PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

7 hozzászólás

2012.06.07. 20:15:03

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.06.09. 19:53:06

Megosztás
Értékeld a blogot!
Egy hétköznapi, Chuck Norris-szerű mell-és arcszőrzettel megáldott kamionos megunja a szabályokat és sereghajtó lesz, két régi szelíd motoros régi kocsmáját akarja megvédeni, mert máshol nem kapnának hitelt, Michael Jai White visszamegy a ’70-es évekbe fekete Piszkos Harry-t játszani, Danny Trejo pedig bozótvágóját, na meg lehengerlő, markáns és megnyerő arcberendezését bevetve az örök vadászmezőkre küldje minden idők egyik legnagyobb, legtehetségesebb színészét, Steven Seagal-t Robert De Niro-t.

Konvoj (Convoy – 1978)
”Forrest Gump: Truck Edition”

Végtelenül sivár, kietlen országutak, rajtuk benzingőzös, 18 kerekű, dübörgő monstrumok, azokban pedig szakállas, kobra-szemüveges (haveri körben mi csak így hívjuk), atlétatrikós izzadt férfiak. Ez a pár jelző bőven elég arra hogy az ember rögtön rájöjjön: igen, kamionosokról beszélünk. Egyszerű sofőrökről, akik hetekig, gyakran hónapokig vezetnek A pontból B-be, teljesen egyedül, csak a táj, a hosszúra nyúló országút az ő társaságuk. Ez a fajta életstílus itt nálunk Európában sem idegen, de különösen az Egyesült Államokban van igazi keletje. A lehetőségek és sokak szerint a szabadság országában, ahol rettenetesen nagy távolságokat kell végigvezetnie ezeknek az embereknek, kaktuszokkal, fákkal, esetleg sivatagokkal teletűzdelt utakon, amely sokak számára a sivárság és a letörtség érzetét kelti, az nekik maga a megtestesült szabadság és a boldogság. Az a szabadságérzet, amely nagyon keveseknek adatott meg, és amelyben a legtöbben szívesen megmártóznának akár egy napra is. A kamionsofőröknek ez az életük és nagyon sokan valóban örömmel csinálják és sosem adnák fel ezt az életet semmiért. Nem csoda hogy maga ez az életstílus rendkívül népszerű volt a ’70-es, ’80-as, vagy akár a ’90-es évek Amerikájában, de még most is nagyon sok ilyen szemléletű ember van.

Nevezzük akár modern cowboyoknak őket, vagy magányos farkasoknak, ez az élet bizony nagyon sok ember megfog mind a mai napig, így nem csoda hogy Hollywood is lecsapott erre a jelenségre. Rengeteg nagyon, szórakoztató popcorn-mozi készült már az utakat átszelő, vagány sofőrökről, még az olyan híres direktorok is feldolgozták mint Steven Spielberg, s ki ne felejthetné el Sylvester Stallone kissé alulértékelt, de mindenképpen nézhető kamionos apa-fiú moziját aTúl a csúcson című road movie-t. A producerek persze hamar rájöttek hogy az ilyen filmekben rengeteg potenciál van, ezért még vagy egy tucat ilyen alkotás készült, ezek közül az egyik legérdekesebb és legkirívóbb az általam most elemzett mozi, a Konvoj. Az alkotás azon kevés művek sorát gyarapítja, amelyek bemutatásukkor nem kavartak különösebben nagy vihart, ám az eltelt évek múlva egyre többen kezdték el felfedezni értékeit. Tény hogy akkor, 1978-ban nem rengette meg túlságosan a köznépet, ám kis hazánkba, és a Szovjetunió más szegleteibe is hamar mozivásznakra került Sam Peckinpah rendezése, sőt az akkori viszonyokat nézve túlságosan hamar, cirka 1 évvel az Amerikai premier után már a magyar közönség is tátott szájjal élvezhette a keménytökű kamionosok kalandjait. S ez bizony akkoriban nagyon nagy szó volt, és attól függetlenül hogy hazájában mérsékelt sikere volt, itt és még jó néhány Szovjetek által irányított országban hatalmas rajongás övezte és az idők során igazi kultuszfilmmé nemesedett. Teljesen megérdemelten, vágná rá egy sokat látott, tapasztalt filmes és valóban igaza van, hiszen az akkori embereket igencsak megfogta ez az életstílus és mentalitás amit a Konvoj bemutat. A mozi egyértelműen az amerikai közönségnek készült, hiszen mégiscsak ők vannak otthon leginkább a témában, hozzájuk áll közelebb ez a hangulat, közeg, ám mégiscsak itt lett nagyon nagy kultusza a mozinak, és még csak nem is kell sokat agyalnunk azon hogy rájöjjünk. A Konvoj nem rendelkezik valami bonyolult történettel, ám a sztori lényege hogy egy Gumikacsa nevű, tökös kamionosnak elege van a rendszerből, a szemétkedő rendőrökből és csak úgy elindul hatalmas izomgépével az amerikai utakon, majd egyre többen követik, még végül a konvoj tagjainak száma már több mint százra nyúlik. Maguk sem tudják hogy pontosan is hova mennek, a bajtársiasság miatt követik a Gumikacsát, nem valamilyen konkrét cél érdekében, egyszerűen csak szelik a végtelen országutakat. És ez az ami némely rendőri szerveknek nem igazán jön be.

S maga hogy ez a néhány ember szembe mer szállni a rendszerrel, felveszi a kesztyűk az elnyomó hatalom ellen, bizony sokaknak bejött akkoriban, hiszen mégiscsak egy olyan országban éltünk, amely ugyan sokak számára nagyon is élhető, és jó volt, de azért némelyek mégiscsak érezték hogy nincs minden rendben. A film vetítésekor kígyózó sorok, hatalmas rajongás övezte ezt a filmet, amely azóta jóval alábbhagyott, és mai fiatal néző talán már nem is tudja annyira értékelni, mint sokak akkoriban. Ám ha bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetbe, van egy kis képzelőerőnk, akkor a Konvojtöbb lesz mint egy egyszerű, délutáni matiné. Persze Peckinpah nem ad a néző szájába erős, száraz, nyers társadalomkritikát, persze az is van bőven, de inkább hagyományos popcorn-moziként funkcionál az műve. Hozzá kell tenni hogy ekkoriban már eléggé elhatalmasodott alkohol és drogfüggősége miatt egyedül nem tudta megrendezni a filmet, ezért barátja James Coburn segített be neki, és az a törekvése sem jött össze hogy átformálja az által gyengének tartott forgatókönyvet, próbálta ösztönözni a színészeket hogy improvizáljanak, kevés sikerrel. Ennek ellenére a Konvoj lett Peckinpah karrierjének legjövedelmezőbb filmje (erre elég nagy szüksége volt, hiszen előző filmjei, a kritikai sikerek ellenére nagyot buktak), azonban renoméján ez már nem sokat javított a kemény kokainfüggősége miatt, már csak egy filmet tudott megrendezni, 1983-ban, a gyenge színvonalú Az Osterman hétvégét, utána kb. egy évvel később el is hunyt. A Konvoj esetében is érezni hogy néhol kiegyensúlyozatlan a teljesítménye, valamint akik jól ismerik az eddigi alkotásait, feltűnhet nekik hogy ezúttal eléggé sterilizált művel van dolgunk. Peckinpah mozijaiban sosem rejtette véka alá az erőszakot, mindig is naturálisan és premier plánban mutatta nekünk a patakzó vért, vagy a különböző halálnemeket, a Konvojban viszont egyáltalán ne számítsunk olyan erőszakpornóra, mint például a Vad bandában. Ettől eltekintve a hagyományos rendezői védjegyek megmaradtak, mint a lassítás, vagy a westernes beütés. Egy kamionos film esetében elengedhetetlen hogy ne lássunk egy jó kis kocsmai verekedést, Peckinpah pedig kendőzetlenül be is mutatja nekünk, ő tőle megszokott lassításokkal tarkítva, amelyek kifejezetten jól állnak a jelenethez.

A többi direktori hagyomány sem maradhat ki, a protagonista célja ezúttal is Mexikó, mint a rendező karaktereinek általában, na meg a filmben látható kamionosokat akár modern cowboyoknak is nevezhetjük, csak ők ló helyett 18 kerekű monstrum gépeket terelgetnek. Kris Kristofferson jól hozza a tökös, westernhős-jegyekkel felvértezett vagány sofőrt, nagyrészt az ő karizmája a felelős azért hogy a mozi ilyen kultstátusznak örvend még mindig, érdemes még megemlíteni Ali MacGraw-t, aki már egyszer szerepelt Peckinpah-filmben, az akkori teljesítményéhez képest itt már nem annyira remekel, de igazából megbocsátjuk neki mert nem tipikus cicababa karaktert testesít meg. A rendező nem felejtette el némi társadalomkritikát is belecsempészni művébe, a Konvoj többek közt azt mutatja be hogy az egyszerű munkásosztály hogyan lázad fel egy korrupt kormány ellen, egyszóval azt a bátorságot, célt testesíti meg, amelyre annak idején nem nagyon volt bátorsága senkinek sem, főleg nem a vasfüggöny mögött. Azóta is rejtély hogy végülis a dekadens, elnyomó kormány hogyan is engedhette ennek a mozinak a vetítését a Szovjetunió berkeiben, de ez a kevés jó dolog volt azon tettek közül amiket majd 50 év alatt produkáltak. Ezen kívül nem nehéz észrevenni magát az elutasítást, a megvetést a kamionosok felé, amely Amerikában elég nagy probléma volt annak idején, sokan utálták, direkt keresztbetettek nekik, a rendőrök pedig hatalmukkal visszaélve szívatták őket. A kellékek között persze ott van a politikus, aki a választások érdekében még a konvoj tagjaival is hajlandó együttműködni, mivel látja hogy a civil nép, a lakosság mennyire rajong az országutakon végighaladó sofőr egyéniségekért, na meg Pók Mike szavai Vietnámról is érdemelnek egy-két eszmefuttatást. Egyszóval lehet hogy az Amerikaiaknak és más távoli országoknak nem sokat jelentett egy újabb, lázadó kamionos film, ám Magyarországnak és néhány társunknak a szocializmusban viszont nagyon nagy sikere volt és nem kell komplett esszéket írnunk hogy rájöjjünk miért. Nagy ötlet volt persze hogy a rendszer elleni lázadást Peckinpah nem nyersen és szájbarágósan, hanem afféle szórakoztató, popcorn-szerű módon mutatta be, ahol lényegében a szórakozástatásnak volt a legnagyobb szerepe, a csipetnyi társadalomkritika és a mögöttes tartalom már persze más tészta, de ezt tudat alatt annyira beleégett az akkori emberekbe, hogy a mozi bizony mindmáig kultuszstátusznak örvend, s ha ezt megértjük, akkor rájöhetünk hogy a konvoj mindig is haladni fog a maga útján, a mi dolgunk hogy mozgásban tartsuk.

85%

Harley Davidson és a Marlboro Man (Harley Davidson and the Marlboro Man – 1991)
”Ízi rájder öcsém!”

Kultuszfilmeket nézni jó, már csak azért is, mert olyan életérzéssel és hangulattal rendelkeznek, mint sok más alkotás nem. Ma már alig-alig születnek kultstátuszba sorolandó művek, hiszen az internet korában az ember gyakorlatilag a legismeretlenebb filmekhez is hozzájuthat, ez pedig kizárja annak lehetőségét hogy egy érdektelenségbe fulladt filmnek később felfedezzék valódi értékeit, de kivételek természetesen mindig vannak, csak a különböző filmes fórumoknak köszönhetően már bemutatásakor tudják egy moziról hogy kult, avagy sem. Régen nem volt így, általában úgy kezdődött hogy egy film a mozikban akkorát bukott hogy a stúdiókat is kisebb csődbe vitte, a főszereplőket pedig kissé ellehetetlenítette a szakmában. A Harley Davidson és a Marlboro Man 1991-ben bizony ilyen jellemzőkkel rendelkezett. A Mickey Rourke és Don Johnson főszereplésével készült filmet ma már érthetetlen módon lehúzták a bemutatásakor, a kritikusok az év egyik legrosszabbjaként tartották számon, vagy ügyet sem vetettek rá és a pénztáraknál sem csilingelt úgy a kassza mint várták. Mégis, az évek során az emberek valahogy megláttak benne valami olyasmit, ami miatt bizonyos körökben kultstátuszba emelkedett. A ’90-es évek fülledt és hangulatos képi világának nagy szerepe van ebben, mint ahogy a korabeli zenéknek is. A főcím alatt a Rourke alakította Harley Davidson elindul chopperével a kietlen országutakon Bon Jovi „Dead or Alive” című nótájára. Ez teremti meg az alaphangulatot, rendkívül stílusosan, maga a dal szövege pedig rendkívül jól jellemzi magát a karaktert és társát, Marlboro-t is, akit Johnson személyesít meg. Modern cowboy-ok ők, saját szabályokkal, morállal rendelkező személyiségek, akik semmi különlegesre nem vágynak, csak a mának élnek. S itt jutunk el voltaképp a film kultusszá válásának lényegéhez. Ennek a két karakternek az életstílusa, felfogása olyan, amit rengeteg ember kipróbálna, legalább egy napra is. Ki ne akarna a világgal nem törődve gondtalanul egy motorral szelni a végtelen országutakat, vagy ki ne vágyna a semmittevésre, olyan nem hétköznapi életre mint amilyen Harley-nak és Marlboro-nak van? Egy letűnt kor képviselői ők, akiknek még jelentenek valamit a régi hagyományok, ezért sem hagyják hogy régi kocsmájukat bezárják, amelynek tulaja az az ember aki megmentette őket attól hogy utcán tengődő narkósok legyenek. Ezért is, a film nemcsak egy sima akciómozi, valami sokkal többről szól, az igazi férfibarátságról, a bajtársiasságról, a múlthoz és a hagyományokhoz való ragaszkodásról. Nincsen valami bonyolult életük, de nekik ez tökéletesen megfelel, olyan dolgok ezek, amelyeket a legtöbb ember szívesen kipróbálna, s amely számunkra csakhogynem elképzelhetetlen.

A Harley Davidson és a Marlboro Man igazi westernfilm, csakhogy épp a ’90-es évek modern világában, és Los Angeles zsúfolt forgatagában. De a karaktereke és maga a történet is simán beleillene egy vadnyugati mesébe, hiszen a főszereplőknek prérihősökre jellemző személyiségük van, a film még egy Butch Cassidy és a Sundance kölyök utánérzésnek is elmegy. Harley és Marlboro nem akarja hogy bezárják a kocsmát, így egy pénzszállító kirablására adják a fejüket, de végül nem pénzt, hanem egy újfajta drogot szeretnek meg. A szállítmány tulajdonosa egy befolyásos maffiavezér, aki mindenre hajlandó csakhogy visszaszerezze azt amit elloptak tőle. Megöleti Harley és Marlboro barátait, ezután a két barát haver bosszút esküszik. Ma már valamiért nem nagyon tudnak ilyen cool mozikat csinálni, a világ más lett, valami kiveszett belőle, ami ekkoriban még megvolt. Egyféle keménység és tökösség, amely a két főszereplőben maradéktalanul megvan, ehhez nagyon sokat tesz hozzá Rourke és Johnson játéka is. Előbbi ekkor kezdte meg karrierjének fokozatos leépítését, de alakítása itt is kifogástalan, Rourke valahogy sosem tudta magát igazán leszerepeltetni, pedig keményen próbálkozott. Johnson a Miami Vice után próbált valahogy megélni, de a film bukása mindkettejükre nagy hatással volt, Rourke egy újabb lépcsőfokkal került lejjebb, Johnson is temethette a mozis karrierjét egy időre. Méltatlanul elbánt velük a kritika, pedig mindketten nagyon jól alakítják a rájuk kiszabott szerepeket, igazi ’90-es évekbeli cool figurák, olyanok akik a mai filmgyártásban már csak nyomokban fedezhetőek fel, a szájukba adott idézetek és párbeszédek pedig csak feljavítják az összképet. Az évek múltán bizony jókat derül már az ember azon hogy a ’80-as, ’90-es években milyen ciki főellenfeleket tudtak kitalálni az akciófilmekbe. Tom Sizemore ugyan korrekten játszik, csak épp túl sokat beszél, ahelyett hogy cselekedne, mivel kb. félszáz alkalma lenne rá hogy megölje a két főszereplőt, de ez voltakép nem az ő hibája, hanem az akciófilmek hozadéka. Daniel Baldwin pedig hihetetlenül rossz színész, a buci fejétől csak nagyokat röhög a néző, a csapatával pedig olyanok mint a futószalagról szabadult terminátorok. A film minden butaságával és kliséjével együtt is roppant bájos, egyszerűen csak nem kell komolyan venni, csupán hátradőlni és élvezni. A Harley Davidson és a Marlboro Man nyugodtan sorolható az olyan híres kultfilmek mellé, mint a Konvoj és a Ford Fairlane kalandjai, egy olyan életszemléletet és stílust mutat be, amely fényévekre van tőlünk, de már a mai Hollywood is alig-alig képes megidézni. S az ilyenféle stílusokban mindig öröm megmártózni.

80%

Fekete Dinamit (Black Dynamite – 2009)
”Autósüldözés, ’70-es évek, Nixon, suhanó golyók, de az afrofrizurám még mindig áll”

Filmrajongók vagyunk, vagy sem, valamit teljes bátorsággal kijelenthetünk: a vígjáték-műfaj mostanában döglődik. Már évek óta csak a szeméthegy mennyiségét gyarapítják a bugyuta, erőltetett poénnal rendelkező Zs-kategóriás filmek, az olyan nagyszerűre sikerült alkotásoknak, mint a Trópusi vihar, vagy a Másnaposok már kilógnak a sorból, kár hogy egy-egy ilyen minőségi mozira éveket kell várni. A vígjáték műfajjal ellentétben viszont kezdenek éledezni az olyan filmek, amelyek egy adott korszakot, vagy műfajt figuráznak ki, esetleg emléket állítanak neki. És hogy miért hoztam fel ezt a két műfajt? Azért, mert a tavaly bemutatott Fekete Dinamit című film igyekszik a minőségi paródiák sorába kerülni, miközben emléket állít (és persze jól ki is figurázza) az egykori blaxploitation műfajnak. Mi is az a blaxploitation? Nos, kezdjük először az exploitation műfaj definiálásával, amely lényegében egy adott szubkultúrát veséz ki. Ezen belül több alkategóriája is van, de természetesen most a blaxploitation jelentéséről fogok beszélni, am jelen esetben az afro-amerikaiak kultúráját jeleníti meg, fekete hősökkel, nőkkel, na meg fekete zenével. A blaxploitation műfaján belül sok klasszikus film született (leginkább a ’70-es években), olyanok, mint a Shaft, vagy a Foxy Brown, előbbiben egy keményöklű fekete magándetektív vág rendet a nagyvárosban, utóbbiban egy táncosnő áll bosszút. Ezekről a filmekről elmondhatóak, hogy egyik sem lett kasszasiker, csak egy bizonyos rétegnek szól, nem a széleskörű nézőközönségnek. Ezért itt, Magyarországon szinte ismeretlen ez a műfaj, valamint az azt képviselő filmek. De öröm az ürömben, hogy aki még egyetlen egy ilyen témájú filmet sem látott, még az is nyugodtan tehet egy próbát a Fekete Dinamittal.

Fekete Dinamit vietnámi veterán, ex CIA-ügynök, kung-fu mester, és strici is egyben. Tipikusan az a figura, akivel nem tanácsos szórakozni, mert ha megteszed, ő megtalál, szétrúgja a segged, letépi a karod, hogy aztán a hátadba állítsa, és még meg is forgatja. Fekete Dinamit az abszolút tökéletes akcióhős, aki sosem lő mellé, minden aljas titokra pillanatok alatt rájön, semmi sem teríti le, és persze a nőket is kielégíti (akár ötöt-hatot is egyszerre). Miután megtudja, hogy megölték a szeretett öccsét, személyes bosszúhadjáratot indít a város összes drogkereskedője ellen. Az eddig leírt sztori tökéletesen illeszkedik egy vasárnap délután levetített B-kategóriás tévéfilmbe, pedig a továbbiakban még nagyobb idiótaságokkal találkozik a néző, ami már annyira abszurd és blőd, hogy hihetetlenül szórakoztat! Egy paródiához elengedhetetlen a bugyuta történet, ami ezen film esetében tökéletesen a helyén van, azt hiszem már jó pár éve nem találkoztam ilyen blőd, de ugyanakkor nagyon megmosolyogtató sztorival. Az egész film amúgy Fekete Dinamitra alapul, akit Michael Jai White alakít. Eddig csak mellékszereplőként, vagy ellenfélként tűnt fel a mozivásznon (na meg ő játszotta bő 10 évvel ezelőtt Spawn-t). White saját maga alkotta meg Dinamit figuráját, akit kiválóan kelt életre, egy ilyen film esetén kötelező a szerep túljátszása, amit emberünk tökéletesen meg is old, mint ahogy a többi színésztársa is, és természetesen nem maradhatnak el a korszak védjegyei sem (a ’70-es években járunk ugye) a mikrofonhajak, strici-ruhák, pasztell-öltönyök, benzinfaló járgányok és a hosszúcsövű kézifegyverek. Emellett a képi világ is azt érzékelteti, mintha valóban 40 évvel ezelőtt készült volna a film. Sárgás, öreges, szemcsés a kép, néhol a mikrofon még bele is lóg, valamint ezek után a sűrű kamera-közelítés, vagy a szereplők arcának premier-plánba mutatása sem maradhat ki a sorból. Dinamit meg az egyik legcoolabb karakter akit valaha vásznon láttunk, szórja a poénokat, meg a golyókat is, és mindenkit lever aki az útjába kerül. A forgatókönyv remekül meg lett írva, nincs üresjárata a filmnek, tartalmazza az ilyesfajta mozik szinte összes kliséjét, legnagyobb talán az mikor Dinamit és csapata megbeszélést tart a kávézóban és eltérőbbnél-eltérőbb dolgokat mondanak, amíg végül sikerül rájönni az összefüggésekre. Nem lövöm le a poén, nézzétek csak meg, mert az egész film nagyon ottvan, úgy ahogy kell. Igaz ez a zenére is, amit természetesen a blaxploitation-filmek muzsikáját ihleti, és néha akkor is szól, mikor nem kéne (jó hogy erre is odafigyeltek). A poénok pedig remekül működnek, cseppet sem erőltetettek, és direkt túljátszottak, néhol megvillan a Csupasz pisztoly stílusa, de ez mind-mind olyan dolog, ami jól is áll a mozinak.

A Fekete Dinamit igazi üde színfolt a mai középszerű, erőltetett poénú vígjátékok szürkeségében. Scott Sanders rendező ügyelt arra, hogy stílszerűen parodizálja ki a blaxploitation műfajt, de egyúttal tisztelegjen is a klasszikus filmek előtt. Persze mint a nagy öregekre, erre a mozira is igaz, hogy rétegfilm. Szerény 2-3 milliós költségvetésből készült, ismeretlen szereplőkkel. De ez nem is baj, White egymaga elviszi a hátán az egész filmet, kétségtelen, hogy karrierje legjobbját nyújtja, és büszkén jelenthetem, hogy Fekete Dinamit személyében új kult-figura született. ÉS remélem a karakterben maradt még bőven szusz, ami elég lenne akár 2-3 folytatásra is, mert ezt bizony folytatni kell! És ha valaha elkészül, aztis vigyorgó pofával fogom végignézni. Mert a Fekete Dinamit hihetetlenül szórakoztató film lett, azon kevés vígjátékok egyike, amely tud nevettetni, és nagyon stílusosan tesz azt, annak ellenére, hogy a film alig 90 perces. De abban a 90 percben garantáltan nem fogsz unatkozni, és megnézése után úgy fogod érezni, hogy ez a film nem volt sok, de nem is volt túl kevés.

85%

Machete (Machete – 2010)
”Viva la mehikosz, mellosz, bozótvágosz!”

Robert Rodriguez a mai Hollywood egyik gyöngyszeme. Tehetséges rendező, aki olyan filmeket hozott tető alá, mint a fillérekből leforgatott El Mariachi, majd annak két folytatása a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, valamint említhetném még az olyan kult-filmeket mint az Alkonyattól pirkadatig, vagy a Sin City. Elismerem rendezői kreativitását, és stílusát, mégis (sok filmrajongóval egyetemben) haragszom rá. Haragszom, mert annak ellenére, hogy egyedi stílusa van, nem tudok szemet hunyni az olyan rettenetes munkái felett, mint a Kémkölykök, vagy a Cápasrác és Lávalány. Nem értem, hogy egy ilyen nagy arc minek csinál ilyen bugyuta mozikat, miért ragaszkodik ő ennyire ezekhez a filmekhez, hiszen számtalanszor megmutatta már, hogy tud ő ennél többet, jobban is. A most bemutatott Machete című film ismét fényes bizonyítéka ennek. Bár Rodriguez ezúttal az eddig leginkább csak vágóként dolgozó Ethan Maniquis-al közösen készítette el legújabb agymenését, azért a filmnek megvan a maga története. Emlékszünk még a 2007-es Grindhouse című filmre? Ha láttad, akkor már sejtheted miről beszélek. Nevezetesebben az alkotás voltaképp két filmet tartalmazott, amelynek címe Halálbiztos, és Terrorbolygó volt. Az előbbit Quentin Tarantino szolgáltatta, utóbbit pedig Rodriguez vezényelte le, ez a két barát közös tiszteletadása volt a ’70-es évek B filmjei előtt, amelyeken mindketten felnőttek. Vérrel és brutalitással tarkított alkotás volt mindkettő, gyenge sztorival, megkérdőjelezhető színészi alakítással, és jó sok blődséggel, vagyis tipikus B-film. Tehát nem volt semmi baj, hiszen a két filmőrült elérte, amit akart, és ha pénzügyileg nem is arattak nagy sikert (a jegypénztáraknál megbukott), az a réteg, amelynek szánták, tökéletesen meg volt elégedve vele. Most nem akarom részletezni ezen alkotás jellegét és pozitívumait, mégis megemlítettem, mert a Machete ezen filmen alapul. A Terrorbolygó elején vetített 1-2 perces kamu-előzeteseket csupán poénból forgatták le, komolyan venni nem lehetett, hiszen az alkotók célja csupán a szórakoztatás volt, és a retro-hangulat megteremtése. Közöttük volt egy Machete nevű rövidfilm, amiben Danny Trejo (így névről lehet, hogy nem annyira ismerős, de ha meglátod, tuti beugrik a pali) aprította a jónépet, nagy bozótvágóval, meg némi géppuska-tűzzel támogatva. Na, most ez a rövid előzetes szolgáltatta az alapot egy másfél órás film elkészítéséhez!

Elsőre lehet, hogy furán hangzik, pedig nem az. Rodriguez-nek amúgy már a ’90-es évek elején eszébe jutott a mozi leforgatása, de valahogy sose jutott ez odáig, hogy megvalósítsa ötleteit, egészen mostanáig. A címszereplő természetesen maga Danny Trejo (aki amúgy Rodriguez másod-unokatestvére), aki eddig tucatnyi jobb-rosszabb filmben tűnt már fel, kizárólag mellékszereplőként, be is lett skatulyázva a mexikói rosszarcú szerepkörbe, most sincs ez másképp, azzal a különbséggel, hogy itt most ő a főattrakció. Kérdés, hogy egy ilyen ember, képes e helyt állni egy ilyen helyzetben. Nézd meg a filmet és rájössz: Trejo-nál jobb embert nemhogy nehezen, de egyáltalán nem találtak volna. Emberünk túl van már a 60-on, ennek ellenére öreg, ráncos, fásult arca kötelező kellék egy ilyen bosszúfilmbe (na, nem mintha fiatalon szebb lett volna a srác). Egy ilyesféle filmhez, amit alapból nem kell komolyan venni tökéletesen fel tud nőni és el tudja vinni a hátán. A sztori amúgy egyenlő a nullával, nincs olyan monumentum benne, amit már ne láttunk volna milliószor, de mindegy, hiszen ez egy vérbeli B-film, szóval ne számítsunk Shakespeare-i fordulatokra, vagy történetvezetésre. A történet középpontjában természetesen Machete áll, aki egykor szövetségi ügynök volt, ma már egy hitehagyott bérgyilkos, akinek meg kell ölnie egy korrupt szenátort. Megvan a puska, a tető, a célkereszt, a politikus feje. Azonban egy másik orvlövész is pályázik rá, és Machete rájön, hogy átverték. Ezután bosszút esküszik, útja során találkozik egy forradalmi szervezettel, jó pár nőszeméllyel, egy pappal, meg az egykori riválisával, aki annak idején megölte a feleségét és a lányát. Körülbelül ennyi lenne nagyvonalakban, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, nem is kell tovább bonyolítani, a filmet nem a történetéért fogjuk szeretni, inkább a komolytalanság, az arcok, és a poénok miatt. A Terrorbolygó nyomvonalán haladva itt is tisztességes vérmennyiséget, és géppuskatüzet kapunk, bár itt nem hullik el annyi ember, sebaj Machete nem kegyelmez senkinek sem, egy levágott fejű ember még elégedett is lehet a sorsával, szemben azzal a szerencsétlennel akinek kitépi a beleit, majd azt kötélként használva átlendül az alsóbb szintre. Ez csak egy kisebb monumentuma a filmnek, ennél jóval brutálisabb kivégzéseknek is lehetünk szem- és fültanúi, gyakorlatilag a dugóhúzótól kezdve a magassarkúig, mindennel képesek ölni, és ölnek is rendesen. Persze Machete nem egyedül vág neki a gyiloknak, és bár képes egy komplett hadsereggel elbánni, azért mégiscsak támogatják, és ez a segítség (férfitársaim legnagyobb örömére) a gyengébbik nemtől érkezik. Bár hiba volt a „gyenge” szót használnom, mert ebben a filmben a nők is legalább annyira kemények (vagy még jobban), mint a tesztoszterontól duzzadó férfiak. Jessica Alba és Michelle Rodriguez is odaver rendesen, előbbi minden lében kanál ügynök, utóbbi pedig amolyan női Ramboként funkciónál (még az sem riasztja vissza, ha kilövik az egyik szemét) – hősünk természetesen macsó férfihoz híven mindkettőt gerincre vágja. A jók oldalát gyarapítja még Cheech Marin, aki egy papot kelt életre, aki kedveli a kubai szivart, meg a nagy mordályokat, és Lindsay Lohan is, talán ő kapta a legtesthezállóbb szerepet, gyakorlatilag csak önmagát kellett eljátszania. Ő is kalandozik egy kicsit Machete-vel a medencében. A gonoszoknak sem kell szégyenkezniük (amúgy ez a legjobb sztárparádé 2010-ben a The Expendables mellett), itt van Don Johnson a kissé megkattant hazafi, Jeff Fahey, Tom Savini és Robert De Niro a szenátor szerepében. Elvileg mindenki jól hozza a figurát (ami az egyszerű forgatókönyv következtében nem ad sok teret), viszont De Niro simán a legjobbat hozza, iszonyatosan ki van parodizálva a figurája, már-már utálatot vált ki a nézőből. Najó, még egyvalakit kihagytam: Steven Seagal! Mikor meghallottam, húztam a számat, de komolyan mondom, egy ilyen filmbe ő kellett. Színészi képességeit itt sem fogja megirigyelni az ember (ezúttal egy drogbárót alakít – szóval több, mint 20 évbe telt, hogy kibújjon a jó zsaru-ex CIA-s-titkos ügynök szerepkörből). Seagal bácsi szobor pofával hülyéskedi végig a filmet, de esküszöm, jól áll neki, még az is hogy egy haldokló embert sem bír eljátszani (és nagyon remélem hogy a jelenetét direkt vette ilyen poénosra – akkor semmi kifogásom ellene). Nem tudom, hogy Rodriguez milyen elborult ötlettől vezérelve halászta elő a DVD-re gyártott huszadrangú „alkotások” tengeréből, de nagyon jól tette. Külön érdekesség, hogy a filmben a magyar Antal Nimród is szerepel (aki Rodriguez-el együtt forgatta le a Ragadozókat), sőt még magyarul is beszél! Szóval Trejo nem csinál semmit, csak megy előre, öl, öl, és öl. De legalább teszi azt nagyon lazán, és nagyon stílusosan. A szereplők kimerítik a paródia fogalmát, látszik, hogy a szerepeiket direkt így akarták eljátszani, cseppet sem komolykodva (bár a komolykodás is humorforrás a filmben). Vérbeli Grindhouse-filmnek köszönhetően most sem kell csalódnunk az elhullott emberek, és az elfolyott vérmennyiségek illetően – a trash-filmek minden fő elemét felvonultatja.

A Machete végig jól fel van építve, különösebb negatívum nem is fedezhető fel, talán csak annyi, hogy a finálét kissé összecsapták. A néző valami hatalmas golyózáport meg totális háborút vár, de nem azt kapja, inkább egy laza leszámolást, amely ráadásul hamar véget is ér. De nembaj, így is megéri rá pazarolni az időt, természetesen ha valami komoly drámát várunk, akkor a közelébe se nézzünk ennek a filmnek – bár azt vettem észre, hogy néhol kicsit komolyan veszik a dolgokat a mozi paródia-jellegéhez képest. Mindent egybevéve kellemes film született, amit leginkább a vérbeli trash-fanok vagy az old school filmek kedvelői fognak élvezni, de ugyanúgy megtalálhatja bárki a filmben az értéket (ha másban nem, akkor Jessica Alba meztelen alakjában), vagy mondjuk pár haverral és egy rekesz sörrel páratlan élmény. Tele van poénnal, laza jelenetekkel, baromkodással, vérrel, vicces szereplőkkel és nem utolsósorban dögös csajokkal. B-film ez a javából, nem sarkall gondolkodásra, moralizálásra, együttérzésre, csupán kikapcsol, és azt olyan módon teszi, amit sok mai film megirigyelhetne. A Machete az év egyik nagy meglepetése. Rodriguez most ragyogó munkát végzett, kb. félúton van a Desperado és a Terrorbolygó között, igazi mexikói gyilok, és bár a faarcú Trejo-ból nem lesz olyan kultfigura mint El Mariachi, nevét nem hinném, hogy egyhamar elfogjuk felejteni, főleg ha a készítők beváltják a végefőcímben elhangzott ígéretüket, miszerint rögtön két folytatás is készül. Én azt mondom: Úgy legyen!

90%
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
7. VictorVance  Szerkesztő
2012.06.09. 19:53:06
LV18
Válasz 6. Matichku üzenetére:
Én amint megláttam Rourke-on azt a bőrkabátot, énis olyat akartam, persze cigi és zippo öngyújtós tartóval, pedig nem is dohányzom :)

Alba szerepel a Machete-ben, de rendkívül rosszul játszik szegény, de végülis elsősorban nem ezért szeretjük :) Egyébként ez még megbocsátható is lenne, ha a testét nem számítógépes munka dícsérne a meztelen jelenetében.
Örülünk?
6. Matichku  PlayStation.Community tag
2012.06.09. 10:35:03
LV14
A Konvoj inkább szüleim filmje, én nem tudtam rávenni magam. A Harley Davidson és a Marlboro Mant viszont nagyon kedvelem. Akkor amikor a moziban láttam, volt egy nyereményjáték, hogy az aki bekűldi a mozijegyét kisorsorlnak köztűk egy Harleyt. Persze azonnal bekűldtem, láttam már magam a motoron, apám mondta, ha nyerek fízeti a benzin költségeket... Harley-m még mindig nincs:)

Jessica Alba szerepel a Machete-ben? Akkor tényleg nem értem, hogy maradhatott ki:)
Nil Satis Nisi Optimum
5. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.06.08. 17:31:45
LV22
Ezek közül csak a Konvoj ami bejön, a többi nem, pláne Rodriguez filmje
4. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.06.08. 14:17:12
LV23
Válasz 3. VictorVance üzenetére:
Elpiálnék vele egy estét.....:)
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
3. VictorVance  Szerkesztő
2012.06.08. 14:14:26
LV18
Válasz 2. Tevez11 üzenetére:
Hatalmas "arc" :))
Örülünk?
2. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.06.08. 07:14:16
LV23
Trejo...........
Az egyik örök kedvenc:)
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
1. Totoro  PlayStation.Community tag
2012.06.07. 22:40:59
LV6
Nagyon tetszett ez az egesz leiras! Szemelyes kedvencem a Harley Davidson es Marlboro Man..de a Machete egyaltalan nem tetszett:S
Mirror, mirror on the wall..
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15931 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5938 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4731 db
Utolsó belépés:
2019.08.24. 18:58:25
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea