PlayStation.Community Blog ›› CortezCorleone

2 hozzászólás

2013.06.11. 09:45:43

Utolsó hozzászólás: Mastermune

2013.06.11. 12:41:35

Megosztás
Értékeld a blogot!
Képeket itt találtok: Hangzhou Picasa

Shanghai után a következő célpontunk Hangzhou volt. Erről a városról korábban rengeteg szépet és jót hallottam, kulturális szempontból már a régi Kínában is sokra tartották. A Song-dinasztia idején fővárosi szerepet is betöltött, a mai Kínában Zhejiang (浙江, szép magyaros átírásban „Csöcsiang”, lol) tartomány tartományi székhelyeként funkcionál. A város relatíve közel fekszik Shanghai-hoz, elhelyezkedéséből fakadóan a gazdasági ereje számottevő. Mégsem ezért híres, hanem elsősorban a természeti szépségeiért és kulturális értékeiért kirándulnak ide a kínaiak és külföldiek egyaránt. Két híres 俗话, azaz szólás is kapcsolódik Hangzhou-hoz.

上有天堂,下有苏杭 (shang you tian tang, xia you suhang)

Azaz „fent van a mennyország, lent Suzhou és Hangzhou”, ami annyit tesz, hogy mindkét város gyönyörű.

生在苏州, 活在杭州, 吃在广州, 死在柳州 (sheng zai suzhou, huo hai hangzhou, chi zai guangzhou, si zai liuzhou)

Azaz „szüless Suzhou-ban, élj Hangzhou-ban, egyél Guangzhou-ban, halj meg Liuzhou-ban”. Suzhou híres a szép és művelt embereiről (főleg a szép lányairól), Hangzhou a város szépségéről, Guangzhou az ételeiről, Liuzhou pedig a koporsóiról.

Ehhez képest szabályosan megrettentem, amikor megérkeztünk a hangzhou-i vasútállomásra, majd elkezdtük keresni a buszunkat a szállásunk felé. A vasútállomás környéke igazán puttó érzést keltett, utunk során eddig ez volt a leginkább mellbevágó negatív élményünk. Mostani fejjel igazából nem tudom, hogy min csodálkoztunk, Budapesten a Keleti és a Nyugati sem olyan környék, amit nagyon mutogatnék a külföldi turistáknak (gondoljunk csak az aluljáróikra). Végül nagy nehezen megtaláltuk a turistabuszt, ami elvitt a hostelünkbe. Szerencsére a kezdeti megrökönyödés átcsapott valódi ámulás-bámulásba, mivel amint elhagytuk a vasútállomás utcáját, Hangzhou megmutatta azt, hogy miért is imádják annyira. Január közepén, a „fogvacogtató” +10 fokban szinte minden zöldbe borult, sok fát és növényt láttunk virágozni, ráadásul a turistabusz közvetlenül a 西湖 (Xihu, Nyugati tó) partján haladt el, amit már a régi kínai költők is gyakorta megénekeltek. A szállásunk is a tóparton volt, egy gyönyörűen berendezett, kellemes kínai hangulatot árasztó, mindemellett már-már pofátlanul olcsó szállást sikerült lefoglalnunk, szóval akkor már tényleg úgy éreztem, hogy nagyon jól döntöttünk anno azzal, hogy nem hagytuk ki Hangzhou-t az úticélok közül.

Mivel gyakorlatilag a turistacélpontok szomszédságában laktunk, ezért csak ki kellett lépni az ajtón, és azonnal szembevágtak a kifejezett tourist spotok. Ennek nyilván ára is volt: normális éttermet nem lehetett találni a környéke, kb. úgy kell elképzelni, mintha a Váci utca kellős közepén laktunk volna (nyilván a normál kínai árakhoz viszonyítva). Vagy az volt a baj, hogy relatíve olcsón kaptunk kevés kaját, vagy pedig horribilis összegekért rendelhettünk volna normális adagokat. Megérkezvén még éppen le tudtak húzni minket az egyik étteremben, mert már tényleg nagyon kínzott minket az éhség, de aztán felfedeztünk az egyik mellékutcában egy koreai, illetve egy lanzhou-i kajáldát (兰州拉面). Utóbbi egy elég érdekes szerzet: McDonald’s-ot, KFC-t és Pizza Hutot természetesen már minden kínai városban lehet találni, ezek ugye a nyugati franchise-rendszerben működnek. A lanzhou-i éttermek is hasonlóak, bár nincs ennyire szervezett franchise körülötte, viszont függetlenül attól, hogy hol járunk Kínában, mindenhol lehet találni ilyen kajáldát. A konyhájuk egész tűrhető, alapvetően muszlim kaja, tehát dominál a marha/bárány/csirke/zöldségek, viszonylag standardizáltak is a különféle étkek, legalábbis a nevük és nagy átlagban az alapkoncepciójuk megegyezik. Mellettük szól még az is, hogy bitang olcsók, az eddigi legdrágább lanzhou-i étteremben sem került egy nagy tál étel 25 yuannél (850 Ft) többe. Szóval igazi megváltás volt, hogy később rábukkantunk erre a helyre, megoldódtak az étkezéssel kapcsolatos aggályaink. Igazából az első nap kb. ennyivel telt, fáradtak voltunk az utazás miatt, szóval a délután maradékát a Shanghai-ban vásárolt teáink kóstolgatásával töltöttük el. Szerencsére a hostelban volt teatálca, kanna, gaiwan, kiöntő, csésze, teacsipesz, szóval minden olyan kellék, ami egy jó kis teázáshoz szükséges, és mivel a kungfu teaszertartáshoz konyítok valamennyit, én főztem le a többieknek a teát. Este egy kisebb sétát tettünk a part mentén, majd visszaérve a szállásra a hostel staffjával beszélgettünk. A staff nagy része hölgy volt, ráadásul elég dekoratívak is, a déliekre jellemzően sokkal nyitottabbak és érdeklődőbbek voltak, sok mindent megtudtunk tőlük, meg persze mi is beszéltünk magunkról. Ahogy a nanjingi beszámolómban már írtam, a Yangtze folyótól délre nincs központi fűtés, csak a légkondira számíthattunk. A hallt úgy próbálta a vezetés kényelmesebbé tenni, hogy egy üstszerű dologban szenet melegített, nagyon kellemes meleget árasztott ez a rögtönzött kályha. Két aranyos kutya, az Áfonya névre hallgató kölyök-skótjuhász és a Sunny néven nevezett, leginkább rókára hajazó eb egészítette ki a szállásunk üzemeltetését.

Mivel volt TV, az est maradék részét a beszélgetésen kívül kínai műsorokkal ütöttük el. Szinte az újdonság erejével bámultuk a képernyőt, nagyon rég volt már, hogy rendes TV-adást lássunk. A probléma az, hogy bár a koliszobánkban is van egy rohadt nagy, vadiúj fullHD-s LED csodakészülék, de a tanáraink úgy gondolták, hogy a normál adás az smafu, ezért egy internetes set-top boxot kaptunk helyette, ami kb. videotárként működik, többségében kínaiul feliratozott, ám angolul beszélő amerikai filmekkel, illetve koreai drámasorozatokkal van tele. Meg a kínai TV-műsorok legaljával, ezek talán megérnének egy külön blogbejegyzést is.
Másnap a szállásunk közelében bóklásztunk. A Nyugati tó szállásunkhoz közelebb eső felén egy óriási kert terült el, mindenféle színes-szagos virággal, fával, bokorral, elég meghökkentő volt ezt látni január közepén. A kert maga akkora volt, hogy legalább egy három órát bóklásztunk ott, majd kiértünk a tópartra. A part mentén áll Qian király emléktemploma, ami elég műanyagszagú (még műfákat is láttunk!), de végülis rááldoztuk azt az öt yuant a belépőre, szétnéztünk és fotózkodtunk. Mivel már eléggé beleszaladtunk a délutánba, ezért visszavonulót folytunk, készültünk lélekben a másnapra, szóval aznap este is a TV-zés/beszélgetés „a háziakkal”/teázgatás/esti séta négyes dimenzióban mozogtunk.
Hangzhou híres a finom teájáról. Egész pontosan nem Hangzhou, hanem a hozzá elég közel fekvő, korábban különálló településnek számító Longjing (龙井, Sárkánykút). Az itt termesztett zöld teát, a Xihu Longjingot (西湖龙井) a legfinomabb és legjobb minőségű zöld teaként tartják számon a hozzáértők. Teaföldön még úgysem jártunk, szóval reggel korán felkerekedtünk és kibuszoztunk Longjingba. Már a bejárat is eléggé impozáns volt, valahogy régies érzést keltett. Délen valahogy minden sokkal tradicionálisabbnak néz ki, de erre majd a következő bejegyzésben jobban kitérek, Guangzhou-ban ugyanis sokkal inkább szembeötlő volt ez a különbség északhoz képest. Visszatérve a teaföldekre, egy szép nagy dombon/hegyoldalon terülnek el. Tele van cserjékkel, gyakorlatilag minden beültethető részen teabokrok csücsülnek. Január elején már elég erőteljesen zöldültek, nem csoda, hisz a legjobb minőségű teát március elején, kb. egy hónappal a Qingmingjie ünnepe előtt már leszedik, tehát mi már egy majdnem teljesen érett teaföldet láttunk. Felemelő élmény volt, egyrészt nagyon pazar a látvány, ahogy tekeregnek a teasorok, másrészt mivel holtszezonban jártunk ott, rajtunk kívül nem járt turista az ösvényen, harmadrészt pedig hihetetlenül tiszta volt a levegő, amihez kellemes hőmérséklet is társult. Képeken sajnos nem jön át az élmény, de hallgatni, ahogy január közepén (!!! még mindig nem tudok napirendre térni efelett) csiripelnek a madarak és látni, ahogy minden zöldül igazán különleges érzés. Kényelmes tempóban lebaktattunk a domboldalról, a visszafele úton megtekintettük a hely nevét adó híres Sárkánykutat is, illetve természetesen ha már ott voltunk, akkor teát is vettünk. Ahogy sétáltunk el a házak előtt, több helyről is invitáltak minket, hogy „Hallo, hallo, good tea, buy!”. Az ilyen jellegű felkéréseket már egy hónap Kína után is elkezdtük ignorálni, nemhogy fél év után. Fél év után már frusztrál is meg idegesít, hogy ha buta külföldinek néznek, akit be lehet palizni, mert hát turista, „nem tudja, hogy hogy mennek itt a dolgok mifelénk”. De, nagyon is tudjuk. Szóval már csak elvből (és a pénztárcánk védelmében) sem megyünk be olyan étterembe vagy boltba, ahol elkezdenek nyomulni ránk az eladók az ajtóban. Ennek jegyében bandukoltunk tovább, majd egy, a teaföldektől relatíve távolabb eső házba tértünk be, a teás nénik legnagyobb meglepetésére. Mondtuk, hogy mit szeretnénk, kóstoltattak velünk a minőségi fajtákból, közben pedig beszélgettünk. Megtudtuk, hogy ez egyfajta családi biznisz, amit ők csinálnak, a nagymamakorú idősebb néni és a vénlány fiatalabb néni saját kezűleg szedi és fermentálja a teát (utóbbit valószínűleg a család férfitagja végzi, hagyományosan férfimunkának számít a tea fermentálása), az idősebbik néni még a teaszedő ruháját is megmutatta nekünk. Kedvesek, aranyosak voltak, nem nyomultak, tanítottak nekünk a helyi dialektusból néhány szót, sőt, még programot is ajánlottak másnapra, szóval úgy döntöttünk, hogy itt veszünk teát, én fel is tankoltam 200 grammnyi 2012-es Longjingből, a tavalyi szedésre tekintettel az ára sem volt olyan vészes, de az íze még mindig isteni finom.
Délután programként a Tigrissel álmodó szerzetes forrását (虎跑梦泉, hupaomengquan) néztük meg. Nevével ellentétben ez nem csak egy forrás, hanem egy óriási park, hegyekkel körülvéve, bejárni legalább 3-4 óra lett volna. Mivel viszonylag későn érkeztünk, ezért csak magát a szobrot néztük meg, illetve sétáltunk egy kicsit a jó levegőn. Ismét elámultunk, hogy tél közepén is mennyire gyönyörű ez a hely… Az itteni forrás vize egyébként kiváló, az előbb említett Longjing tea a szakértők szerint az itteni vízzel eltekintve a világ legistenibb nedűje, amit ember valaha is kóstolt. A szobor formájában is megörökített szerzetes, Daoji (道济) egyébként a Song-dinasztia idején tevékenykedett Hangzhou-ban, buddhista létére eléggé szabados és kicsapongó életet élt (húst evett, bort ivott), ám a kínai folklór mégis pozitívan nyilatkozik róla, egyfajta kínai Robin Hood-karakterként emlékeznek rá, aki segített, ahol tudott, illetve folyamatosan küzdött az igazságtalanság ellen. Miután visszaértünk a szállásra, ismét egy nagy sétát csaptunk a tó körül, megjártuk a városközpontot is, szóval fáradtan dőltünk be az ágyba, készülvén az utolsó teljes hangzhou-i napunkra

Az előző napon a teás nénik azt javasolták, hogy menjünk el a Linyi buddhista templomba, ami Hangzhou legnagyobb buddhista kolostora. Tegyük ezt azért, mert pont ez a nap a Laba (腊八) napja, ami egy ősi buddhista ünnep, arról emlékszik meg, amikor Buddha a megvilágosodást keresve majdnem halálra éheztette magát. Az éhhalál szélén álló Sziddharta egy falubeli lánytól rizsből és tejből készült kását (kínaiul 粥-nak, azaz zhou-nak hívjuk) kapott, ezért ezen a napon az emberek ilyen zhou-t esznek. Plusz ezen a napon Kína-szerte ingyenes a belépő a buddhista templomokba, ezért a nénik bátorítottak minket, hogy menjünk el Linyibe, mivel egyébként drága lenne a belépő. Hosszú buszozás után meg is érkeztünk, tényleg rengeteg ember jött el imádkozni és megemlékezni. Az első furcsaságot akkor tapasztaltuk, amikor a bejárathoz értünk, ugyanis mindenki jegyet lóbált a kezében, ami csak azért volt különös, mert a kapunál ki volt írva, hogy a mai napon a belépés ingyenes. Mivel nekünk nem volt jegyünk, a kapunál álló személyzet visszairányított minket a jegykioszkhoz, hogy ott vehetjük meg a belépőt. „但是那个通知告诉今天可以免费进去” – mondtuk mi, ami nagyjából annyit tesz, hogy de hát ott van kiírva, hogy a mai napon ingyen lehet bemenni. „Nem, nem, mindenkinek jegyet kell vennie” – jött a válasz. Jó, gondoltuk, hogy azon a 22 yuanen nem múlik semmi, ha már idáig eljöttünk, szóval végigálltuk a félórás sort a jegyvásárláshoz. Az igazán arcpirító események ezután következtek. Mondom a jegyárusnak, hogy félárú jegyet kérek, adom a diákigazolványomat, nézi, nézi, majd rámnéz, és közli velem, hogy nem adhat félárú jegyet, mert nem vagyok kínai. Mutogatom neki az igazolványt, hogy de hát nézze meg, kínai egyetemre járok, ez a diákigazolvány ugyanolyan, mint bármelyik mezei kínai egyetemistáé, ezzel ugyanolyan jogok illetnek meg, mint egy kínai diákot. Nem, nem, nem, bele van írva, hogy magyar vagyok, ergo nem vagyok kínai állampolgár, szóval fizessek 45 yuant a teljes jegyért. Ekkor már elég hevesen vitatkoztunk, de már akkor tudtam, hogy parttalan a vita: a nő nem akart nekünk félárú jegyet eladni, mert csak… Kínában ez az általános trend, a front-office hatalma gyakorlatilag korlátlan, ha ő úgy dönt, hogy nem fog nekünk diákjegyet adni, akkor nem kapunk diákjegyet. Különben is, biztos gazdag külföldiek vagyunk, nincs semmi jogunk az olcsóbb jegyet megvenni. A végén nagy dirrel-durral ott hagytuk a helyet. Nem azért, mert az a plusz 22 yuan (780 Ft) annyira földhöz vágott volna, az elvvel voltak problémáink. Azt még lenyeltük, hogy az egyébként ingyenes ünnepkor is belépőt kell váltani (de azért már ehhez is vastag bőr kell…), de mivel a minket megillető jogainkon is csorbítani akartak, mivel külföldiek vagyunk, ez már sok volt egy napra. Megjegyzem, egész kínai kintlétem alatt itt szemétkedtek velünk egyedül a belépőjegyek kapcsán, azóta sem volt soha semmi problémánk a diákjeggyel, pedig jártam már egy pár helyen… Na mindegy, ezt a délelőttöt már elcsesztük. Alternatív programként kiutaztunk a botanikus kerthez, ami a város másik felén van, de télen azért ez nem az igazi, egy-két virágzó dologtól eltekintve kopár volt a táj, szóval inkább visszabattyogtunk a szállásunkra, megnéztük kívülről az éjszakai kivilágított Leifeng-pagodát, ami szintén a Nyugati tó vonzáskörzetében van, majd pedig még egy utolsó esti beszélgetést/TV-zést rendeztünk a szálláson.

Másnap pakolászás, búcsúzkodás, indultunk tovább Guangzhou-ba, ismertebb nevén Kantonba. Elég izgalmasra sikerült a vasútállomás megtalálása (Hangzhou másik vasútállomásáról indult a vonatunk), ugyanis a busz, ami a szállásunktól odavitt volna, nem járt, hiába volt kiírva a menetrendben, hogy járnia kell. Mi türelmesen vártunk rá egy jó másfél-két órát, mire rájöttünk, hogy ez bizony nem fog jönni, de végülis „fekete taxival”, azaz 黑车-vel szerencsésen kiértünk Hangzhou külvárosába a „régi” vasútállomásra. Délután három körül szálltunk fel, mintegy 20 óra múlva pedig már Kantonban is voltunk, a részletekről majd a következő bejegyzésben írok.

Összességében nagyon jól éreztem magam Hangzhou-ban, nagyon sok szépet láttunk, különösen értékeltem a természeti szépségeket az eddigi urban-stílust képviselő városok után. Sok ismerősre tettem szert, meg tényleg úgy érzem, hogy amit ebbe a pár napba bele tudtunk sűríteni, az tényleg közvetített valamit Hangzhou esszenciájából. Mindazonáltal tudom, hogy tavasszal az igazi ez a város, remélem, lesz még alkalmam később is megcsodálni ezt a kínai kis tündérkertet, méghozzá teljes pompájában.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2. Mastermune  PlayStation.Community tag
2013.06.11. 12:41:35
LV1
Itt néztem a napfogyatkozást 2009-ben. :)
PSN ID: Janey_HUN
1. metadata  PlayStation.Community tag
2013.06.11. 12:35:11
LV15
Nagyon tetszett! 5*
FatHead
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV6
PlayStation.Community tag
PSC Kredit
4987 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
CC
Fórumhozzászólások száma:
1883 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
568 db
Utolsó belépés:
2019.08.21. 18:27:30
Regisztráció ideje:
2010.07.14. 01:01:41
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea

PlayStation®Network Online ID