PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

2 hozzászólás

2019.10.14. 23:30:15

Utolsó hozzászólás: wooltur

2019.10.16. 18:34:54

Megosztás
Értékeld a blogot!
Terror (The Terror – 2018)
Az embert már a kezdet kezdetétől hajtja a kaland- és felfedezésvágy, hogy ismeretlen területeket hódítson meg, új területeket találjon, eddig nem látott vidékeket hajtson uralma alá, hogy így nagy tetteket végrehajtva kerülhessen be a történelem nagykönyvébe. Így van ez, mióta csak ember az ember, és így lesz ez mindaddig, amíg fajunk része a világegyetemnek. Csak amíg manapság az űrutazás és a más bolygókra való lehetséges utazás kiötlése jelenti a felfedezést, addig a múlt századokban ez a Föld ismeretlen, fekete foltjainak feltérképezésében nyilvánult meg. Számtalan olyan expedíció volt a történelem során, különböző (néha mondvacsinált vagy jól csengő hazugságokba csomagolt) okokból kifolyólag, de ha alaposabban megvizsgáljuk őket, mindig visszajutunk az emberi ösztön alapvető, kikódolhatatlan beidegződéséhez: a meghódítatlan meghódításához, az ismeretlen megismeréséhez, a felfedezetlen felfedezéséhez, és mindennek segítségével „halhatatlanság” eléréséhez és a naggyá váláshoz. Persze ez a felfedezésvágy sokszor felülírja a halálfélelmet, sőt, időnként ez a felfedezésvágy konkrét halálvággyal párosul – akár tudatosan, akár tudat alatt. Ezt a témát boncolgatta (sok más egyéb mellett) Dan Simmons író is a 2007-ben megjelent Terror című regényében: a XIX. századi Brit Birodalom két nagyra becsült hajójának nem kevésbé nagyra becsült legénysége a felfedezés- és kalandvágytól fűtve útra kel, hogy megtalálja az északnyugati átjárót, amely már önmagában embert próbáló feladat. Csontig hatoló hideg, röpködő mínuszok, lehetséges egészségügyi és mentális problémák, gyakori kilátástalanság, és mindezeken felül a végzetes kudarc jutott osztályrészül a bátor vállalkozóknak, a legénység pedig nagyon rövid időn belül szembesült is azzal, milyen, ha mind a tíz körmével és minden létező erejével kell küzdeni a túlélésért egy olyan helyen, ami minden pillanatban meg akarja ölni az ott tartózkodókat.

Az persze egyáltalán nem titok, hogy Simmons regényében a valóság keveredik a fikcióval: 1845-ben valóban elindult egy olyan expedíció, Sir John Franklin vezetésével, ámde az említett két brit hajónak két évvel később nyoma veszett, a legénységük pedig sosem került elő. Bár abban a korban az akkor abszolút és megkérdőjelezhetetlen szuperhatalomnak számító Brit Birodalom még vagy egy tucatnyi másik, jelentős expedíciót finanszírozott, ugyanakkor a Franklin-féle a Terror és az Erebus hajók tragédiája, illetve eltűnésének rejtélyekkel övezett sora miatt igazi legendává nőtte ki magát. Simmons ezt a megtörtént esetet használta fel, majd gondolta tovább a maga módján: a két hajó pórul járt legénységének három esztendőn át tartó kálváriáját manapság már sokkal tisztábban láthatjuk, mint annak idején, azaz, miután egy rossz parancsnoki döntés következtében a Terror és az Erebus is a jég fogságában ragadt, a legénység két év elteltével úgy döntött, inkább útra kelnek a dermesztő hideg nagy semmijének bizonytalanságába, a biztos halál helyett. Ámde ez a legeslegutolsó kétségbeesett elhatározás végeredményben mégiscsak egy végzetes halálmenetbe torkollott, miközben az egyre fogyatkozó legénység szenvedéseit a hideg, az éhezés, a tuberkulózis, a skorbut és az ólommérgezés is „színesítette”. Alapból olyan elemek ezek, amik már önmagukban tálcán kínálják a drámát, a hatásos cselekményt és a precíz karakterrajzokat, de Simmons nem elégedett meg ennyivel, és belecsempészte az erős atmoszférával megtámogatott borzongató természetfeletti horrort az alapfelállásba. Ennek köszönhetően a regény, csakúgy, mint a belőle készült tíz részes sorozat, egy sötét, fojtogató, lidércnyomásos utazás az emberi lélek legmélyére.

Az már a legelején kétséges volt, hogy vajon ez a történet elbír-e tíz epizódot. Simmons eredeti regényének majdnem 800 oldalán is bőven lehetett volna húzni, ugyanakkor a hajók fedélzetének zárt, klausztrofóbiát keltő helyszínei és a kietlen jégmezők csendes, vakítóan fehér, ingerszegény környezete precízen és érzékletesen teremti meg a bőr alá bekúszó pszicho thrillert, a nagybetűs Terrort (ne tévesszen meg senkit, a cím inkább utal a túlélésért küzdő legénység kálváriájára és lelkiállapotára, mintsem a hajójuk nevére), az erős hangulatnak köszönhetően pedig a bezártság, a végtelen magány, a fogvacogtató hideg és az egyre fogyatkozó remény egyszerűen hatalmába keríti a nézőt, és nem ereszti, amíg nem pörög le az utolsó rész stáblistája. Az alkotók ráérősen mesélnek, szépen komótosan vezetik fel, bontják ki a karaktereket és a csoportdinamikát, végül pedig tisztességesen el is varrják a szálakat, miközben rengeteg szereplőt mozgatva mutatják be nekünk és kedveltetik meg velünk a legénység különböző tagjait, akik közül sokan könnyen megtalálhatják útjukat a nézők szívéhez, minden erényükkel és jellemhibájukkal együtt. Mindez pedig a korabeli Brit Birodalom ideájának és egekig magasztalt értékeinek a törvényszerű lerombolásával jár: a kapitányokat és a tiszteket sokkal inkább a teherként rájuk nehezedő elvárások, illetve az azokkal való szembesülés határozza meg, és saját egojuk elnyomása, valamint állandó önmarcangolásuk, mintsem a klasszikus kalandvágy és a meseszerű, a pusztítóan reménytelen helyzettel összeegyeztethetetlen elképzelések, hasonlóképp az expedíciójukhoz, amelyet annak ellenére, hogy magasztos célokkal „álcáztak”, valójában csupán annyi volt az egész lényege, hogy az átjáró megtalálásával az angolok ki tudják kerülni a spanyolok által uralt területeket.

Természetesen a professzionális karakterrajz mit sem érne tehetséges színészek nélkül, de szerencsére a Terror ezen a téren is brillírozik, sőt, ebben a legjobban. A stáb szinte kivétel nélkül profi módon és magas szinten űzi a színészmesterséget, kellő hitelességgel adják át az akkori világ legfegyelmezettebb, legnyakasabb nemzetének számító nép tagjait, akiknek egységessége szép lassan darabokra hullik, és végül már nem csak a saját életükbe kapaszkodnak foggal-körömmel, de saját józan eszük megmaradásáért is kemény harcot vívnak a felfoghatatlan, horrorisztikus körülmények közepette. Ebből a szempontból a szokatlanul lassú tempó sokkal inkább előny, mint hátrány, ráadásul a remekbe szabott karakterépítés- és árnyalás közben néhány nem túl eget rengető, ámde kétségtelenül váratlan fordulattal is meglepnek minket az alkotók. A csillagos ötös prezentációnak hála nem csupán együtt lélegzünk, nevetünk, sírunk, derülünk a figurákkal, hanem rájövünk, ebben a sztoriban tényleg nincsenek kivételek, nincsenek érinthetetlen vagy kevésbé érinthetetlen szereplők, egyszerűen bárki odaveszhet, a könyörtelen jégmező akárkit elragadhat, ez alól senki sem vonhatja ki magát, legtöbbször nem is konkrétan a tapasztalaton vagy az edzettségen, inkább a puszta szerencsén múlik, hogy épp ki hal meg és ki éli túl. Ennek köszönhetően nemegyszer arra súlyt le a kaszás (egy ízben váratlanul és letaglózóan hamar), akire a legkevésbé számítunk, hovatovább, az írói bravúr akkor is megmutatkozik, amikor egy maximum közepesen érdekes mellékszereplőből egy összetett főgonosz transzformálódik.

Mert hiába minden paranormális, természetfeletti elem, a szinte már önálló életet élő pusztító táj, a legénység körül ólálkodó, majd le-lecsapó mitikus lény, az igazi szörnyeteg, mint oly’ sokszor, úgy most is az ember lelkében lakozik. Ott szunnyad csendben, észrevétlenül, várva, hogy jöjjön a hívószó, amelyre végre előtörhet. És ki-ki a maga módján kezeli ezt: egyeseknek társaik meggyilkolásához, másoknak az ördögi ármánykodáshoz, megint másoknak a kannibalizmushoz szolgál katalizátorként, és így maga a jegesmedve-szerű szörnyeteg is inkább egy absztrakció, amely azt a tájat jelképezi, amelyet tisztelni kell, és aminek betartani a szabályait, máskülönben az ember az életével fizet a gondatlanságért. Való igaz, nem a Terror volt a 2018-as tévés szezon legjobb sorozata, de ettől függetlenül egyáltalán nincsen komolyabb szégyenkeznivalója. „Csak” egy remek, jól felépített, precízen kigondolt és megvalósított széria, amely egykettőre beszippantja a nézőjét, de mindez már bőven több, mint amit az átlagos tucat-sorozatok nyújtani szoktak. A Terror egy átlagon felüli műalkotás, amely akár komoly kamaradrámaként, vagy színpadi produkcióként is tökéletesen megállná a helyét. És mivel az alkotók nem hagyták annyiban a dolgot, a tévésorozat antológia-formátuma miatt a következő évadban a jéghideg északnyugati átjáró után egy japán internálótáborba kalauzol el minket, a második világháború közepén.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2. wooltur  PlayStation.Community tag
2019.10.16. 18:34:54
LV16
Nagyon szeretem a kései 19. század, és korai 20. század korszakát, amikor már erősen lehetett érezni a világot megállíthatatlanul átformáló technológiai fejlődés szelét, de még büszkén tartotta magát a régi korok romantikája, és szokásai, nem tiporta és korcsosította el a rohanó technokrata világ lavinája az emberi értékeket és társadalmat.
Éppen ezért is csillant fel tavaly év elején a szemem, amikor megnéztem a sorozatot beharangozó első trailerek egyikét. Éreztem, hogy na itt valami igazán egyedi érkezik, ami végre kitűnik a tucatcímek közül, valami ami nekem való.
Kicsivel később megtudtam, hogy az Agave kiadó újra nyomtatásba küldte a sorozat alapjául szolgáló, azonos című regényt, és mivel szeretem először az alapművet elolvasni, és utána megnézni a mozgóképes változatot, így azonnal beszereztem magamnak egy példányt. Az első pár száz oldal nagyon megkapó volt. A hangulat szépen, fokozatosan épült fel, a karakterek igazi élő személyeknek hatottak, a misztikum kellő mértékben körüllengte az egész cselekményt, hogy aztán azt szépen felrázzák néhol, az éppen jókor beszúrt hátborzongató jelenetek. Az egyébként nagyon lassú regény egészen jól működött ezzel a koncepcióval egészen a feléig, ahol az író egyszerűen kukába vágta az egész felállást. A misztikum teljesen odaveszett, a legénységet terrorizáló lény, úgy ahogy van eltűnt és magával vitte a horror elemeket is. Az cselekmény pedig átment egy végtelenül unalmas, már-már kínosan túlnyújtott nyűglődésbe, ahol hosszú hosszú oldalakon olvashattuk a szereplők szenvedéseit, akik a fáradtságtól, betegségektől, lelki nyomástól, alultáplátságtól, és a tájtól kínlódtak. Én pedig kínlódtam velük együtt az unalomtól, hiszen a sztori bár haladt előre, még is olyan érzésem volt, mintha egy helyben toporogna. Nem történt igazából semmi, hiszen Simmons inkább foglalkozott feleslegesen sokat a szereplők bajlódásával, mintsem a tényleges cselekmény előre lendítésével. Szerintem a regény végére ő is rájöhetett, hogy ez így nem lesz jó, és a nyitányhoz méltó lezárást rittyentett az olvasónak. De sajnos a több száz oldalnyi szenvedés a könyv letétele után erősen kesernyés ízt hagyott maga mögött nálam. Egyszerűen nem bírta feledtetni azt a dögunalmat az rám zúdított.
Ezek után abszolút el is ment a kedvem a sorozattól egy jó időre. Egészen most szeptemberig, amikor is a sok dicséret miatt, amit kapott, végül nekiültem. S bevallom, kellemesen csalódtam. A könyv hangulata egészen ügyesen lett átültetve a képernyőre. A díszlet, az effektek, és a színészek játéka is abszolút rendben volt, minőségi munkát láthattam viszont. De ami igazán pluszt nyújtott számomra, az a regényhez képest jóval pörgősebb cselekmény. A készítők sikeresen pörgették fel azon részeket, melyek a legvontatottabbak voltak az eredeti műben, majd toldották meg olyan jelenetekkel és elképzelésekkel, amik így még jobban is illettek a koncepcióba, mint az regénybeli változatuk. Bár a végére a sorozat már erősen eltért a könyvtől, és sajnálatosan a regény legjobb jelenetét (Blanky és a lény fogócskája) csak megkurtított változatban kaptam vissza, még is számomra jobban tetszett, mint az alapmű, ami nagy szó hiszen egy regény vs film csatából, mindig a nyomtatott változat jön ki nyertesen. Itt az nem így volt, és végül egy kellemesen pozitív csalódással keltem fel a tv képernyője elől.
(A magyar nyelvű fordítónak viszont jár egy jókora tockos, mivel sikeresen Antarktisznak fordította az északi sarkvidéket, és ez többször is hibásan hangzik el a szinkronos változatban.)
R.I.P. Brúnó :-(
2019.10.16. 12:36:29
LV1
LOÁL

Világ legnagyobb faszsága. Igazi szenny.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16457 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
6169 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4846 db
Utolsó belépés:
2019.12.12. 07:34:25
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea