PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

2 hozzászólás

2019.10.26. 22:39:53

Utolsó hozzászólás: NEXUS0001

2019.10.29. 23:42:34

Megosztás
Értékeld a blogot!
Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra – 2019)
Az emberiséget évezredek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Gyakorlatilag a kezdetektől fogva belénk van kódolva az az alapvető ösztön, hogy mivel társas lények vagyunk, nyughatatlanul álmodozunk, reménykedünk, meséket és történeteket találunk ki erről, sőt, az egyre modernebb technológiának köszönhetően most már keressük és kutatjuk is társainkat a csillagok között, nem csupán idelent a Földön. Mert miközben mindnyájan tudjuk (akár tudat alatt is), hogy hosszútávon képtelenek vagyunk család, barátok, szerelem és egyéb társas kapcsolatok nélkül létezni, rendre belegondolunk, és rendíthetetlenül hinni akarunk benne, hogy ebben az univerzumban, ebben a jéghideg, felfoghatatlan végtelenségben van más értelem is rajtunk kívül. És miközben egyre több a bizonyíték ennek ellenkezőjére (merthogy a tudomány jelenlegi állása szerint nagyon úgy néz ki, hogy egyedül vagyunk), mi akkor sem tágítunk feltételezéseink mellől, továbbra is hinni akarunk abban, hogy van odakint valami, azaz alapjában véve a társas ösztöneinket vetítjük ki a végtelen kozmosz szintjére, miközben sokszor még a saját világunkon is otthontalanok vagyunk. Az eddig visszafogottabb, szűkebb körökben mozgó James Gray pontosan ezeket a témákat fejtegeti az Ad Astra – Út a csillagokba című filmjében, amely bizonyos szempontból (elsősorban a korábbi alkotásaihoz képest persze) eddigi legkommerszebb és legszemélyesebb rendezése, amelyet társíróként is jegyez. Ez már önmagában egy szép ellentmondás, amit egyébként a komplett filmre ki lehet vetíteni.

Merthogy az Ad Astra valahol félúton helyezkedik el egy nagy költségvetésű, látványos blockbuster és egy lassú tempójú, elvont művészfilm között. Jobban mondva inkább utóbbi felé húz, előbbi jelző is csak a főszereplője, Brad Pitt (akire egyáltalán nem jellemző, hogy bevállal ilyesmit) és a cselekmény első harmadában beiktatott kisebb akciójelenet okán aggatható rá – ami viszont fontos komponense a filmnek. Gray rendezése az előbb említett két összetevő ellenére sem „térdel le” a tágabb közönség és a kommerszizmus oltára előtt, épp ellenkezőleg, a film sokkal inkább stilisztikailag, mintsem tartalmilag érdekes. A sztori a nem túl távoli jövőbe kalauzol el minket, egy olyan lehetséges jövőbe, amely lassan, de biztosan disztopiába készül átfordulni, és amely megállás nélkül halad a megsemmisülés felé, ahol az emberiség egyre messzebbre jut a világegyetemben, miközben saját problémáit még mindig nem sikerült megoldania. Ebből a cseppet sem reményteljes miliőből kénytelen útra kelni az asztronautaként dolgozó Roy McBride a Naprendszer peremvidékére, hogy felvegye a kapcsolatot halottnak hitt édesapjával, aki hosszú évekig egy olyan projekten munkálkodott, amely a lehetséges földönkívüli életet kutatta. Azonban úgy látszik, hogy ez most az egész bolygónkat fenyegeti, és Roy-ra vár a feladat, hogy szót értsen apjával, és hogy végére járjon a rejtélynek, amely során nem csak apjával való kapcsolata értékelődik át, hanem saját mentális állapota is, és minden, amit valaha gondolt önmagáról.

Az Ad Astra sokaknál (sőt, megkockáztatom, a nézők legtöbbjénél) már azzal elbukik, hogy megkövetel némi nyitottságot, erősen épít az ember befogadóképességére, és ennek pontosan az lett az „átka”, hogy sajátos hangulata és tempója miatt némelyek számára teljességgel befogadhatatlan. Gray filmje akár Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényének, vagy épp az Apokalipszis most című mozinak (amely gyakorlatilag Conrad művét adaptálta, csak más környezetbe áthelyezve) sci-fis átirata is lehetne. Illetve bevallottan kölcsönöz belőlük elemeket bőven, és Roy kozmosz-szintű kalandja legalább annyira egy belső utazás, mint amennyire Conrad és Francis Ford Coppola főhőseinek történetei voltak azok. Roy, az erősen introvertált, mindig, mindenkor precízen és racionálisan működő profi, aki szinte már nem is ember, hanem egy mindenféle érzelem, együttérzés és szeretet nélkül élő-lélegző gép, fokozatosan lépdel lefelé a sötétség szívébe, sorra szembesül az emberi természet kikódolhatatlan, pusztító hajlamával, amelynek köszönhetően fajunk a háború, a kapzsiság és a kapitalizmus mocskát magával viszi az univerzum bármely szegletébe, ahol csak megveti a lábát. Az Ad Astra kettősségét az jellemzi a legjobban, hogy a science fiction eszközeivel az apa- és identitáskeresést, valamint a világmentő küldetést egy tágabb kontextusba helyezi úgy, hogy közben a főhős számára a misszió jelentősége és célja lassacskán egy melankolikus monodrámába csap át. Ahogy Conrad a kongói állapotokat tette meg keretként kisregénye főhősének belső utazásához, és ahogy Coppola tette meg ugyanezt, csak nála a vietnámi háború szolgált aláfestésként, úgy Gray is egy sokkal grandiózusabb hátteret rajzol Roy McBride mögé, miközben maga a lényeg végig a főszereplő fejében és lelkében zajlik.

Épp ezért az Ad Astra (lenyűgöző és látványos világűr-totáljai ellenére) tulajdonképpen egy tűpontos pszichológiai látlelet rólunk, emberekről. Egy olyan végtelenül precíz és látszólag érzelemmentes karakter szemein és gondolatain keresztül mutat be minket, aki a történet elején még teljességgel hidegen viszonyul mindenhez, kizárja embertársait és szerelmét, miközben folyamatosan szenved, mivel képtelen megérteni apját, és nem akar olyan lenni, mint ő, de mégis egyre távolabb kerül saját fajától, többek közt mert az ő szemszögéből nézve minden kis érzelmi kitörés, minden empatikus megnyilvánulás csakis hiba lehet. Idővel azonban Roy-ban szép lassan feléled az ember, képes lesz megérteni a körülötte lévőket, és rájön, hogy nem attól leszünk jobbak, érettebbek és intelligensebbek, hogy fogcsikorgatva nyomjuk el érzelmeinket, hanem akkor, ha elfogadjuk őket, és megbarátkozunk velük. Ebből a szempontból az Ad Astra azon sci-fik csoportjába tartozik, amelyek minket, embereket helyeznek a középpontba: mert egyrészről ott van a hatalmas Naprendszer, a végtelen világűr, az emberi aggyal felfoghatatlan méretű kozmosz, az óriás-léptékű magasztos tettek, másrészről pedig maga az egyén, aki ezalatt a szociális lényét és tudatát, mentális korlátjainak köszönhetően minduntalan leszűkíti önmaga és szerettei létezésére és az irántuk érzett szeretetre. Ezt a sokatmondó kettősséget a bámulatos képi világ is remekül testesíti meg, a díszletek, az impulzív és az egyszerre fenyegető, megnyugtató, de ezzel együtt meglepően minimalista stílussal a hatvanas-hetvenes évek vonatkozó klasszikusainak hangulatát hozzák – a zárt terek és a bensőséges közeliket pedig jól kompenzálják a világűrben játszódó jelenetekkel.

Mindezek alapján az Ad Astra akár az év egyik legjobb filmje is lehetne, Gray azonban több hibát vét, amelyek csak még jobban ráerősítenek arra (mármint az alapból sajátos, művészieskedő stílus mellett), hogy a film egy kifejezetten nehezen befogadható alkotás legyen. Itt is az, még a hollywoodi produkcióknál sem ritka helyzet áll elő, amikor egy rendező annyira el akar mesélni valamit, annyira közölni akar bizonyos üzeneteket a nézővel, hogy még a logikán is felülemelkedik, kvázi simán semmibe is veszi azt. Talán a legjobban úgy lehetne jellemezni az Ad Astrát, mint a sci-fi és a moziba járó közönség egyik legrosszabb rémálmát. Ugyanis a filmiparban el sem tudok képzelni riasztóbbat egy olyan alkotásnál, amely nem elég, hogy megosztó, de még erősen hangulat- és rétegfilm is egyben, ami vagy elkap, vagy nem – de sokkal esélyesebb, hogy nem fog.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2. NEXUS0001  PlayStation.Community tag
2019.10.29. 23:42:34
LV7
+1
Nagyon jó kis írás lett! :) Teljesen egyetértek minden mondatával. Valahol vagy el kellett volna menni egy művészesebb irányba és lexarni a látványt, a realitást, vagy egy sokkal "technokratább" és talán kommerszebb megközelítést, narrációt használni. Jónak tűnt az alap személyes konfliktust választás, de azáltal, hogy a látvány ellenére a realitás nem tűéles, helyenként vicces, helyenként szürreális módon megbicsaklik, így a néző minduntalan kiesik az élményből és az egész felépített világ csak valami csiricsáré papírmasés díszletté válik egy nem is túl nagy ívű melodrámához. Nagyon vártam ezt a filmet, de pont ugyan olyan csalódás lett, mint a Ryan Gosling féle Az első ember, szinte pont ugyan olyan hibákkal.
Csak tudnám mit jelent ez a szmájli: 3D !?
1. TCr64EU  Choose life
2019.10.26. 23:53:01
LV22
A művészieskedő a kulcsszó. Nem művészi. Szerintem ez mindent elmond.
"Mert a kamion a miénk és el akarunk menni vele!"
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16246 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
6068 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4822 db
Utolsó belépés:
2019.11.13. 09:16:44
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea