PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

1 hozzászólás

2019.08.30. 23:33:49

Utolsó hozzászólás: SolidSnake-HUN

2019.09.11. 11:38:14

Megosztás
Értékeld a blogot!
A Hihetetlen Pókember #38-42
The Amazing Spider-Man #648-656 (2010-2011)
Hosszú és kínkeserves utat járt be mindenki kedvenc Hálószövője, amíg ismét régi fényében ragyoghatott. Pontosabban három éve volt szüksége, hogy végre kimásszon az egyre növekvő fekáliából: a barátságos és közkedvelt Pókember körül már a Polgárháború idején elkezdtek gyülekezni a sötét felhők (egyes rajongok még korábbról, már A Másik című sztoritól eredeztetik a karakter hanyatlását), de valójában a Back in Black után verték be az első szöget a koporsóba a One More Dayel, amely akkora negatív rajongói hisztériát váltott ki, hogy ennek következtében a karakter a ’90-es évekbeli rosszemlékű Clone Sagahoz hasonló mélypontra süllyedt.
Történt ugyanis, hogy miután Pókember valódi személyazonossága nyilvánosságra került, May néni halálos lövést kapott, így Peter azért, hogy megmentse szeretett nagynénijét, alkut kötött Mephistoval, aki viszont May néni életéért hősünk boldogságát kérte cserébe. Azaz az írók (Joe Quesada főszerkesztővel az élen, aki az egész történet ötletgazdája is volt egyben) kitörölték Peter és Mary Jane Watson házasságát a kontinuitásból, és voltaképp tiszta lappal indultak újra egy fél-reboot keretein belül (hiszen a Marvel-univerzumban ettől eltekintve minden maradt ugyanolyan), facérrá tették Peter Parkert, aki ebben az új status quoban sosem vette feleségül vörös (a friss berendezkedésben immáron volt) barátnőjét.
Az, hogy Pókember önző érdekekből való lepaktálása az Ördöggel, mennyire cseng egybe a figura szellemiségével és eszméivel, most hagyjuk (röviden-tömören: totálisan seggbe lett kúrva a karakter), de hogy ezzel a döntéssel gyakorlatilag két évtized repült ki az ablakon, vagy öltött egészen más formát (amelyeknek a nagy része egyébként azóta sem lett megmagyarázva), az megbocsáthatatlan.

És aki azt hinné, hogy az OMD-vel véget ért a Falmászó meggyalázása, az nem is tévedhetne nagyobbat. Ugyanis Quesadanak nem csupán az volt a célja, hogy megfossza Petert a feleségétől (merthogy szerinte ez a szál az évek során már túl unalmassá és erőltetetté vált), hanem emellett vissza akarta hozni mindenki klasszikus Pókemberét, aki folyamatosan küszködik azzal, hogy normális állást találjon, állandóan anyagi gondjai vannak, nem tudja időben kifizetni a lakbért, és a lányokkal sem tud dűlőre jutni. Így voltaképp visszabutították Pókembert a harminc évvel korábbi szintre.
Ami óriási hiba: a karakter a képregényekben már a harmadik x-hez közelít, azaz elméletileg érett, felnőtt, meglett férfiember (ráadásul még szuperhős is), szóval az, hogy ennek ellenére megpróbálják őt esendő, csetlő-botló tinédzsernek ábrázolni, minimum rettenetesen szánalmas – az ezt az időszakot felölelő Brand New Day című történetfolyam kapott is rendesen az olvasóktól, és törvényszerűen egy idő után már a füzetek eladásai is drasztikusan csökkenni kezdtek.
Nem mintha a BND-korszaknak nem lettek volna jó, vagy legalábbis tűrhető sztorijai (példának okáért ott van a New Ways to Die, de hogy a címet hónapról-hónapra (egy idő után végül már majdhogynem hétről-hétre) író alkotógárda nagy része rendre bebizonyította, hogy ha beledöglik sem képes épkézláb Pókember történeteket írni, az is biztos. Talán az abszolút mélypontot akkor érték el, amikor Kraven 12 éves lányát (aki jól elpüfölte, majd majdnem meg is ölte Pókfejet) sorsára hagyta Vermin felbukkanásakor, mondván, hogy túl gyenge már a harchoz – szóval lényegében Pókunk a sebeit nyalogatva lelépett, miközben hagyta, hogy egy szörnyeteg szétcincáljon egy kislányt.
Akinek magyarázni kell, hogy ebben mégis hol a hiba, az valószínűleg sosem értette ezt a karaktert, de egy igazságos világban, ha valaki főállású író létére ilyesmit leírna, az ezután egész hátralévő életében maximum egy mini jegyzetfüzetbe firkálgathatna rendeléseket egy étteremben.
De mivel ez egy korántsem igazságos világ, így tovább folytatódott a mítoszgyalázás, és bár a sorozat nem ásott le még egyszer ilyen mélyre, azért a One Moment in Time (amire nem tudom, hogy érdemes lenne-e egy külön cikket szentelni) is egy rothadó exhumált holttest megerőszakolásával volt egyenértékű. Szóval nagyon ráfért már a Hálószövőre egy alapos ráncfelvarrás: sötét idők voltak ezek, Brian Michael Bendis épp akkor ölte meg Peter Parkert az Ultimate-univerzumban (helyére aztán az azóta közönségkedvenc Miles Morales került), ráadásul a karakter 50 éves évfordulója is vészesen közeledett.
Tehát enyhén szólva is nagyon-nagyon össze kellett szednie magát a Marvelnek. Erre, mintegy az utolsó utáni-utáni pillanatban megváltóként hirtelen megérkezett Dan Slott (aki korábban már írogatott történeteket az Amazing-sorozatba néha-néha, és nem is rosszakat), és nem csupán átvette a fő-sorozat stafétabotját, hanem rögtön meg is mentette Pókfej sárbatiport becsületét. 2010 végén egy határozott mozdulattal kirántotta a vödörből a karaktert, egyúttal jónéhány évig ő maradt az Amazing Spider-Man kizárólagos írója (egy-két számtól eltekintve), és ezt azóta kivételes és emlékezetes korszakként jegyzik Pókember karrierjében.
Ennek a patinás korszaknak az első szelete a Big Time volt (magyarul: Nagyágyú), amely egyébként ékes példa lehetne, hogy hogyan kell megújítani egy régóta szorgoskodó szuperhőst, anélkül, hogy túlzottan elszakadnának a jól bevált, régi gyökereitől.

Persze azért nem kell mindjárt grandiózus csodákra gondolni a Big Timemal kapcsolatban, hiszen azért az igencsak kedvező megítélésbe egy hangyányit belejátszott az is, hogy a Slott-éra előtti förmedvények után már egy fele ennyire jó sztori is valóságos felüdülést jelentett volna.
Ugyanakkor a Big Time önmagában is megállja a helyét: kellemes, lendületes, sőt mi több, igazi modern Pókember-képregény. A felesleges és erőltetett múltba révedés helyett megmutatja, hogy milyennek is kell lennie egy ilyen kaliberű szuperhősnek a XXI. században. Slott ugyanis felismerte, amit elődei képtelenek voltak megérteni: Peter Parkert semmi értelme majdnem 30 éves létére belekényszeríteni ugyanabba a szakmai és magánéleti állapotba, mint amiben a ’80-as években tengődött. Mert hát egy felnőtt férfi talán enni idős korára azért ne tartson még mindig ott, hogy szuperhős és zseni létére fillérekért gürizzen, napról-napra éljen, szellemileg és érzelmileg pedig rosszabb legyen, mint egy tinédzser.
Kedves és jó dolog önzetlennek lenni, de amikor Peter már többedszerre eljut oda, hogy végre normális munkája és tisztességes fizetése legyen, aztán valamilyen oknál fogva mégsem jön össze neki a dolog, az már korántsem a sokat emlegetett Parker-szerencse – az már merő balfaszság. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy ilyen nagy tehetséggel és magas intelligenciával megáldott Peter miért nem tud végre elhelyezkedni valahol, és miért kell mindig ugyanott kilyukadnia. A válasz viszont meglepően egyszerű: az írók bátortalansága, biztonsági játéka, vagy épp töketlensége miatt.
Slott ezzel szemben végre megtörte ezt a hosszan tartó körforgást: a Big Timeban Peter állást kap a Horizon Labs nevű cégnél, amely az ország legnagyobb koponyáit alkalmazza, és egy zsíros fizetési csekk kíséretében végre valahára olyan munkát végezhet, ahol nem pazarolja el a tehetségét, éles eszét a tudomány szolgálatába állíthatja, és nem utolsó sorban most már nem csak Pókemberként lehet hasznára a világnak.
Ráadásul a labor hipermodern felszerelései a szuperhősködést is segíti, s ezen kívül főhősünk még egy új barátnőt is szerzett magának. Szóval hosszú hányattatás után mondhatni egészen egyenesbe jött az élete, miközben azért nem veszítette el teljesen egykori klasszikus önmagát. Alapvetően a karakter még mindig egy jámbor lelkű jógyerek, aki híján van az önbizalomnak, igyekszik megfelelni önmagának és szeretteinek, ugyanúgy megvannak a magával szembeni kételyei, de most már sokkal érettebben és korának megfelelően viselkedik.
Ettől persze még történik bonyodalom bőven, hiszen hősünk megszokott ellenségei szünet nélkül ütik fel a fejüket: pókirtó robotok, a Vezér, a Vészmanó és egy újfajta Baljós Hatos-formáció is igyekszik borsot törni a Falmászó orra alá, nem is beszélve az egész Big Time befejezésének szomorú végkicsengéséről – amely során nem csak egy szimpatikus karaktert veszítettünk el, de Peter is kapott egy érzelmes, múltba révedő, cseppet sem erőltetett mellékzöngét.

Ezek után minden Pók-fan boldogan és elégedetten dőlhetne hátra, hiszen kedvenc hőse végre megkapta a neki kijáró színvonalat, egy friss felfogással, de mégis a régi hagyományokat tiszteletben tartó koncepcióval került hosszú tortúra után ismét a rivaldafénybe. A mítosz ráncba szedése kipipálva, a csillagos ötös Slottnak beírva, a karakter jövője felé reményekkel és pozitív érzésekkel tekintő szemüveg felvéve, end of the story.
Általában ilyenkor jön a nagy DE – ahogy ebben az esetben is. Az a bizonyos DE pedig Humberto Ramos személyéhez köthető, akivel kapcsolatban valószínűleg soha a büdös életben nem fogok rájönni arra, hogy a fenébe rajzolhat olyan korszakalkotó és fontos címeket, mint például az Amazing Spider-Man. Van egy saját, talán még egyedinek nevezhető stílusa a pasinak (mellette még John Romita Jr. is Picassonak tűnik), amit csak azért nem nevezek kapásból rondának vagy ocsmánynak, mert tény, hogy vannak olyan képregények, amelyekhez remekül illenek a rajzfilmes, eltúlzott anatómiájú, már-már karikatúraszerű figurái – csak ezek nem az olyan mainstream-címek, mint a Pókember.
Ennek ellenére látható, hogy itt kivételesen megemberelte magát, jobban mondva a saját szintjén, ami azt jelenti, hogy többé-kevésbé nem rajzol totálisan bizarr és groteszk emberalakokat, akik úgy néznek ki, mint a torzszülöttek – és azért Marcos Martin és Stefano Caselli is elég szépen igyekszik, hogy megmentse a mundér becsületét.

Jól lehet, a Big Time élvezhetőségi faktorát szerencsére a fentebb taglalt dolgok sem csorbítják. Lehet, hogy a sikerhez már önmagában elég volt az előző néhány év Pókember-képregényeinek félholtan a sárban dagonyázó színvonala, lehet, hogy pont a lábát a mélyponton többször is megvető minőség értékeli fel a Big Timeot – könnyen előfordulhat, tekintve, hogy Slott Pókember-sztorijai ezután fokozatosan jobbak lettek. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy miután örökkévalóságnak tűnő éveket töketlenkedtek össze az írók rosszabbnál-rosszabb Pók-történetek megalkotásával, úgy kellett már egy friss, lendületes és összetett koncepció, mint egy falat kenyér.
És ezt Slott a Big Timemal kiválóan teljesítette: neki köszönhetően hosszú-hosszú idő után hirtelen újra jó érzés lett Pókember-rajongónak lenni.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2019.09.11. 11:38:14
LV1
Grat az írásodnak, öröm volt olvasni!
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16007 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5968 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4767 db
Utolsó belépés:
2019.09.21. 18:33:14
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea