy a Ratcher kivételével meg ugye Mario- Zelda meg a ninti ős címeket leszámítva nem nagyon sikerült ezt a 3d platformosdit megújítani.
1. LaXiKa_hun  PlayStation.Community tag
2017.04.25. 09:57:26
LV9
köszönjük a tesztet, körülbelül erre számítottam, és ennek ellenére is zsákolom be amint tudom, mert számomra ez az éra volt a 3d platformok (egyik kedvenc műfajom) aranykora. mario és DK64, banjoo-kazooie, conker mind egy gyöngyszem volt! bármennyi hibája is legyen ennek a stuffnak nekem kell!
PSN ID: LaXiKa_hun
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
YOOKA-LAYLEE
Team17
Látványosság:
Kiemelkedő
Játszhatóság:
Átlagos
Szavatosság:
Kiemelkedő
Zene / Hang:
Hangulat:
7/10
Pozitívum
A nosztalgia lehengerlő érzése, rengeteg tennivaló, kezdetben szuper pályatervezés
Negatívum
Szörnyű kamera és irányítás, fájdalmas játéktervezési döntések, idegtépő minigame-ek

MARTIN BELESZÓL
Hát igen, az élet gyakran taszíthat kompromisszumhelyzetekbe. Megér-e egy kis bosszúságot egy adag édes nosztalgia? Még jó, hogy itt a vétel nem kötelező, lehet mérlegelni.