Mentőexpedíció (The Martian – 2015)Akik A jogász, majd az Exodus: Istenek és királyok apropóján még Ridley Scott nyugdíjazását szorgalmazták, azok most gondolják át még egyszer ezt a dolgot. Az ősz hajú filmkészítő idén, immár sokadszorra lepett meg minket az év egyik legjobb sci-fijével, tette ezt a rá jellemző (ám időnként egyenetlen) profizmussal, és emberközpontúsággal. A Mentőexpedíció ma már kissé ódivatú eszközökkel él, a műfajt mostanában meghatározó hajmeresztő akciókat, agyonvágott jeleneteket, vagy épp rémisztő földönkívüli kreatúrákat egyáltalán nem tartalmaz, ugyanakkor mégis képes érdekes maradni a maga egyszerű eszközeivel: egy ember kálváriáját, megpróbáltatásait mutatja be, ennek köszönhetően pedig gyönyörűen festi le mindazokat a pozitívumokat, amivel büszkélkedhet a fajtánk. Kitartás, küzdeni akarás, rátermettség, problémamegoldás, és harc minden eszközzel, ami rendelkezésre áll, minden áron az életben maradásért. A film Andy Weir A marsi című regényéből készült – a továbbiakban a film is ezen a címen lesz említendő, mivel a Mentőexpedíció az utóbbi idők egyik legjelentéktelenebb magyar címe, az okokat nyilván ott kell keresni, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem volt olyan Marson játszódó film, ami jelentősebb sikert ért volna el hazánkban. Na nem mintha ennek amúgy bármi is köze lett volna ahhoz, hogy hol játszódik az adott alkotás. Ha ezen sikeresen túltettük magunkat, akkor érdemes megemlíteni, hogy Weir regénye már önmagában egy nem mindennapi sikertörténet. Szoftvermérnökként dolgozva kezdett neki hobbiból a történet írásának, amelyet aztán az Amazon nevű weboldalra, és saját blogjára is feltett, rövid időn belül viszont olyan hatalmas sikert ért el a Marson rekedt asztronauta élet-halál harca, hogy egy könyvkiadó megjelentette a művet. Innen már csak kis lépések választották el attól A marsit, hogy Hollywood is lecsapjon rá: a jogokat hamar megvették, a méltán híres Ridley Scott pedig örömmel vetette bele magát az adaptáció munkálataiba.

A nem túl távoli jövőben a NASA űrhajósokat küld a Marsra, hogy vizsgálják a bolygót, azonban az egyik expedíció súlyos kudarcba fullad. A bolygón hatalmas homokvihar készül, ezért az asztronauták biztonsági okokból kénytelenek azonnali hatállyal elhagyni azt, azonban a botanikus Mark Watney (Matt Damon) hirtelen elszakad a csapattól, mikor elsodorja egy szélroham, a szkafanderébe beépített műszerek meghibásodása miatt pedig társai azt hiszik, hogy meghalt. Mark azonban nagyon is él, és mivel semmi kedve ahhoz, hogy ő legyen a történelemben az első ember, aki elpusztult a Marson, felveszi a harcot az egész bolygóval: összes tapasztalatát, lelki erejét, és botanikai tanulmányait felhasználva próbál életben maradni a szélsőséges, embert próbáló körülmények között, miközben keresi a módot, hogyan tudassa a földdel, hogy mégsem halt meg.

Az írásos alapanyag vászonra adaptálása első látszatra igencsak nehéz feladat, hiszen nemcsak a különböző masinák működését, aprólékos, bonyolult problémák megoldását, és a többi tudományos dolgot taglalja végletekig részletesen a regény, hanem a főhős gondolatai, hosszú narrációi is nagyban meghatározzák a cselekményt – tulajdonképpen a Számkivetett, és a Gravitáció keresztezését láthatjuk A marsi képében. Mark Watney pedig maga a megtestesült marsi Robinson, aki sosem adja fel, minden gondot igyekszik megoldani, használja az eszét, bátor, és annyi lelki ereje van, ami egy egész bolygót térdre kényszerít, ez a határozottság, és „a Mars bekaphatja” mentalitás végig uralja a filmet is. Az adaptáció igazi átka nem is a főhős rendíthetetlen jellemében keresendő, vagy abban, hogy egy olyan pillanat sincs, amikor erősebben is megrendülne a hite, hanem inkább a könyv sokrétűsége, részletessége az oka annak, hogy A marsi nem tudja mindenben kiszolgálni az alapanyagot jól ismerő nézőt. Egy két órás mozifilm esetében nem is várhatunk el olyan hosszú, tartalmas, és szerteágazó cselekményt, így tehát a könyvvel ellentétben, az adaptációban kevésbé átérezhető Watney küzdelme az életben maradásért. Részben azért is, mert asztronautánk nem szembesül annyi problémával, a feszes játékidő miatt pedig, mivel eleve sietősebbre kellett venni a figurát, a hirtelen beütő problémákat is pikk-pakk megoldja. A marsi vázlatossága ezen kívül még azt a problémát is magával hozza, hogy nem lehet olyan mértékben érezni az eltelt idő súlyát, mint ahogy kellene, ezt még a Földön játszódó jelenetek is jobban előhozzák. A cselekmény ugyanis két-három szálon zajlik, egyrészt Watney szenvedését, és harcát láthatjuk a vörös bolygón, ezen kívül bepillantást nyerhetünk abba, ahogy a NASA tudósai elkeseredetten próbálják megmenteni otthagyott emberüket, akire az egész világ árgus szemekkel figyel, és még Watney asztronauta társai mindennapjait is nyomon követhetjük, amint visszaindulnak kollégájukért, egyben barátjukért.

A színészi játékra nem lehet panasz, ugyan kifejezetten zseniális alakítást senkitől sem láthatunk, Matt Damon szokásos profi rutinnal hozza a főszereplőt, mind fizikailag, mind szellemileg is ráillik Watney alakja, tökéletesen rajzolja meg a laza, vicceskedő, örökké optimista figurát, akinek a pohár mindig félig tele van. A marsira egyébként is nagyban jellemező az optimista, humanista megközelítés, ugyanúgy, ahogy a szarkasztikus, kissé szókimondó humor is, ami egyben a történet előrehaladásának a kulcsa is: megmosolyogtató, nevettető beszólásokkal szórakoztat minket, ugyanakkor egyáltalán nem teszi komolytalanná a filmet, sőt, csak átérezhetőbbé a különböző fennakadásokat, és tragikus fordulatokat – Watney derűs felfogása a nézőt is sokkal derűsebbé teszi. A marsi azonban, ha nem is vizsgázik jelenre mindenből, tartalmazza mindazokat az elemeket, amitől a könyv zseniális volt, hiánytalanul megvannak benne a karakterek, és azok egyéni tulajdonságai, az erős dramaturgia, ami működött a regényben, az működik az adaptációban is. Scott pedig természetesen ismét elemében van, amikor technikáról van szó. Egyébként is elsősorban vizuális rendező, ami gyakran eredményezi azt, hogy a történet végül háttérbe szorul, azonban most sikerült eltalálni az arányokat, és egy érdekes, megkapó sztori köré egy tökéletes megvalósítást körített. A Mars kietlen, narancssárgás-vöröses felszíne gyönyörű, egyben dermesztő is a nagy semmit rejtő horizont fürkészése közben, ami egy igencsak különleges hangulatot teremt, nem is beszélve a többi részletről, a legkisebb dolgokat is aprólékosan tervezték meg a különleges ruháktól, díszletektől kezdve, a minőséget képviselő CGI trükkökig bezárólag.

A marsi igazi unikum a mostani sci-fi termésben, inkább tudományosan, mintsem fantasztikusan közelíti meg a dolgokat, ennek köszönhetően kevés alkalommal foghatja a fejét a néző hiteltelenség miatt, ugyanakkor a műfaját sem hazudtolja meg, de még mindig a realistább alkotások sorát gyarapítja. Bár az eredeti regényből jócskán lefaragtak a játékidő miatt, sok mindent kihagytak, ami fontos lett volna, de a feladat nehézségéhez képest több mint korrekt munkát sikerült letenni még így is az asztalra, ami ha nem is lesz klasszikus, de mindenképp egy minőségi adaptációja Weir regényének. Nemcsak hogy Ridley Scott várva várt visszakanyarodása a jobb munkák felé (reméljük ez ezt a trendet a jövőben is folytatja), de az év egyik legjobb sci-fije, amit talán a könyvet nem ismerők talán még jobban is fognak értékelni.

80%