PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

0 hozzászólás

2015.03.03. 01:31:32

Nincs hozzászólás ehhez a napjóbejegyzéshez!

Megosztás
Értékeld a blogot!
Beépített hiba (Inherent Vice – 2014)
1970: Amerikában javában zajlik a sorozatgyilkos Manson-család pere, a békét, és szabadságot hirdető hippik kezdenek szépen lassan eltűnni az utcákról, a vietnámi háború egyre nagyobb árnyékot vet az ország politikájára, és közhangulatára. A „szex, drog, rock n’ roll” jelszó már cseppet sem borzolja fel annyira a kedélyeket, mint egykor, a különböző titkosszolgálatok is minél magasabbra törnek, ahogy a rendőrségnek sem kell már kosztpénzből gazdálkodnia, ami kiterjedtebb munkát, és nagyobb odafigyelést ígér azok számára, akik igyekeznek minden áron visszaszorítani a bűnözést. A történelem lefutja a szokásos köröket, azaz a régi világ kezd szépen lassan eltűnni, hogy átadja a helyét valami újnak, valami másnak.

Thomas Pynchon sokat emlegetett regényét Paul Thomas Anderson vitte filmvászonra, aki azon kevés rendezők egyike, akinek egy-egy új munkáját rajongók tömege várja epekedve, és aki megérdemelten van ott, ahol – számtalan esetben bizonyította már a szakma felé a rátermettségét, még ha filmjeit néha nem is a legegyszerűbb kódolni, mégis néhányat teljes mellszélességgel hívhatunk igazi klasszikusnak. És ha a Beépített hiba nem is fog ezek közé tartozni, attól függetlenül is ízig-vérig az ő filmje, már a könyv témája, és hangulata is üvölt azért, hogy ő legyen az a valaki, aki ezt mozgóképen megvalósítja. Pynchon ugyanis egy kőkemény hard-boiled krimit írt, ami mégis kicsit másabb, különösebb, mint amit eddig megszokhattak azok, akik betéve tudják az összes Raymond Chandler, és Dashiell Hammett szerzeményt. Bizonyos pontjaiban tükrözi az előbb említett két szerző munkáit, mégis eredetibb, és betegebb azoknál. A cselekmény sem a jóval letisztultabb, egyszerűbb, és talán lassabb ’30-as, ’40-es, ’50-es évekbe kalauzolja el a nagyérdeműt, hanem egy olyan korba, amiből ezek az úriemberes, modoros eszmék már rég kivesztek. De a karakterek legalább annyira fontosak, mint az évszám, melyben a szövevényes detektív történet játszódik. Hősünk, Larry „Doc” Sportello magánnyomozó Los Angelesben végzi munkáját, napjait pedig a nyomozáson kívül drogozással tölti. Nem igazán érdekli, hogy a hippi korszakot lassan már csak a történelemkönyvekben fogják emlegetni, ápolatlan külsejének köszönhetően a haja is egyre jobban berasztásodik, senkiben sem kelt különösebb félelmet a megjelenése, senki sem tekinti rettenthetetlen detektívnek, azonban a szakmájában kifejezetten jó, még ha a memóriája nem is tökéletes. Egy nap azonban felbukkan a múltból régi szerelme Shasta Fay Hepworth, aki arra kéri, hogy találja meg eltűnt szeretőjét, a zsidó származása ingatlangurut, Mickey Wolfmann-t. Emberünket egy neonáci motoros banda védelmezi (igen, már az alaphelyzet is bizarr), vagyis csak védelmezné, ha tudnák, hova lett. Shasta úgy gondolja, hogy eltűnésében Wolfmann feleségének is lehet némi szerepe, aki a férje vagyonát szeretné megkaparintani. Doc csupán a régi idők emlékére, elvállalja az ügyet, de végül az ex-barátnőjének is nyoma vész. Egyre furcsább fordulatok követik egymást, a nyomozás bizarrabbnál bizarrabb dolgokat derít fel, mígnem már magát Doc-ot is egyre mélyebbre rántja a kíváncsiság, hogy milyen indítékok játszhattak össze a háttérben.

Az ügy felderítése nemcsak a főhős gondolatait piszkálja meg, hanem a nézőjét is, észveszejtő LSD tripre indulunk, ami pontosan olyan, mint egy narkós elméje, amikor elszáll az anyagtól. Kesze-kusza, nehéz összerakni, nem rejtőzik benne sok racionalitás, amennyi van, azt is sűrű köd takarja el, semmi olyan nincs benne, amit a csontig józan, két lábbal a földön álló ember értelmesnek, vagy normálisnak találna. Doc minél előrébb halad a nyomozásban, annál őrültebb helyzetekbe keveredik, és őrültebb emberekkel találkozik, a filmben nyüzsögnek az elborult figurák, ami ugyanakkor humoros szituációkat teremt, és komikus töltetet is hoz magával. Ami miatt tekinthető akár vígjátéknak is, de ha egy Anderson-filmről beszélünk, sosem ennyire egyszerű a képlet. Látens homoszexuális tökös rendőr, pedofil hajlamokkal rendelkező, drogfüggő orvos, egy fekete bőrű polgárjogi harcos, aki szintén lepaktált az árja testvériséggel, egy volt narkós anya, aki a gyereke nevelése közben a halottnak hitt férjét keresteti, a karakterek messzemenően nagyszerű mindegyikük, ha esetleg Doc nem lenne elég egyedi, bőségesen kárpótolják az elégedetlen nézőt. A színészi alakításokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, neves szereplőgárdát sikerült összegyűjteni a filmbe. Még a csak pár percre feltűnő, nevesebb arcok is leteszik a névjegyüket a filmben, Joaquin Phoenix azonban karrierje egyik legjobbját nyújtja, ami minimum egy akadémiai jelölést hozhatott volna neki, sajnos csak egy gyengébb évben. Teljesen azonosul Doc karakterével, aki végig a zavarosban halászik, nem is igazán nyomoz, csak sodródik az árral, közben rengeteg bizarr dolog történik vele. Remek kontrasztot állít fel a klasszikus krimi írók detektívjeivel, akik úriemberes viselkedésükről, kemény öklükről, öltönyükről, ballonkabátjukról, és kalapjukról voltak híresek, akiknek szájában folyton cigaretta lógott, kezükben pedig egy pohár whisky-t tartottak. Doc figurájának megjelenése is azt sugallja, hogy ez már egy jóval másabb világ. Egy olyan hely, melybe ezek a narkós hippik, neonácik, könnyű lányok, tökéletes testű személyi edzők, vén milliomos ingatlanosok, ex-drogos rehabilitációs tanácsadók tökéletesen beleillenek.

A díszletek, és jelmezek tökéletesen hozzák a ’70-es évek kezdetének hangulatát, a hippi korszak vége, és a Manson gyilkosságoktól sokkolt amerikai társadalom szinte tapintható, ahogy a Los Angeles betondzsungele is szinte lemászik a képernyőről, minden paranoiájával együtt, ugyanakkor ez a kannabisz füstös, agybeteg közeg éppen annyira vonzó is, és tovább tart a hatása, mint bármelyik drognak. Azonban Anderson most kevesebbet foglalkozik a nézővel, mint kellene, mintha nem nekünk, hanem magának csinálta volna a filmet, mert egy drogos ámokfutásra vágyott a múltba, egy rég letűnt korszak hangulatát szerette volna megidézni, viszont összességében mégsem annyira szórakoztató, amennyire kellene. A több, kifinomultabb humor javítana az összképen, ami ezúttal nem túl annyira fényes. Az inkoherens erre a legjobb szó, a dialógusok nagy része feleslegesen el van nyújtva, a karakterek néha a semmiről beszélgetnek, és teszik ezt olyan terjengősen, hogy a néző sem tudja már követni, hogy mi történik – ez pedig azt eredményezi, hogy a felhőtlen, szórakozott, laza feelingből gyakran kiránthatja az embert ez a céltalanság. És többek közt ez miatt lesz a Beépített hiba egy piszok megosztó film, amit legalább annyian fognak a pokolba kívánni, mint nagyra értékelni. Az arra érdemesek úgyis meglátják benne a pozitívumot, ami miatt piedesztálra lehet emelni, a többieknek meg csak egy rossz, vasárnap délutáni élmény marad, amit igyekeznek majd elfelejteni. Végülis lehet, hogy új kultuszfilm született.

70%
Blog hozzászólások
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15646 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5831 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4663 db
Utolsó belépés:
2019.06.16. 10:38:32
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea