PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

5 hozzászólás

2019.11.19. 13:51:25

Utolsó hozzászólás: Brundle_86

2019.11.24. 19:45:39

Megosztás
Értékeld a blogot!
Ragyogás (The Shining – 1980)
Stephen King Ragyogás című művének filmváltozatával kapcsolatos egyik legnépszerűbb érdekesség vitathatatlanul az a szinte már legendás, mai napig bőszen tomboló utálat, amivel a regény írója Stanley Kubrick mozgóképes adaptációja iránt viseltetik. Nem mintha amúgy egy pillanatig is meglepő lenne ez a heves gyűlölet, ami már a film forgatása közben eluralkodott rajta, és ami mellől azóta sem hajlandó tágítani (bár saját bevallása szerint a nemrég mozikba került Álom doktor sikeresen kijavította a Ragyogás hibáit – na nem mintha lettek volna neki): Kubrick ugyanis nem kötődött annyira az eredeti műhöz, és annyi változtatást eszközölt rajta, hogy így gyakorlatilag sikerült a saját szájízére formálnia az alapanyagot – ezt pedig King nyilván nem tűrhette. Ugyanakkor felülemelkedve King hatalmas egóján (mondjuk Kubrické sem volt kisebb), valamint azon, hogy a Ragyogás filmváltozata tulajdonképpen valóban erősen különbözik a regénytől (amely többek közt pont azt az emberi pszichére gyakorolt csábító természetű erőszakot taglalja, amit Kubrick oly’ nagyvonalúan kihagyott a filmből), azzal nehezen lehetne vitatkozni (jó, próbálkozni azért lehet), hogy a film egy olyan páratlan és utánozhatatlan korszak zseniális lenyomata, amikor a manapság jócskán lenézett horror-műfajt olyan értő kezek vették magukhoz, akik bebizonyították, hogy jóval többre képes ez a zsáner, amint azt lenézői gondolják róla. Az 1980-as Ragyogás pontosan ilyen: saját világot, külön mikroverzumot teremtő, saját lábán megálló és az eredeti regénytől eltérő, önálló művészeti alkotás – és nem egy hideg gép, mint ahogy azt King állítja.

Sőt, én még ennél is tovább megyek: teljes mellszélességgel kijelentem, hogy Mechanikus narancs ide, Acéllövedék oda, véleményem szerint ez Kubrick legjobb filmje. Már a felütés is briliáns: a Sziklás-hegység fenyőfákkal, végtelen országutakkal teletűzdelt hegygerincein végigfutó kamera nyughatatlan lassúsággal cikáz a hatalmas és szemet gyönyörködtető táj felett, miközben a néző elé táruló kép, a fenyegető hangulat és a hátborzongató aláfestő zene összessége rögtön rabul ejti az embert, és a legvégéig nem ereszti el. A feszültség szinte kitapintható, a nyugtalanság halk és vészjósló kacagás közepette mászik le a képernyőről, mialatt kellemetlen, erős markával szorongatja a néző szívét, aki zsigereiben érzi, hogy egy olyan helyre tart, ahol a hétköznapi élet szabályai nem érvényesek. Ahol az igazi gonosz nem látható, csupán csak tapasztalható. Kubrick néhány röpke perc alatt megteremti azt, amit a legtöbb rendezőnek két óra alatt sem sikerül: kőkemény, hatásos atmoszférát épít, kirándulni visz minket az időtlenség borzalmába, megmutatja nekünk a látóhatárunkon túl settenkedő rémet, legvégül pedig mindezek helyszínét, az Overlook Hotelt, ahová Jack Torrance és kis családja érkezik, hogy a téli időszakban gondnokként karban tartsák a hatalmas, hosszú múltra visszatekintő szállodát. Egy olyan, teljességgel elszigetelt helyet, ahol a dermesztő hóvihar fogságában a múlt, a jelen és a jövő pókháló szerűen fonódik össze, ahol rémálmok, hallucinációk, elfojtott indulatok, beteljesületlen vágyak törnek felszínre, amelyek katalizátorként szolgálnak ahhoz, hogy a saját magában kételkedő, íróként abszolút tehetségtelen és szeretettelen Torrance, akiben már a történet legelején pislákol az elmebaj, végül kivirágozzon, és átadja magát a sötétségnek, ezáltal pedig ráébredjen önnön igazságára, és rátaláljon igazi hivatására.
Ebből a szempontból is érthető, hogy miért kezd el King szeme azonnal szikrákat hányni, ha szóba kerül a film. Kingre mindig jellemző volt, hogy nem csupán a mindennapi félelmeinket, de saját jellemhibáit, élményeit és démonjait is beleírja regényeibe. Nála a horror afféle hatásos, hétköznapi dolgokat felnagyító keretként szolgál, amelybe belefoglalja mindazt, ami nyomasztja őt és eme világ lakóinak legtöbbjét. A felnőtté válás rögös útja, a halállal való megbékélés képtelensége, egy házikedvenc elvesztése, egy idilli család széthullása – és a Ragyogás esetében az ember lelkét szüntelenül mardosó bűntudat, a szégyenteljes tettek megváltoztathatatlansága miatt érzett mérhetetlen gyalázat, azaz kvázi a küzdelem az őrülettel és az alkoholizmussal, ami ellen maga King is komoly harcot vívott. Jack Torrance a regényben az ő kínjának, szenvedésének és hiábavalónak tűnő csatájának fiktív kivetülése és továbbgondolása, egyben a szesz láthatatlan szörnyetegének csábításával szemben mutatott fogcsikorgatóan elkeseredett (és végső soron rendre kudarcba fulladó) ellenállásának allegóriája. A könyvbéli Torrance-et folyamatosan kísértetek abajgatják, ő maga pedig, mint szerető férj és gondoskodó családapa, először el akarja utasítani a sötétség hívogató szavát, majd végül mégsem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzon a szálloda nem evilági hatalmával. Szép lassan változik át vérszomjas, megfékezhetetlen fenevaddá, így King olvasatában a Ragyogás tulajdonképpen egy tragédia-történet, míg Kubrick verziójában egy kifordított tudatra-ébredés, a létezés értelmetlenségének felismerése, és ennek következtében az életcél, a természetfeletti által kiszabott rendeltetés megtalálása.

Az ő Jack Torrance-e a jelentéktelenség hétköznapi, szürke posványából próbálna szabadulni, miközben olyan tulajdonságok illúziójában ringatja magát, amelyeket valóbaján sosem birtokolt. A regénybéli megfelelőjéhez hasonlóan eleinte vonakodik meghallani a szálloda édesen hívogató hangját, ugyanakkor már az Overlook Hotel előterébe belépve látszik rajta, hogy lénye el van kárhozva. Őrült, és talán mindigis az volt. Sosem találta a helyét a világban, valószínűleg családja is a ráerőltetett társadalmi konvenciók miatt lett, az álma pedig, hogy egyszer nagy író lesz belőle, a történet elején még erősen izzik, de aztán a cselekmény előrehaladtával már egyre gyengébben pislákol benne. Szép lassan ráébred, hogy mindez elérhetetlen számára, jelen élete viszont kiábrándító, inkább csak egy gyenge papírmasé, amit a kívül-belül üres Overlook Hotel egy szempillantás alatt fúj el. Torrance számára a szálloda jelenti az igazi halhatatlanságot, a naggyá válás lehetőségét, amire mindig is vágyott, így nem igazán állja meg a helyét az, hogy otthonra talált, inkább csak hazatért, hiszen voltaképp mindigis a hotelhez tartozott, örökös gondnokként. Egy ilyen karakter szinte térden állva könyörög egy tehetséges, karizmatikus színészért, aki legalább annyira képes eljátszani a szimpatikus, rátermett személyiséget, mint a farkasként vicsorgó őrültet, aki ugyanúgy képes szórakoztató és hátborzongató is lenni egyszerre.

Akkoriban Jack Nicholsonnál alkalmasabb embert nem is találhattak volna a feladatra. Ugyan több évtizedet felölelő színészi karrierjében csak úgy sorakoznak a Torrance-féle megbomlott elméjű szerepek, ámde a Ragyogásban olyan teljesítményt rak le az asztalra, amit nem elég egyszer látni. Valósággal sugárzik az egészből az energia, Nicholson minden egyes rezdülése élettől pulzál, egyszer a vicces, szórakoztató és bohókás figurát hozza tökéletesen (a bár-jelenetekben), máskor az ingerült, agresszív és rémisztő ideggócot, akit folyton megzavarnak a koncentrációban („All work and no play makes Jack a dull boy”), megint máskor pedig a megvadult elmebeteget, aki egy baltával indul neki családja megfenyítésének („Here’s Johnny!”). Ezt figyelembe véve nyilván magától értetődik, hogy King sem a karakterrel, sem Nicholson jelenlétével nem volt elégedett. Pedig ez a láncait széttépő, elszabadult pszichopata-értelmezés Kubrick saját koncepciójába simul: King Torrance-ét sajnálod, szánod, szurkolsz neki, hogy ne engedjen a kísértésnek, és mondjon nemet a sötétségnek, Kubrick Torrance-énél azt várod, hogy mikor csattan el az agya, mikor kattan be végleg, és melyik lesz az a pillanat, amikor elhatalmasodik rajta gyilkolási vágy. Minden ilyen momentumot feszültség kísér: Jack az ágyon ülve átkarolja fiát, Danny-t, kedves szavakkal beszél hozzá, miközben a levegő szinte megfagy a rémülettől, a néző pedig biztos benne, hogy a következő percekben Jack már azon lesz, hogy a nyakánál fogva még a lelket is kiszorítsa fiából.
Bár a film és a könyv a lehető legtöbb dologban különbözik egymástól (szinte épp csak annyira hasonlít, hogy néhány alapmotívum alapján még felismerje az ember, hogy a mozgókép King regényének adaptációja), a mozinak mégis sikerült megismételnie az eredeti alapanyag tulajdonságait, amelyeket nagyrészt a valós dolgok, azaz maga az élet ihlettek. Amíg a könyvre King alkoholizmusa nyomta rá a bélyegét, addig a forgatáson Jack Nicholson éppen drog- és alkohol-elvonástól kínlódott, amelynek köszönhetően ironikus módon pont, hogy hitelesebben és zsigeribb stílusban tudta hozni az őrült figurát. De nem ő volt az egyetlen, aki megszenvedte a film elkészítését: a Torrance feleségét játszó Shelley Duvall valószínűleg ennek a szerepnek köszönheti a mai napig gyenge idegrendszerét, jobban mondva Kubricknak és Nicholsonnak, akik állítólag a forgatáson többször is gúnyolták a háta mögött (vagy épp szemtől szemben), és gúnyos, szexista viccekkel bombázták. Annyi bizonyos egyébként, hogy a híresen maximalista Kubrick valóban képes volt elmenni a végletekig (sokszor még tovább is), hogy színészeiből kihozza, amit csak ki lehet, így annyira már nem is meglepő, hogy Duvall a fináléban már tényleg úgy fest, mint aki menten idegösszeroppanást kap – akár egyedi színészvezetésként, vagy valamiféle elvont, szadista ösztönző-módszerként is felfoghatjuk ezt a rendezőzsenitől. A több mint százszor felvett labdázós és lépcsős jelenetről, az időrendben zajló forgatásról, a díszletek gondos megépítéséről, és a stábra nehezedő komoly nyomásról már nem is beszélve.

Azonban a végeredmény Kubrickot igazolta (na jó, talán Duvall kivételével): sok kritika megjegyezte, hogy a mester nem igazán érti az embereket, a horror műfajt meg még annyira se, de az a csavar az egészben, hogy talán eme dolgok szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy a Ragyogás időtlen klasszikus legyen, amely nem csupán feszegeti a zsáner határait, hanem túl is lép azokon. Egyszerűen minden jelenetéből, minden másodpercéből süt a vérbeli profizmus, az igényes munka, a precíz tervezés, a rengeteg beleölt munkaóra, minden egyes stábtag kínkesereves izzadságcseppje. Az utolsó bevert szögről is a mélységes professzionizmus tükröződik vissza, az impulzív steadycam-szegmensektől kezdve, a szinte klausztrofóbiás belső tereken át, a borzongató komolyzenei betétekig bezárólag. És ahelyett, hogy Kubrick sötét tónusokkal dolgozott volna, gyéren megvilágított díszletek között, szegényes színkezeléssel, bátran megmutat mindent (gyakorlatilag Danny motoros jelenete egy bemutató körút a szállodában), egyszer szépen kivilágított, szűk folyosókon járunk, máskor színpompás, tágas csarnokokban és aulákban fordulunk meg. Minden a szemünk előtt zajlik, nincs szükség a műfaj megszokott és agyonhasznált sablonjaira ahhoz, hogy a zabolátlanság rátelepedjen a nézőre. Akár verőfényes napsütés, akár fülledt bálterem, a pánikhangulat garantált.

Ezek mellett a film szó szerint rengeteg más témát is feszeget, amely hosszú elemzések, részletes tanulmányok és átszellemült kocsmai beszélgetések táptalajai lettek. Az indián területre épült hotel, a holokauszt halvány beemelése, Torrance régimódi férfi-attitűdje, ami azóta félig-meddig kiment kissé a divatból, de akkoriban népszerűsége okán egyszerű emberi jellemvonás volt inkább, a 237-es szoba, illetve a számmal kapcsolatos teóriák a kamu Holdra szállásról, amit sokak szerint Kubrick rendezett, és így tovább. Ebből is látszik, hogy a Ragyogás egyaránt kuriózum, mint film és mint King-adaptáció. Mert bár létezik néhány valóban klasszikus és minőségi film/sorozat az író műveiből, de a legtöbb mégis szemétre való vacak, még akkor is, ha hűen követik az eredeti regényeket, ami sokszor azt jelenti, hogy oldalról-oldalra lekopizzák, azt is másodrendű rendezőkkel, akik csak felmondják a kötelező leckét, és annyi. Kubrick filmje ezzel szemben tökéletesen önálló, és megáll a saját lábán. Nem úgy, mint az 1997-es tévéfilm, mely már King irányítása alatt készült – olyan is lett. Kubrick Ragyogása azonban olyan alkotás, amiről lehet, illik és kell is beszélni, mind a mai napig. Időtlenségről mesél időtlenül. Csakúgy időtlen, mint az Overlook Hotel, ahol már mindörökre 1921. július 4-ét írnak. És ahová mindig remek érzés visszatérni egy kis nem mindennapi borzongásra.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
5. Brundle_86  PlayStation.Community tag
2019.11.24. 19:45:39
LV1
Válasz 4. VictorVance üzenetére:
Egyetértek, és jól is tenné, én sem úgy értettem hogy betűről-betűre kellene vászonra vinnie a sztorit.
4. VictorVance  Szerkesztő
2019.11.24. 17:05:38
LV18
Válasz 3. Brundle_86 üzenetére:
Nicholson karaktere és alakítása tökéletesen beleillik Kubrick koncepciójába, hogy Torrance már a film legelejétől őrült, ezért szerintem egyáltalán nem túltol Nicholson alakítása.

Ari Aster-t pl. én is megnézném, de szerintem ugyanúgy a saját verzióját készítené el a könyvből ő is, mint Kubrick. Egyszerűen ezek a rendezők túl nagy művészek és túlságosan nagy egyéniségek ahhoz, hogy bólogató iparosok módjára kövessék a regény cselekményét, és ne formálnák saját szájízük szerint.
Örülünk?
3. Brundle_86  PlayStation.Community tag
2019.11.22. 16:40:01
LV1
Kubrick Ragyogása nekem az a film, amit ha patikamérlegen mérek le, látom hogy minőségi (rendezés, képi világ, zene, stb.), meg egyébként is szeretem a mester filmjeit, mégsem fog meg a hangulata, és sokadjára megnézve is félúton valahol elveszik számomra. Olyan, mintha egy olyan verziót látnék, amiből kivágtak volna pár jelenetet, amik mélyítenék a hangulatot, a sztorit - és itt nem az olyanokra gondolok, amikhez anno nem állt volna rendelkezésre a technika, inkább dramaturgia félékre. Jack "bekattanása" nekem elnagyolt, kapkodós, illetve Nicholson alakítása olykor zavaróan "túltolt", már-már színpadias (szigorúan szerintem persze).
Amúgy remek írás, ezt elolvasva talán adok mégegy esélyt a filmnek, hátha átjön végre az élmény.
Még annyit, hogy nagyon megnézném mit tudna kihozni a könyvből mondjuk egy Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) kaliberű rendező.
2. VictorVance  Szerkesztő
2019.11.21. 23:13:13
LV18
Válasz 1. wooltur üzenetére:
Muszáj a lehető legjobban különválasztani a regényt és a filmet. Szerintem a maga nemében mindkettő zseniális.
Örülünk?
1. wooltur  PlayStation.Community tag
2019.11.19. 20:13:16
LV16
A Ragyogás volt az első könyv amit olvastam az írótól, és bár kicsit lassúnak tartottam, de összességében tetszett. Ezután megnéztem ezt a filmet és bár Jack Nicholson alakítása valami eszméletlen lett, magát a filmet nem tudtam élvezni. Több izgalmas jelenetet is egy az egyben kivettek, aminek egy részét megértem, hiszen az akkori technikával nem lehetett volna jól megcsinálni, vagy csak gagyin. De egy részét meg nem tudtam hova tenni, ahogy a végének teljesen felesleges megváltoztatását is.
Azon ismerőseim aki olvasták a könyvet, egyik se szereti ezt a filmet, azok viszont akik nem találkoztak a regénnyel, ők istenítik.
R.I.P. Brúnó :-(
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16457 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
6169 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4846 db
Utolsó belépés:
2019.12.11. 19:06:34
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea