.

PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

3 hozzászólás

2016.11.01. 22:19:43

Utolsó hozzászólás: soliduss

2016.11.02. 12:11:38

Megosztás
Értékeld a blogot!
A Hihetetlen Pókember #29
The Amazing Spider-Man #594-595 (2009)
A Hihetetlen Pókember az utóbbi időben az a sorozat lett, ahol az írók egymás után akarták megváltani a világot, ám ezeknek a prekoncepcióknak, és elvárásoknak sajnálatos módon szinte egyáltalán nem sikerült megfelelni. Azonban ez szép lassan változni látszik: sorban jönnek a korrekt, és a jó sztorik, bár azért néha így is becsúszik egy-egy gikszer, de a szériáról már félig-meddig elmondható, hogy valóban mutat egy kis javulást.
A múlt havi minőség-emelkedés után októberben ismét lép egy nagyot a hazai Pókember sorozat, ugyanis elkezdődik a híres, és elismert American Son, mely végre nem köntörfalaz, nem az apró háttéreseményekkel foglalkozik, és nem az a fő indíttatása, hogy betömje a dilettánsokból álló bagázs korábban elkövetett történetbeli fekete lyukait. De még mielőtt belefognának ebbe, befejeződik Pókember 0-24-es hadjárata New York újdonsült polgármestere, J. Jonah Jameson ellen, aki ismét totális lejárató kampányt folytat a hálószövő ellen, de ezen kívül a főhősnek egy új, minden eddiginél veszélyesebb gonosztevővel is meg kell küzdenie, aki látszólag ugyanazzal a felszereléssel rendelkezik, mint a börtönben csücsülő, megöregedett Adrien Toomes, alias a Keselyű.
Többet igazából nem is nagyon tudunk meg róla, csak hogy erős, és nagyon veszélyes ellenféle (még Pókembert is megvakítja átmenetileg), ennyiben ki is merült ez a nem túl emlékezetes, kissé erőltetett gonosztevő. Más célja nincs a sztorinak, minthogy egy könnyed olvasmány legyen, egyúttal elkészítse a terepet az American Son-nak.

Éppen ezért, a 29. szám lényege a képregény második fele. Nem véletlen a jelenlegi borítóválasztás sem, és az egész esemény majd csak később csúcsosodik ki, az eredeti megjelenés szerinti 600. részben. Az első történet így nem zár le semmit, sokkal inkább új szálakat indít, prológusként funkcionál, teszi ezt nem mindig a legjobb, de legalább összességében elég korrekt módon. Mást nem is érdemes elvárni tőle, a rajzok viszont legalább szépek.
Szóval, mint mondtam, a fő attrakció itt, és most az American Son. Az utóbbi idők egyik, ha nem a legjobb magyarul megjelent Pókember története, tegyük hozzá, úgy, hogy akciójelenet szinte nincs is benne. Inkább a karakterizálásra, és azoknak bonyolult kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, a szereplők közti viszonyrendszert vizsgálja. Ennek köszönhetően a párbeszédek remekül vannak megírva, Joe Kelly tökéletesen ráérzett mindarra a konfliktusra, kételyre, és feszültségre, amik mozgatják a szereplőket, de főleg Peter Parker-t: hosszú idő óta tartogatta, és elnyomta magában a haragot, dühöt, ez a frusztráció pedig akaratlanul is előtör.
Ezúttal nem Norman Osborn tör Pókember életére, hanem pont fordítva. Nem sokkal járunk a Titkos invázió után, és mint tudjuk, Osborn azóta az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb embere lett, tejhatalmat kapott, megalkotta a Bosszú Angyalai sötét, jóval kegyetlenebb, és korruptabb képmását, a Sötét Angyalokat, a regisztrálatlan hősök fejére pedig rögtön célkeresztet rajzolt.

Mindezzel persze az a legnagyobb baj, hogy Osborn emiatt gyakorlatilag érinthetetlen, törvényes eszközökkel lehetetlen őt legyőzni, az emberek félnek tőle, a szuperhősök pedig inkább bujkálnak, minthogy felesleges szélmalomharcot vívjanak vele. De nem úgy Pókember. Kelly remekül érzékelteti, hogy ezúttal nem valami hanyagolható mellékágról van szó, hanem valóban egy sokat latba nyomó, nagyonis fontos eseményről, ami mellett lehetetlen csak úgy elmenni. Egyelőre persze még nagyon az elején járunk az egésznek, de máris sikerült úgy felvezetni a dolgokat, hogy lelkesen álljunk majd neki a folytatásnak.
Csupán pár oldalban bemutatják nekünk, mi vár ránk később, képet kapunk arról a viszonyrendszerről, ami majd meghatározza a történet további alakulását, és ezek alapján hatalmas okunk van feltételezni, hogy ezúttal egyáltalán nem maradunk ki a jóból. Sőt, Kelly még azt is eléri, hogy Métely, vagyis az új korszak Pókember történeteinek egyik legröhejesebb gonosztevője személyiséget kapjon, sőt mi több, új megvilágításba kerüljön. Szerepe a sztoriban nagyon fontos lett, mindezt úgy, hogy most nem repked, fenyegetőzik, és szokásos, szuperbűnözőkre jellemző klisés mondatokat puffogtat.
Hogy ez miként fog majd csattanni a karaktereken, nos, azt kíváncsian várjuk – végre nem szájat húzva, hanem nagyon is bizakodva.

Marvel+ Különszám 2016/4: Fenegyerek
Daredevil #41-45 (2003)

Menetrend szerint, így év vége felé a Marvel képregények egyik nagyágyúja, Fenegyerek is visszatért. A Kingpin immár három esztendeje közli a vak, ördögjelmezbe bújt igazságosztó kalandjait, ami örvendetes, főleg, hogy a Brian Michael Bendis, és Alex Maleev szerezte korszak annak idején számtalan díjat, és elismerést gyűjtött be (a rajongók mindmáig az egyik, ha nem a legjobb időszaknak tartják a karakter történetében), másrészt a vele készült különszámok óriási sikert arattak a hazai berkekben.
Utóbbi elég szép teljesítmény, főleg azután, hogy a Marvel Extra idején még teljes érdektelenségben lebegett a figura. De ez azóta sikeresen megváltozott. A legújabb kiadás követi az előzményeket, tehát egyenes folytatása azoknak, mialatt a hangulat, és a földhözragadtság mind-mind olyan elem, amit természetesen továbbra is megőriz az elődök szellemiségéből. Sőt, mint ahogy a legutóbbi különszámban, úgy most is inkább Matt Murdock civil életén, magánéleti, és karrierbeli problémáján van a hangsúly, így viszonylag kevesebbet fogjuk látni a Fenegyerek jelmezben. A slusszpoén az egészben, hogy Bendis-nek így is sikerül tökéletesen eladnia a karaktert. Egyáltalán nem zavaró, hogy Fenegyerek csak néhány oldalon szerepel, kevesebb gonosztevőnek veri be az arcát, ritkábban szemléli Hell’s Kitchen romlott, bűntől hemzsegő negyedét.
Nyugodtan kimondhatjuk, a karakter jelenlegi helyzetét tekintve, hogy gyakorlatilag Matt Murdock érdekesebb is, mint az ördögi alteregója.

Továbbra is problémái vannak, miután a sajtóban megszellőztették, hogy ő a Fenegyerek. Az életet fenekestül felfordult, fenyegetik, nem hagyják békén, folyamatosan kérdésekkel bombázzák, és ha mindez bebizonyosodik, az nemcsak karrierje végével jár, hanem akár komoly börtönbüntetés is várhat rá. Az egész történet eköré épül: Matt meg akarja védeni magát, miközben harcol a bűnözők ellen is, ám ez a két dolog nem könnyű.
Már csak azért sem, mert a Vezér távozása óta egy rakás maffiózó, bűnbanda, és szuperbűnöző marja egymást az egykori birodalmának a darabjaiért. Így persze Fenegyerek sem marad tétlen, és fel kell vennie a kesztyűt ellenük. Azt már megszokhattuk, hogy Bendis szeret játszani a különböző idősíkokkal (bár ezt itt most ritkán teszi meg), és a karaktereket a sötét, feneketlen mélységekig levinni, ez most sincs másképp, Maleev pedig szokás szerint remekül asszisztál ehhez. Mintha nem is egy Marveles szuperhősképregényt olvasnánk, annyira kaotikus, hardcore az egész. Fekete, szürke színek, ritka alkalommal kapunk más árnyalatokat, a rajzok durvák, néha elnagyoltak, hátborzongató sikátorok, nyomornegyedek, esőáztatta utcák, amik bűnről, vérről, és törött csontokról bőven tudnának mesélni.

Közben kapunk egy laza romantikus szálat is, ami remekül illeszkedik a történetbe, de természetesen a fő hangsúly nem ezen van. A képregény még mindig egy amolyan nagyvárosi történet, viszonylagos realisztikus stílussal, nagyon sötét hangulattal, néha már-már horrorisztikus képekkel.
Matt körül egyre jobban szorul a hurok, hiszen mostmár akárhányszor felveszi a jelmezt, sokkal, de sokkal nagyobb kockázatot vállal, mint korábban, azonban szükség van erre, mivel csakis így képes érdemben tenni valamit a káosztól, ami eluralkodott azok között a gengszterek között, akik a Vezér tortájára hajtanak. Mindkettő alteregónak megvan a maga problémája, és ez csak még mélyebbre taszítja Matt-et a gödörben, fáradt, elnyűtt, és pont emiatt sokkal kíméletlenebb, brutálisabb az ellenfeleivel.
Egy biztos: az élete totális válságban van, és cseppet sem látni a fényt az alagút végén.

Outcast #2
Outcast #2 – From The Shadows It Watches (2014)
Outcast #3 – I Remember When She Loved Me (2014)
Júliusban útjára indult Robert Kirkman Outcast című képregényének hazai kiadása, ami több szempontból is üdítően hat a magyar kínálatban.
Egyrészt maga a mű remek fogadtatásban részesült, bár egyelőre nem ért, és valószínűleg soha nem is fog a The Walking Dead nyomába érni, másrészt jó érzés, hogy a rengeteg szuperhősös képregény mellett egy ilyen is kapott helyet a hazai palettán. A történetben igazából benne van egy mestermű lehetősége, annak ellenére, hogy a természetfeletti, ördögűzős horrorok manapság már tonnaszámra készülnek, karakterei, a képi világa, és a kettő ötvözeteként létrejött hangulat miatt azonban bőven megérdemli a figyelmet. Nem volt a legjobb, azt viszont be kell vallani, hogy a hátasa nem maradt el. A második rész (ami valójában két számot foglal magába, 48 oldalon) tovább folytatja a figurák boncolgatását, mélyíti az eseményeket, a rejtélyek kibogozása azonban messze van, sőt: a csomó egyre inkább szorít, és egy cseppnyit sem lazul. T
öbbet megtudunk Kyle Barnes múltjáról, tetteiről, amik értelemszerűen rengeteg szomorúságot, drámát, és tragikus fordulatot rejtenek magukban, ahogy lapozunk előre a történetben, úgy lesz egyre kidolgozottabb, életszagúbb a figura. Egy ember, aki mindent elvesztett, ami számára fontos volt, és most magányosan él egy lepusztult házban, kísértik a múlt, és tetteinek démonai, megváltást úgy tűnik nem nyer – mindez olyan elem, ami tökéletesen átérezhetővé tud tenni egy karaktert, ha jól írják meg, mégpedig Kirkman remekel ebben. Eléri a célját.

De nem csak a főhős küzd komoly gondokkal. A második részben mélyebben elmerülünk az emberi lélek romlottságában, gyarlóságában, ebben a történetben szinte csak sérült, belül kiüresedett, nyomorúságos karakterek vannak, akik mind hordozzák a maguk keresztjét.
Egyre érdekesebb, és izgalmasabb lesz az egész, miközben a régi karakterekről többet tudunk meg, és emellett egészen újakat vezetnek be a történetbe. A minimalista rajzok pedig tökéletesen kiszolgálják az igényeket. Nem elnagyoltak, nem is részletesek, ellenben ízig-vérig olyanok, amilyenek egy horror képregényben lenniük kell.
Továbbra is érezni, hogy a sorozat nem abba a tipikus klisés ördögűzös-horroros irányba megy, mint tette azt jónéhány film, és könyv az utóbbi években, hanem inkább próbál egyedi maradni, kerülni a sablonokat, na meg a giccset. Egyelőre nagyon jól megy neki, Kirkman könnyen ráérez a dolgokra, és képes egy olyan koncepciót is a végletekig vinni, ami igencsak szűkös keretek közé van szabva. Maradjon ez így a jövőben is.

Peter Parker Pókember #30
Spider-Man #46-49 (1994)
Mialatt tűkön ülve várjuk a jól ismert Klónsztori elindulását (amelynek első szelete jövő januárban jelenik meg), addig még ebben az évben megkapjuk a Peter Parker Pókember utolsó számát (plusz egy különszámot decemberben), ami már a nagy esemény egyik prológusaként is felfogható.
Az események majdhogynem párhuzamosan zajlanak az Amazing Spider-Man sorozat Sikoly című történetével (ami annak idején magyarul is megjelent), a rajongók pontosan tudják, hogy ez mit jelent. Nem valami vidám, vicceskedő, komolytalan sztorit kapunk készhez, ha elolvassuk az októberi számot, hanem kőkemény drámát, és sötétebb hangulatot. Jason Macendale, azaz a Vészmanó visszatér New Yorkba, hogy újra hatalomra tegyen szert, de akkor megjelenik sötét alakmása, aki már egy ideje különvált tőle, a Démonmanó, hogy leszámolhasson „ikertestvérével”.
Ha ez még nem lenne elég, Macendale furfangos tervet eszel ki, hogy végre egyszer, s mindenkorra leszámolhasson Pókemberrel, démoni alakmásával, egyúttal olyan erőt szerezzen, amivel elég tekintélyt vívhat ki magának, hogy legyen is valaki a városi nagykutyák között. Utóbbi dolog kapcsolatban van az immár halott Kraven-nel is, mivel Macendale megszerezte annak naplóját. A napló tartalmazza az erőnövelő szer képletét, amit az egykori vadász fia is meg szeretne szerezni – aki egyelőre csak érintőlegesen szerepel a képregényben, a további fellépésére még várni kell.

Howard Mackie író remekül viszi tovább azt a vonalat, amit J.M. DeMatteis elkezdett, hiszen Pókembernek minden eddiginél jobban kitüremkedik a sötét oldala. Ezúttal már nem vicces szurkálódások, és poénkodások közepette csépeli el a gonosztevőket, már nem vigyáz annyira, hogy ne tegyen bennük komoly kárt. Az a mentalitás a múlté. Mostmár kevésbé figyel tetteire, elméjét egyre jobban birtokba veszi a düh, harag borítja el a gondolatait, szíve sokkal hidegebb, bár még folyamatosan vívódik legbelül. Ezt remekül bizonyítja, hogy többször lenne alkalma arra, hogy örökre megszabaduljon egy-egy ellenségétől, csupán úgy, hogy nem mozdítja kisujját sem, amikor az adott gonosztevő bajban van.
Könnyű lenne, Pókembert azonban nem ilyen fából faragták – még annak ellenére sem tudja ezt megtenni, hogy magánéletileg, és lelkileg is többszörösen a mélyponton van. A történet tökéletesen egyensúlyozik a téboly, és az épelméjűség között. Mackie semmi olyat nem tesz, amely után Pókember jelleme elveszítené hitelességét, és már nem önmaga lenne. Épp ellenkezőleg, úgy sikerül továbbvinnie a tébolyt, és a haragot, hogy még mindig képest legyen zokszó nélkül eladni a figurát.
Mindamellett, hogy lelke sötét mélységekbe zuhant, még mindig ő Peter Parker, aki néha megkérdőjelezi önmagát, és mindazok ellenére, ami történt vele, végül képes a jó utat választani.

A sorozatnak idén sem kellett szégyenkeznie. Számos jó történetet kaptunk, amivel kiegészülnek a régi sorozat, A Csodálatos Pókember eseményei, bár néha ezek a sztorik hagytak némi kívánnivalót maguk után, nem voltak elég érdekesek, és a tucat-kategória lehetett őket sorolni, nagyrészt viszont sikerült ismét elbűvölni a rajongókat.
De minderre majd a következő, decemberi különszám teszi fel a koronát, ahol folytatódnak a ’60-as évek klasszikus Pókember-történeteinek a kiadásai, Stan Lee-vel, és John Romita-val.

Todd McFarlane Spawn #4
Spawn #92-93 (2000)
Az utóbbi hónapokban nem győztem dicsérni az új, hazai kiadású Spawn sorozatot. Attól függetlenül, hogy nem indult minden zökkenőmentesen, és kellett idő, amíg kiforrta magát a dolog, mostmár száz százalékban elmondható, hogy a helyén van minden.
Sőt, annyira beindult a biznisz, hogy jövőre a kéthavonta megjelenő, összesen hat képregény mellé kapunk még egy különszámot is, a gyűjteményes kötetekről nem is beszélve, amelyből az első idén novemberben érkezik. Mi ez, ha nem a pokolivadék újbóli magyar felvirágozása?
Panaszra tehát nem lehet ok, nagyon igényes kiadványokkal, és jó történetekkel örvendeztetnek meg minket a szerkesztők, és ebben a hónapban ismét kaptunk egy 48 oldalas olvasmányt, ami folytatja ezt a tendenciát. A két történet továbbra is ízig-vérig Spawn, de összességében talán még sokkal brutálisabb, gyomorforgatóbb, és sötétebb is, mint általában. Mindamellett persze, hogy apró mondanivalókkal is szolgál, ami eddig sem volt ritka ezekben a képregényekben, bár a sorozat ellenzői mindig megpróbálják az embereket ennek ellenkezőjéről meggyőzni. A rajongók most sem fognak csalódni.
Lesz vér, ronda démonok, különböző undorító pokoli teremtmények, kilátástalanság, fájdalom, és egy kis igazságszolgáltatás is, amolyan Spawn stílusban.

Az ivadék mostanában egyébként is átváltott amolyan csendes, kíméletlenül önbíráskodóvá, igazságszolgáltatóvá, aki egyedül, látszólag célok nélkül bolyongva tűnik fel mindenhol, ahol a gonoszság felüti a fejét.
Beleunt már abba, hogy bábja legyen egyszerre a Pokolnak, és a Mennynek is, kiszállt a játékból. Persze semmi sem marad következmények nélkül, de ezekre még várnunk kell. Mindazonáltal Spawn teszi a dolgát, ahol tudja. A füzet első felében befejeződik a két részes történet, ahol egy erősen sátánista, sötét lelkű ember, Mark csapdába ejtette Spawn-t, mivel el akarja venni annak minden erejét, és a Pokol szolgálójává szeretne válni. Érdekes fordulat, és az írok (Todd McFarlane részvételével a fedélzeten) ki is használják az ebbe a témában rejlő lehetőségeket.
Legfontosabb üzenet, hogy az ember sosem békélhet meg azzal, hogy nem kaphatja meg amit akar, nem éri be egy kisebb jóval, ha közben teljesen más célok lebegnek a szemei előtt. Ezért mindent hajlandó lenne megtenni, a következményekkel azonban nem számol, akkor sem, ha súlyosak. És bizony, ha az Ördöggel paktálsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy azok lesznek.
Nem csoda, ha ebben a beteg játékban végül Mark húzza a rövidebbet.

A második történet egyedisége ugyan kifogásolható, mégis jól van az egész előadva. Gyakorlatilag egy embervadász játéknak lehetünk szemtanúi, ahol a résztvevők (tehetős angol emberek természetesen) sorsot húznak, és aki annyira szerencsétlen, hogy neki jut az x, azt lefogják vadászni, még akkor is, ha kap valamennyi egérutat.
Hogy miért teszik mindezt, az ki fog majd derülni, jó kérdés, hogy egy ilyen helyen-helyzetben mit keres ott Spawn, de szerencsére logikusan vezetik fel az egészet. Bár főhősünk itt csak a történet végén szerepel, akkor sem valami sokat. Mindkét történetre jellemző egy apró csavar, ami nem mesteri ugyan, viszont üdítően hat az olvasó számára, teljesen beleilleszkedik a képregény sötét, fantasy-szerű világába, ahol látszólag kezd minden a feje tetejére fordulni.
Az előző hónapokhoz hasonlóan ismét egy pöpec számot sikerült összehozni, ami után csak még erősebben várjuk a folytatást, és egyúttal a közelgő Armageddont is, ami ugyan még messze van, de azért biztos tempóval közeledünk a nagy esemény felé.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
3. soliduss  A Krónikás
2016.11.02. 12:11:38
LV24
Válasz 1. foulier üzenetére:
Kiadótól meg lehet venni mind a 3-at.

Én is most tervezem pótolni.
2. VictorVance  PlayStation.Community tag
2016.11.02. 09:47:56
LV14
Válasz 1. foulier üzenetére:
A Fenegyerek különszámokról is írtam már korábban:

http://playstationcommunity.hu/blog/33724

Ez a három a mostani sztori előzménye.
Outcast nagyon jó, de szerintem tipikusan az a képregény, ami akkor az igazi, ha egyben olvasod az egészet, nem számonként 3-4 hónapos időközökkel.

Egyébként nincs mit, szívesen:)

Örülünk?
2016.11.02. 09:31:11
LV1
A Daredevil-hez meghoztad a kedvem! Abban tudsz segíteni, hogy melyik különszámokban van a sztori előzménye? Akkor úgy rendelném, hogy azokkal egyben.
Az Outcast is mozgatja a fantáziámat, de szerintem majd valamilyen gyűjteményes kötetet rendelem meg külföldről.

És utólag is köszönet a Nevető ember ajánlóért, a múlt héten megvettem és nem csalódtam! Meg hamarosan megjön a Kraven utolsó vadászata, azt is a blogodnak köszönhetően rendeltem meg :)
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV14
PlayStation.Community tag
PSC Kredit
10778 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
3682 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
3197 db
Utolsó belépés:
2017.02.28. 15:52:04
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea