PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

4 hozzászólás

2019.02.25. 23:51:40

Utolsó hozzászólás: SolidSnake-HUN

2019.02.27. 10:28:04

Megosztás
Értékeld a blogot!
Kick-Ass – Ha/Ver: Első könyv
Kick-Ass #1-8 (2008-2010)
A szuperhősképregények sablonjainak kiforgatása és azok főszereplőinek deheroizálása már jó ideje (gyakorlatilag Alan Moore 1987-es Watchmenje óta) nagyon-nagyon kedvelt téma a műfajban, rengeteg jeles képviselővel és klasszikussá nemesedett alkotással. A zsáner gyakorlatilag kimeríthetetlen opciókkal szolgál, a lehetőségek szinte korlátlan tárházával funkcionál, és ha mindez egy tényleg tehetséges író/rajzoló kezei alá kerül, akkor abból valóságos csodák születhetnek meg.
Születtek is bőven, de Mark Millar és John Romita Jr. 2008-ban indult Kick-Ass-e párját ritkítóan emelkedik ki az ötletes, ámde zsákutcába futó sablon-produktumok vörös vértengeréből. Pedig nem csinál semmi különlegeset, csupán veszi a szuperhős-zsáner elnyűtt elemeit, hozzáadja a tinikor megszokott problémáit, majd ezt a cseppet sem egyedülálló, viszont az utolsó hozzávaló segítségével mégis ütős elegyet összepárosítja a mi fájdalmasan igazi és kiábrándító világunkkal. Az a bizonyos adalék pedig nem más, mint a humor. A szatirikus, komikus, éjfekete humor, mely egyáltalán nem csinál titkot belőle, hogy mennyire kiparodizálja a klasszikus szuperhős-mítoszt (miközben mély tiszteletadással is nyúl felé), odaadóan állít neki emléket, egyben őrülten nevetséges szintre húzza le.
Egyszerre vérgőzös és brutális kaszabolda (a már-már öncélú explicit erőszak Quentin Tarantino Kill Billjével vetekszik), és egyszerre érzelmes coming-of-age parafrázis. Ja és még valami: pokolian vicces. De tényleg!

Eleve ritka az olyan képregény, ami ennyire sokoldalúan tud működni, és közben nem összeegyeztethetetlen a szatirikus humor az emocionális pillanatokkal, az meg még ritkább, hogy egy képregény ennyire magától értetődő, dögös és cool lazasággal forgatja és neveti ki „komoly nagytestvéreit, miközben totál lezser, könnyelmű vonalvezetéssel írja le a teljesen kifacsart stílust, melyben lényegében egy hős útjának történetét követhetjük végig.
Közben olyan lendülettel tolják a biciklit, hogy ennél már csak az adná át jobban a képregény komikus felfogását, ha rögtön az első oldalon ló-betűkkel ki lenne írva, hogy „Még véletlenül se vedd komolyan!” Millar egyáltalán nem is csinál titkot a koncepcióból, és nem leplezi szándékait (nem mintha amúgy szokta volna, mint ahogy a visszafogott látásmód sem jellemző rá), nyíltan, ördögien vigyorgó pofával röhögi telibe, ami parodizál – láthatóan tökéletesen jól és elszabadultan érezte magát a Kick-Ass írása közben. Azt nem árt megjegyezni, hogy az alapsztorit nagyrészt saját fiatalkora ihlette. Millar ugyanis saját bevallása szerint többször is elgondolkodott azon, hogy vajon a való világban miért nem szegődik senki sem szuperhősnek, majd szinte már addig jutott, hogy majdnem ő is gúnyát öltött, hogy kimenjen az utcára hősködni egy kicsit.
Mert a képregények lapjain nyilván piszok menő dolog hősnek lenni, segíteni az elesetteken, leverni a rosszarcúakat és utána dicsfényben tündökölni – a valóság viszont sajnos enyhén szólva sem így működik. Bár van, akit még ez sem tart vissza.
A Kick-Ass főszereplője, Dave Lizewski is pont ilyen srác. Egy átlagos, önbizalomhiányos tinédzser, igazi lúzer, akit szintén lúzer gimis osztálytársain kívül az égvilágon senki sem vesz észre, még az a népszerű lány sem, aki után mindennél és mindenkinél jobban epekedik. Szabadideje kimerül a rejszolásban és a fantáziálásban a szexi, nagymellű biosztanárnőjéről, valamint a képregényolvasásban, a haverjaival való magasröptű geek-eszmecserékben, és a régi szomorú emlékeken való rágódáson, mivel évekkel korábban édesanyja agyi aneurizma következtében meghalt, és azóta egyedül él apjával, aki szintén a múlton kesereg.
Dave tehát (az egyébként egész jó filmadaptáció Dave-jével ellentétben) igazi echte balfasz. Azonban egy ideje már érlelődik benne a gondolat, hogy a rengeteg képregény és a magas bűnözési ráta mellett ugyan miért nem próbálkozott még soha senki azzal, hogy maszk mögé bújva száll szembe a gonoszokkal az igazságért. Így végül elszánja magát: jelmezt és álarcot húz (pontosabban egy zöld-sárga búvárruhát), és szuperhősnek áll. A folyamat szolgaian le is követ mindent, mely egy ilyen felfogású történet esetében alapelvárás.
Eleinte Davenek már maga a jelmez felhúzása és abban való pózolgatása is kielégülést jelent, ámde idővel már nem éri be ennyivel, és miután kellően beleéli magát a szerepbe, elköteleződik a tettlegesség mellett.

Azonban hamar kiderülnek a szuperhősködés buktatói és árnyoldalai, amikről a képregényekben csak ritkán ejtenek szót. Dave-et az első komolyabb akciójakor brutálisan szarráverik, viszont nem adja fel, és idővel elég szépen beletanul a dologba, és valóságos sztárrá, jelenséggé válik, akitől hangosan zeng az internet, és még követőket is gyűjt maga köré. Végül olyan játszmák része lesz így, amik már jóval túlmutatnak a tehetségén, de végig kell őket játszania, ha akarja, ha nem.
A Kick-Ass teljesen új aspektusba helyezi a szuperhősök és a való világ érdekes kombinációját: Dave valóssággal szomjazza a figyelmet, görcsösen tenni akar valamit, nem is elsősorban azért, hogy másokon segítsen, mint inkább saját szürke, unalmas életét szeretné valahogy sínre tenni. Számítani akar, és ennek lehetőségét a szuperhőslétben találja meg, ami szép lassan olyan lesz neki, akár a legkeményebb, legütősebb kábítószer – függővé válik, újra és újra felölti a jelmezét, képtelen elengedni és mindig többre van szüksége. És még, ha a média és az emberek nem is tudják, hogy ő az a bizonyos Kick-Ass, teljesnek érzi magát, boldogabbnak, és ez minden ütést, rúgást, szúrást, sebet és csonttörést zokszó nélkül megér. Millar szerencsére már a legelején célul tűzte ki, hogy a lehető legkevésbé akar alkalmazkodni a megszokott sablonokhoz – egy ideig valóban nem is teszi, de aztán csak nem bír magával, és karóba húzza saját koncepcióját.

Mondjuk ez neki amúgyis nagyon megy. A realisztikus stílus a harmadik részig tényleg működik, aztán megjelenik Hit-Girl (magyar fordításban Kis Dög), és elszabadul a pokol. A kiképzett gyilkológépként kaszaboló kiscsaj vérgőzös csörtéje közben lassacskán eltűnik a földhözragadtság a képregényből, így ironikus módon a paródiából magának a paródiának az ihletője lesz. A fináléra pedig teljesen elveszti a maradék eszét (bár közel sem annyira, mint a filmadaptáció), és mintegy a fékevesztett tempó megkoronázásaként bedob egy brutális mészárlást – végtagok lenyisszantása, fejek levágása, csonttörés, pénisz-ellövés, stb. Tehát nem gyengén mond ellent saját magának, ettől függetlenül viszont végig képes megőrizni fanyar, gonosz humorát, és végig önironikus tud maradni – nem utolsó sorban valósággal szivárog belőle a geek-életérzés. Hiszen szuperhősnek lenni végülis menő dolog, még ha néha veszélyes is.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2019.02.27. 10:28:04
LV1
Válasz 2. SolidSnake-HUN üzenetére:
Köszi :)
2019.02.27. 07:04:34
LV1
+1
Válasz 2. SolidSnake-HUN üzenetére:
Fumax.hu
Vagy könyvesboltba is kapható kicsit drágábban. De most jön a második kötet, szerintem a kiadótól rendeld meg egyben a kettőt :)
2019.02.26. 21:51:06
LV1
Ezt hol lehet megrendelni? Mármint a magyar kiadást? Amúgy nagyon tetszett az írásod.
2019.02.26. 10:13:50
LV1
Azt még hozzátenném, hogy úgy is kurva jó élmény volt ez a képregény, hogy már többször láttam a filmet! Az alapkoncepciót leszámítva több ponton eltér egymástól a kettő (pl. Big Daddy motivációja vagy hogy Katie-vel hova fut ki Dave románca)
Kíváncsian várom a következő kötetet!
/ami egy hónapon belül jön magyarul/
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15931 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5938 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4731 db
Utolsó belépés:
2019.08.25. 09:50:23
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea