Amikor gyerek voltam, olyan, hogy koldus, Budapesten nem nagyon létezett. Szerintem a szót is csak valami meséből ismertem. Persze kistini koromban már bemehettem egyedül a belvárosba, na ott lehetett már a '80-as években is látni fura alakokat, de ezek sem voltak igazi koldusok, inkább elmegzavarodott formák, akiket a fél város és a rendőrség is ismert látásból, mert mindig ugyanarra bukkantak fel. Amikor már túl sokat feltűnősködtek az Oktogon vagy a Blaha környékén, a szervek szépen hazaküldték őket.

Igazi koldust valamikor a '89-'90-es rendszerváltozás környékén láttam először. Mondjuk ezek a torz alakok sem voltak "rendes" koldusok, hanem, ahogy akkoriban beszélték, valahonnan Romániából, vagy mittudomén' milyen bánatos vidékről beimportált bérkoldulók.
Az idősebbek talán emlékeznek ezekre a szegény, groteszk lényekre; mintha a Cirque Du Soleil egy misztikus műsora költözött volna Budapestre, úgy lepték el a főváros fontosabb pontjait a fekete, csadorszerű lepelbe takart, pöttöm nők, akik a földön térdelve, majdnem magzatpózban, órákon keresztül csak hajlongtak és imádkoztak. A fura az volt bennük, hogy a szemük sem látszott ki a kendőből, így azt sem lehetett tudni, öreg vagy fiatal nő van a fekete anyag alatt.
De a férfi példányok sem voltak jobbak: ezek annyira kicsavart lábbal billegtek a kocsik között mankóikon a kereszteződésekben, hogy az már a természetellenesség legmerészebb határain is túllépett. Nem elég, hogy ki volt tekeredve a lábuk, de szinte már az alsó lábszáruk külső élén támaszkodtak, elmondhatatlanul nyomorult módon kitartva mocskos, kéregető kezeiket.
Ez a népes társulat addig tudott működni Pesten, amíg el nem kezdtek arról beszélni az emberek (meg az újságok), hogy ez tulajdonképpen egy nagy, a Balkánról importált átbaszás, és ezek nem magyar koldusok, hanem egy pénzgyűjtő bűnszövetkezet részei.
Az emberek ingerküszöbe ezután magasabb lett, nem adtak pénzt a cirkuszosoknak, akik el is tűntek Magyarországról nyugati irányba; oda, ahol újra el tudták adni magukat a jóléttől adakozásra hajlamosabb polgároknak.

Aztán, ahogy múltak az évek, persze megjelentek az igazi koldusok is Budapest utcáin és terein. Igazából itt most nem a - hibásan - homelessnek nevezett formákról beszélek, azokról, akik párokban, telibeszart baseball reklám-sapkákban, hátukon óriási puttonnyal, már reggel hatkor borogatják a kukákat és szedik ki a sörös dobozokat, meg a visszaváltható üvegeket, hanem a szakadt nénikékről, bácsikákról, no meg a sok, ködös tekintetű, macskaszar és savanyú tej szagát egyszerre árasztó félbolond nyomorultról, akikből az alkohol, a földről szívott cigi, és még ki tudja mi csinált emberi hulladékot.
De ez még mindig nem volt a legalja. 2014 van, és már köztünk élnek a fakultatív koldusok is. Azok, akik az emberi tartás és büszkeség utolsó szikráját is kioltva inkább kéregetnek, mint hogy elmenjenek tisztességesen pénzt keresni.
Mert úgy tűnik eljutottunk odáig, hogy már koldulni is kifizetődőbb, mint dolgozni.

Ha dolgozni megyek, gyakran ugyanazt az útvonalat választom. Itt láttam meg és figyeltem fel a lányra. Húsz, huszonkét éves forma csaj. Külsejét leginkább a (z amúgy nagyon rosszindulatú) "peremkerületi prosztó" jelző írja le, ami annyit jelent, hogy nem kukából bányászott ruhát visel, hanem inkább valami stílustalan szart, viszont egészen biztosan nem egy otthontalanról van szó, hanem valami másról.
A lány mindig ugyanott ült, hónapokon keresztül, és ül még a mai napig is, bár már ritkábban. Egy kartondoboz-darabon foglalt helyet az üzletház egyik oldalbejáratánál, ölében tábla a szokásos ákombákom szöveg egy variációjával: "Kedves emberek, szegény testvéreimnek..."
Néztem, mindig csak néztem ezt a lányt, mert mindig arra mentem, és soha nem tudtam hova tenni a jelenséget. Egyszerűen nem állt össze a kép, ahogy ott gubbasztott mályvaszín pufi kabátjában, olcsó, piacos tornacipőjében, azzal az elbaszott, ostoba, üres fejű arckifejezéssel; szánni való volt, de mégsem koldusnak való. Szemerkélő esőben, vacogó fagyban, de soha nem nyáron, minden nap ugyanott, 2-3 óra koldulás. Rendszeresen ott volt a nyelvem hegyén, hogy megkérdezem: te lány, miért nem mész el reggelente lépcsőházat / üzletet takarítani, vagy miért nem keresel valami félmunkaidős lehetőséget ahelyett, hogy itt ülnél a földön és várnád az aprópénzt? Persze soha nem kérdeztem meg.
Aztán egyszer másfelé mentem melóba, egy új útvonalon, fél órával előbb. Ballagok, látom, hogy ott ül a csaj egy padon, nekem háttal. Nagyon csinál valamit. Lassítok. Csinálja. Már szinte tipegek. Csak csinálja. Mellé érek: csinos, középszar, bordó telefon a kezében, és SMS-t nyomkod valakinek.
Kis lazítás koldulás előtt.

Egy nap a lány eltűnt - pár hónapra -, de rögtön lett bérlő a kiváló, forgalmas helyen levő posztjára: egy férfi. Talán ha 35 éves, idióta szemüveg, mackónadrág, bolondfrizura, meg minden, ami egy lakótelepi proletár - aki a 80 éves, rokkantnyugdíjas anyjával él segélyből - külsejének ismérve. Ez a pali már sokkal nyomasztóbb, szánni valóbb szagot árasztott magából, mint a lány, olyannyira, hogy nem is tudtam rossz szemmel ránézni, hisz nem úgy tűnt, mint aki könnyen találna munkát magának, már csak szellemi képességeit nézve sem. El is határoztam, hogy legközelebb adok neki egy kis pénzt.
Bemegyek a melóba, mesélem a többieknek a sztorit. Kollégám néz rám nevetve és kérdi: arról a szemüveges istenveréséről beszélek, aki mindig a nagy csomagján ülve koldul? Mondom ja, miért? Hát csak annyi, hogy pár napja ott volt a közeli 576 KByte shopban, és a csávó épp akkor vett előtte egy World of Warcraft feltöltőkártyát.

Azért bassza meg ez a rendszer, de tényleg...