Szellemek a narkóháborúban.

Bevallom, nagyon örültem, amikor Martin apánk rám bízta a híres Ghost Recon sorozat immáron tizedik tagjának, a Tom Clancy’s Ghost Recon Wildlands című játéknak a tesztelését.
Az ok egyszerű: már a bejelentése óta figyelemmel követem a produktumot, a témája miatt kiemelt helyen szerepelt a beszerzési listámon, ugyanakkor, mivel a Ubisoft boszorkánykonyhájából az utóbbi időben kétes minőségű művek is kikerültek, játékostársaimmal együtt igyekeztünk inkább óvatosan közelíteni a kiadó jövőbeli alkotásaihoz – különösen a jelen teszt tárgyához. Szerintem nem kell bővebben ecsetelnem a dolgot, nagyjából mindenki képben lehet azok közül, akiknek szerencséjük volt valamelyik korábbi, nem túl régi játékukhoz, ami legtöbbször tényleg olyan volt, mintha egy unalmas futószalagról gördült volna le, melyen a termék kívülről impozáns, színesen-szagosan csomagolt szép műalkotásnak látszik, belülről nézve azonban hamar kiderül, hogy az a bizonyos, külcsínre szinte tökéletes alma valójában tartalmatlanságtól és monotonitástól rothad. Valljuk be, a Ubinál mindig is értettek a szép világok megalkotásához, de ahhoz, hogy ezeket a világokat tartalommal töltsék meg, már kevésbé. (De, hogy mondjak egy ellenpéldát is, a tavalyi The Division egy nagyon-nagyon kellemes meglepetésnek bizonyult, és tett arról, hogy ne felejtsük el azt, hogyha a Ubisoft nagyon odateszi magát, tud még maradandót alkotni a videojáték iparban.)
Kíváncsian vártuk tehát, hogy a poszt-apokaliptikus New Yorkot érdemes lesz e leváltani a napsütötte, drogtól és bűntől belterjes Bolíviára, és bár a (szerintem kissé méltatlanul) összeköpködött béta inkább azt támasztotta alá, hogy a Wildlands képében még egy fiaskót beírhatnak majd a kiadó naptárába, a helyzet végül minden előzetes félelem ellenére kifejezetten jól alakult.A fenti, Ubisoft gyengeségeire rávilágító okfejtés nem véletlenül szerepel egy Ghost Recon játék tesztjében, ugyanis a sorozat ezzel az epizódjával elhagyta a „lineáris, de azért félig-meddig szabadabb” megközelítést, és a koncepció teljesen átadta magát a sandbox játékmenetnek. Ezzel együtt szakítottak az Advanced Warfighter, és a Future Soldier futurisztikus témáival, egy sokkal realisztikusabb, sőt mi több, aktuálisabb irány kedvéért. A történetet a jelenkorba, a gombostűt pedig a drogháború tépázta Dél-Amerika térképére szúrták le.

2019-ben járunk, Bolíviát teljesen bekebelezte a Santa Blanca nevű mexikói drogkartell (vezetőjük a kigyúrt, egyben aktuális első számú célpontunk az agyontetovált, nagyon kemény legénynek kinéző El Sueno), ennek köszönhetően az országot drogállammá, és egyúttal a világ legnagyobb kábítószer-szállítójává, önmagát pedig narkó-terroristává változtatta. Befolyásuk olyan nagy, és megingathatatlan, hogy még a bolíviai vezetőség sem tud mit tenni, és ez oda vezet, hogy a Santa Blanca nagyszabású merényletet követ el első számú ellensége, az Amerikai Egyesült Államok ellen. Felrobbantanak egy bombát a La Pazban található amerikai követségen, elrabolnak, brutálisan megkínoznak, majd megölnek egy DEA ügynököt, egyértelmű üzenetet hagyva így északi szomszédjuknak. Ezt már az USA kormánya sem nézheti tétlenül, ezért a CIA, a DEA, és a JSOC közös hadműveleteként a hadsereg a négy tagból álló különleges akciókra specializálódott elit-osztagot, a Szellemeket küldi be az országba, hogy a helyi ellenállókkal együttműködve derítsenek fényt a Santa Blanca, és a bolíviai kormány kapcsolatára, majd a megfelelő információk megszerzése után egytől-egyig likvidálják őket.
Feladatunk tehát újfent az lesz, hogy harmadmagunkkal fokozatosan, területről területre haladva számoljunk le a Santa Blanca katonáival, és magas rangú embereivel. Lopakodás, csendes öldöklés, frontális támadás, robbantás, emberrablás, nem számít, ránk van bízva, hogy milyen módszerrel csináljuk, csupán a végcél fontos. Felszabadítani az országot a kartell elnyomása alól, és végleg leszámolni a szervezet főnökével, El Sueno-val.A Wildlands tehát egy manapság igencsak népszerű, és aktuális témát húz elő a kalapból. Tömegével készülnek tévésorozatok, dokumentumfilmek, mozifilmek a mexikói, és dél-amerikai drogkartellek tevékenységeiről, amit már nyugodtan lehet globális problémának hívni, annyira kiterjedt szervezeteket működtetnek ezek a galamblelkűnek nem éppen nevezhető úriemberek, és úrhölgyek. A játék maximálisan ki is aknázza az ebben rejlő potenciált, maga a sztori egyébként nem nagy szám, de nem is ezen van a fő hangsúly. Szakértőként egyébként a híres, és méltán elismert regényíró, Don Winslow (Vadállatok, A gandzsa urai, Drogháború, A kartell) is kivette a részét a produktum elkészítéséből, aki számtalanszor bebizonyította már, hogy nagyon is otthon érzi magát ebben a világban.

A latin stílus, és kultúra minden egyes elemét remekül varázsolták a képernyőre, a jellegzetes akcentustól kezdve a különleges tetoválásokon át, a tipikus, semmivel össze nem téveszthető temperamentumig, és habitusig. Mindezt összekombinálták a vérgőzös, kíméletlen hangulattal. A Wildlands komoly, erőszakos, és időnként igencsak brutális, de a valós körülmények mellett kifejezetten valóságszagú, cseppet sem öncélú, vagy hiteltelen játék. Úgy mutatja be a drogkartellek működését, és módszereit, ahogy kell.
Ezüst, vagy ólom? Szakállas sztori. Savas hordóban tárolt holttestek? Cellákban felakasztott, megcsonkított hullák? Boncasztalon fekvő, vérben fürdő holttestek, akiknek karjukat, lábukat levágták? Csontokkal, rohadó, kivégzett emberekkel teli gödrök? Immáron sajnos maga a nagybetűs valóság, kár lenne is tagadni, hogy a Földünk bizonyos részein már csak így működnek a mindennapos dolgok. A játék ezt mindenféle finomkodás nélkül mutatja be, nagyon jól kezeli a témát, szó nemigazán érheti a ház elejét. A történet feledhető, viszont a körítés, és ahogy ezt prezentálják, bőven elég ok arra, hogy tegyenek vele egy próbát mindazok, akik komolyabban érdeklődnek ez iránt a világ iránt. A stuff tökéletesen ki is szolgálja azok igényeit, akik egy pörgős narkóháborúban szeretnének részt venni interaktív formában.Lesz is tennivaló bőven, ugyanis a Wildlands területe szó szerint HATALMAS, így nagybetűvel.
A játékot egy kis karaktergenerálással kezdjük. Megválaszthatjuk a főszereplő nemét, bőrszínét, tetoválásait, sebhelyeit, ruházatát, és egyéb apróságokat – nem annyira részletes, de mindenképp jó dolog a saját ízlésünkre formálni az általunk terelgetett figurát. Aztán egy rövid bevezető filmecske után már ott is találjuk magunkat Bolíviában, egyúttal pedig leesik az állunk, amikor ránézünk a térképre. A hatalmas terület 20 kisebb-nagyobb provinciára oszlik. Mindegyiknek van egy főnöke, akit végül le kell vadásznunk, miután a különböző pontokon bázisokat támadunk meg, dokumentumokat szerzünk, embereket kérdezünk ki, így eljutva végül a kishalakhoz, majd a nagyobb górékhoz. Mi választjuk meg, milyen sorrendben tesszük el őket láb alól, a területek kitakarítása nem kis időt vesz igénybe, hiszen a fő-missziókon kívül számtalan mellékküldetés vár minket. Segíthetjük az bolíviai ellenállókat, gyógyszereket szerezhetünk nekik, kokainszállítmányokat, konvojokat téríthetünk el, és még egyéb izgalmas dolgokkal gyengíthetjük meg a Santa Blanca-t. Egyszerűen mindig van hova menni, mindig van mit csinálni, a játék több tízórányi szórakozást ígér, ráadásul parádésan változatos környezetben.
Bolívia leggyönyörűbb vidékeit sikerült lemodellezni, dzsungel, esőerdő, kaktuszos sivatag, mocsarak, hófödte hegyek, lepukkant falvak, nyomortanyák, egy kiszáradt sóstó (magasan a játék legszebb helyszíne), a témához tartozó droglaborokkal, raktárakkal, egyszóval mindennel, ami vita nélkül kiemelkedő szintre emeli a hangulatot, és a szemet gyönyörködtető grafikát, nem is érdemes tovább magyarázni ezeknek az okait.Mivel a térkép több kilométernyi bejárható területet fed le, ezért elengedhetetlen volt, hogy behozzák a járműveket is, melyek segítségével két pont között utazgathatunk. Autók, terepjárók, motorok, hajók, homokfutók, helikopterek, bár nincs belőlük sok, bőven megtalálhatja mindenki a kedvencét, ám üröm az örömben, hogy a járművek fizikája valami borzalmas lett. Néha mintha jégen manővereznénk, oda-vissza rázkódik a kocsi (főleg a drogkartelles sztorikhoz elengedhetetlen szériatartozék, a Lamborghini esetében), a motorokon meg mintha nem is lenne fék, olyan könnyű hegyről hegyre hajtani velük, és métereket repülni egy nagyobb sziklának való nekiütközés után. Pedig a játék során nagyon sokat kell valamilyen mozgó alkalmatosságban ülve tartózkodnunk.
Hasonlóan esetlen a karakterek mozgása is, és a lopakodás, ami szintén nem lett tökéletes. Egy idő után meg lehet szokni, és alkalmazkodni, de az animáció, a játszhatóság lehetett volna sokkal gördülékenyebb, és mozgékonyabb. A csendes surranás, és gyilkolás persze most is előnyt élvez a nyílt tűzharchoz képest. Fegyverekből rengeteg van, az eldugott helyeken összeszedhető skill pontok segítségével fejleszthetjük magunkat, a Ubisoft nem találta fel a spanyolviaszt, mondhatni minden a már szokásos, más játékokban bevett módokon zajlik. Maximum annyiban bonyolították a dolgot, hogy a fő, és mellékküldetéseket, valamint a skill-eket, és egyéb fontos elemeket a térképen megjelölt pontok felfedezése után deríthetjük fel, ami annyit jelent, hogy behatolunk az ellenség barlangjába, kikeressük a megfelelő aktát, lefényképezzük, vagy meghekkeljük a laptopjukat, majd a hőn áhított információ már ott is tündököl a kijelölt helyén.A Wildlands tehát dugig van tartalommal, de mégis (vagy pont emiatt) magán viseli a sandbox játékok nagyon gyakori gyerekbetegségét, vagyis, hiába a rengeteg küldetés, a még több tennivaló, a játék egy idő után önismétlővé válik és elveszti vonzerejét. A helyszínekkel ellentétben egyébként a missziók csak kis mértékben változatosak, lényegében mindig annyit teszünk, hogy elmegyünk négyen egy helyre, megkeresünk valamit, majd miután megtaláljuk, következhet egy másik hely, ölünk, kikérdezünk valakit, elszállítjuk a biztonsági házba, és így tovább.

Ezt a monotonitást nagy fokban enyhíti a négyfős kooperatív mód, mely során három barátunkkal járhatjuk be a vadvidéket, és teljesíthetjük a küldetéseket, összedolgozva, úgy, ahogyan csak kedvünk tartja. Nem is kell mondanom mennyire feelinges ez a fajta csapatmunka, nagyban hozzájárul a kiváló hangulathoz, és meghosszabbítja a játék élettartamát. Igaz, egyedül játszva, a kissé buta, mesterséges intelligencia vezérelte társakkal sem mondható rossznak (akiknek egyébként alapvető parancsokat is osztogathatunk) távol áll attól, de mégis valahogy úgy az igazi, ha egy-két haverunk is becsatlakozik a mókába.A játék kellemes meglepetés: végül is hozza, amit kell, főleg a rossz előjelek után. Most befejezhetném annyival, hogy „… és ez így van jól.”, de erre biztosan nem szolgált rá a stuff, mivel ha a Ubisoft a szokásosnál jobban megerőlteti magát, és tényleg komolyabban ráfekszik a fejlesztésre, akár egy új klasszikus is születhetett volna a Wildlands-ből. Igaz, rossz játék így sem lett. Témaválasztásában telitalálat, ha egyszer belelendül az ember (különösen barátokkal ugye), akkor nagyon nehéz letenni. Ezzel együtt ajánlom mindenkinek a játékot, aki csak egy kis ingert is érez magában, hogy veszélyes vidékeken hajkurásszon, felfegyverezve, csapatban vérszomjas, és akasztani való drogbárókat.

Ha te is ilyen vagy, akkor tudod, mit kell tenned. Irány Bolívia!

(Ezt a remek játékot a magyar forgalmazó Cenega Hungary biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Konzolok Szervize budapesti boltjába, vagy webshopjából erre a kék kiemelt linkre kattintva kényelmesen meg is rendelhető.)