PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

13 hozzászólás

2012.05.31. 21:23:22

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.06.01. 18:24:37

Megosztás
Értékeld a blogot!
”A ’70-es években a leghíresebb testépítő, a ’80-as, ’90-es években a világ legnagyobb akciósztárja, a 2000-es években Kalifornia kormányzója, újabban pedig visszatérésére nagy energiával készülő egyszemélyes hadsereg. Ezek alapján nem nehéz ráismerni Arnold Schwarzeneggerre, akit lehet szeretni, vagy éppenséggel utálni, de az tény hogy a neve hosszú évekig milliókat vonzott be a mozitermekbe, vagy a videotékákba, és nagyon sok ember gyerekkorában meghatározó szerepet töltött be.”

Conan, a barbár (Conan the Barbarian – 1982)
”Conan, a bankár”

Hollywood mindig is szeretett írott hősöket filmvászonra adaptálni és ezt a népszerű hullámot Robert E. Howard művei sem kerülhették el. Az író még az 1900-as évek elején született, majd igen szerencsétlen időben, a Nagy Gazdasági Világválság idején alkotta meg hőseit, ám akkoriban a Weird Tales-nek nevezet magazin nagyon ritkán publikálta munkáit, nagyrészt elutasították a feltörekvő fiatalember novelláit, majd különböző okok miatt öngyilkos lett a ’30-as években. Halála után viszont idővel elkezdték komolyabban is értékelni írásait, amelyekben egy külön világot, a történelem előtti időket teremtette meg, hősökkel, szörnyekkel, barbárokkal, királyokkal és virágzó birodalmakkal. Howard munkássága az eltelt évek során egyre népszerűbb és elismertebb lett, még a jó öreg J.R.R. Tolkien is merített a novelláiból és figuráiból, s bár viszonylag sok időbe telt, de végül az álomgyár is felfedezte magának a sokrétű, érdekes író történeteit, amelyből nem mellesleg néhányat magyarul is kiadtak, nem is annyira sikertelenül. Howard novelláiból végül John Milius csinált filmet, 1982-ben. Természetesen az író igen gazdag világot talált ki, több ikonikus hőssel, de aztán logikusan a legnépszerűbbre, Conan-re esett a választás. Egy igazi barbár harcos karakterről van szó, aki a messzi Kimmériából származik (a történetekben amúgy sosem látogathattunk el oda, a szereplők csak kósza említéseket tettek róla, így kapott valamilyen ködös, rejtélyes beütést a hely). Fontos megemlíteni hogy bár Conan előéletéről a novellákban nem sokat tudhatunk meg, a filmadaptációban Milius bemutatja a harcos gyerekkorát és származását is az első pár percben. A történetekben amúgy Conan a klasszikus hős útját járja be, közönséges barbárból igazi királlyá kűzdi fel magát, majd lezárásként még utoljára visszatér egy nagy csatára.

És bár az irodalmi és a filmes karakter majdnem ugyanolyan, de azért vannak ki eltérések, de erre valószínűleg azért volt szükség, hogy megfeleljenek az akkori makulátlan hős képének. A novellákban ugyanis Conan az igazi könyörtelen, kegyetlen típus, aki majdnem állandóan vedel és fűvel fával lefekszik. Egyébként a filmben is láthatjuk ezeket, de kissé burkoltan, az alkotók igyekeztek a karaktert erős akaratú, önzetlen hősként lefesteni. Ezért kellett neki motivációt adni, amely a hagyományos bosszú keretei közt zajlik le. A film elején Conan még kisgyerek, akinek apját, anyját és egész törzsét lemészárolja a kegyetlen varázsló, Thulsa Doom és serege. Majd rabszolgát csinálnak belőle, de idővel látva elképesztő izomzatát és akaratát, gladiátor harcosnak viszik, megtanítják neki a kardforgatást, és a különböző harcművészeteket. Kitanulja az ellenség eltiprását, legyőzését, majd végül szabadon engedik, így aztán elkezdheti a régóta dédelgetett bosszúhadjáratát. A Conan, a barbár egyik központi témája az acél titka. Az első pár percben Conan apja erről mesél fiának, valamint megtanítja neki hogy életében senki másban nem bízhat, csak a kardjában. Thulsa Doom is hasonló okok miatt dúlja fel Conan törzsének életét, majd el is lopják apja újonnan kovácsolt kardját, amelyet a barbár mindenképp vissza akar szerezni. Ez a fajta fegyver fétis már a régi irodalmi művekben, mint például Homérosz Iliász című regényében, vagy a régi angol Beowulf versekben is megjelent. A filmben egészen központi szerepet kapnak ezek a monumentumok, majd az a Homéroszi megállapítás is értelmet nyer hogy „nem a kard teszi az embert”. Később kiderül hogy a hús sokkal erősebb, Thulsa Doom bebizonyítja hogy puszta szavakkal is képes embereket (jelen esetben elvarázsolt rabszolgákat, hívőket) a halálra, öngyilkosságra bírni. Ez a kard-hús dilemma végül akkor dől el, mikor Conan eltöri apja kardját miközben az Doom tábornokának a kezében van. Így nyer értelmet az hogy a kardforgató sokkal fontosabb mint maga a fegyver.

A forgatókönyvet John Milius mellett Oliver Stone írta, aki ezekben az időkben elsősorban íróként működött, rendezőként még nem érkezett el számára az átütő siker. És ha Stone-nak valamiben bene van a keze, akkor ott számítani lehet a véres, időnként eléggé naturalista stílusra, valamint a kidolgozott cselekményre és karakterekre. Ezért is, a Conan, a barbár bővelkedik a véres összecsapásokban, szexben, és meztelenkedésben is. És ez a brutális megvilágítás rendkívül jót tesz a filmnek, mivel Howard novelláiban is nagy szerep jutott a kegyetlen harcoknak, és a könyörtelenségnek. Ezért is van az hogy a film nem egy gyerekmese, nem egy sterilizált kalandos történet, hanem kőkemény fantasy, a Howard által megalkotott „kard és boszorkányság” nevű műfaj filmbeli megfelelője. Sajnos a mai mozifilmnek nagy részében a legtöbb brutálisabb dolgot kicenzúrázzák, vagy nevetséges CGI vért tesznek bele, amely aligha nevezhető hitelesnek és élethűnek, de ekkoriban nagyon jól megoldották ezeket a dolgokat.

Különösen brutális jelenetekhez tartozik mikor Conan apját széttépik a kutyák, vagy mikor anyját fejezik le, de bőben marad még ötlet a további jelenetekre is. John Milius rendezőként ugyan nem lett akkora név mint forgatókönyvíróként, de a Conan, a barbár mindenképp a jobb filmjei közé tartozik. Igazi értéssel nyúlt Howard történeteihez, rengeteg hangulatos és emlékezetes jelenetet, vagy beállítást sikerült megalkotnia, odafigyelt rá hogy időnként alsó kameraállásból mutassa Conan-t, hogy a néző is hősként nézzen fel rá. Ezen kívül még vagy egy tucat emlékezetes jelenetben lehet részünk, például Conan kardforgatása a tengerparton, a csaták, a szex a boszorkánnyal, vagy a barbár kifeszítése a hatalmas fára, amelyet sokan Krisztusi szimbólumnak vélnek felfedezni. Milius igyekszik érzékeltetni Conan erejét, akaratát, de sebezhetőségét sem rejti véka alá, a film során majdnem elragadják a szellemek, ez még az a pont mikor a hagyományos születés-halál-feltámadás szerű Bibliai elemek is megjelennek az alkotásban. Az Isteni téma sokszor felüti a fejét, már az első jelenetben is, mikor Conan apja ecseteli fiának hogy az Istenek szolgáltatták az acélt az embereknek. Conan sokszor említ egy bizonyos Chrom nevű Istent, amelyhez népe imádkozik, valamint a barbár maga is szájára veszi a nevét, amikor talál egy kardot (egyébként az egyik legikonikusabb jelenet mikor levágja lábáról a láncot a fegyver megtalálása után), majd azt meséli újdonsült barátjának hogy nem sokat imádkozik Chrom-hoz, mert az sosem hallgatja meg. Majd végül a végső összecsapás előtt mégis azt kéri az Istentől hogy segítsen neki a harcban. A moziban amúgy sokan rasszista töltetet véltek felfedezni, amely elég eltúlzott megállapítás. Egy jó fantasy-hoz híven láthatunk ugyan szellemeket, varázslatot, de ezeket nem viszik annyira túlzásba, és ez talán nem is baj, hiszen 1982-ben még nem volt olyan fejlett a technológia hogy egyes elemeket élethűen és hitelesen alkossanak meg. Na meg talán emiatt is lett időtálló és a 21. században sem megy cikiszámba. A Conan, a barbár nemcsak hogy sikeresen mutatta be Howard világát, hősét a mozinézőknek, de Arnold Schwarzenegger karrierjében is mérföldkő volt. Az Osztrák Tölgy ilyenkor túl volt már néhány filmszerepen, sőt még egy Golden Globe díjon is, mégis ez a mozi volt neki az egyik nagy lökés a sztárság felé. Bár azért ennyi év után kicsit fura a volt kaliforniai kormányzót látni, amint üvöltözve kaszabolja az ellent, de kis túlzással megállapíthatja az ember hogy nála nemigen van alkalmasabb színész Conan szerepére. Igaz hogy mint a két évvel későbbi Terminátorban, úgy itt sem kell sokat beszélnie, körülbelül a film huszadik percében szólal csak meg, egy igen hatásos és emlékezetes mondattal kezd. A későbbiekben sem kezd hosszú monológokba, viszont Schwarzenegger izomzata, beállásai és karizmája többet ér mint a film akármelyik mondata. A színészt a kidolgozott, izmos teste és rendkívüli kisugárzása teszi alkalmassá a szerepre, még ha színészileg nem is alkot maradandót, a felsorolt pozitívumok mindenképp ellensúlyozzák ezt.

Nála jobban senki sem keltette életre a kimmériai barbárt, a tekintete az egész film során acélos, hősies, és tekintélyt parancsoló, a kard is nagyon jól áll a kezében, róla inkább el lehet hinni hogy képes ledarálni egy kisebb hadsereget mint a sok mai cingár alkatról. A többi színész sem halványul el Schwarzi robosztus alkata mellett, James Earl Jones emlékezeteset alakít a gonosz varázsló Thulsa Doom szerepében. Hideg szeme megborzongtatja a nézőt, különös nyugalma mögött megbújó kegyetlensége teszi emlékezetes és ütős gonosszá. Természetesen mint mindenhősnek, úgy Conan-nek is akadnak segítői, Valeria személyében, aki Sandahl Bergman alakít. Igaz hogy a filmben a nőket általában boszorkányoknak vagy szajháknak festik le, de Bergman karaktere az igazi harcos amazon és sok hasonlóságit mutat a szintén Howard által megalkotott Vörös Szonja felé. Ő tölti be a hős szerelmének szerepkörét, aki annyira beleszeretett a barbárba hogy akár még a halál után is védelmezné őt, ez egy későbbi csatajelenetben meg is nyilvánul, mikor szellemként megvédi Conan-t a haláltól, ez talán a film egyetlen negatívuma, de szerencsére csak egy röpke pillanatig tart ez a rész. A további színészek közül még Conan két segítője Subotai és a Varázsló emelkedik ki, utóbbi később a barbár krónikása lesz, valamint Conan után a másik olyan karakter, aki a folytatásban is feltűnik. Max von Sydow szerepe emlékezetes még, aki ugyan csak pár percre tűnik fel, jelenléte azonban üde színfoltja a cselekménynek. A film nem csupán egy komoly, véres kardozós film, humoros jeleneteket is sikerült belecsempészni, ám ne a szokásos „annyira röhögök hogy a hasamat fogom” stílusra számítsunk, hanem az amolyan „megmosolyogtató” stílusra, mint például mikor Conan leüti a szerencsétlen tevét, vagy mikor egyik pillanatban félmeztelenül a kutyákat nézi, a következő snittben pedig már bundában sétálgat. Külön érdekesség hogy Conan egy ideig nem a bosszúra koncentrál, hanem a megszerzett zsákmán elköltésére, az ivászatra és a nőzésre, végül pedig a király kívánságára indul csak Thulsa Doom felkutatására, némi fizetség fejében, mivel az uralkodó manipulált lányát szeretné épségben visszakapni.

A filmet a díszletei és a korabeli trükkjei miatt valamilyen különleges hangulat lengi körül, égbe emelkedő épületek, paloták, hosszú lépcsősorok, márvány padló és oszlopok, minden helyszínt tökéletesen alkottak meg a díszlettervezők, részben ez tette az alkotást egy időt álló klasszikussá. Persze néhol azért meglátszik rajta hogy a ’80-as években készült, főleg az óriáskígyónál, vagy Thulsa Doom átalakulásánál, de ezek mégsem annyira elavultak hogy lerontsák a film összképét. Ma már sajnos nem lehetne egy ilyen hangulatú mozit összehozni, amely ilyen kiemelkedő atmoszférával bír. Ehhez a remek feelinghez hozzájárul Basil Poledouris tökéletes zenéje, amely egybeforrt a mozgóképpel, sokan minden idők legjobb filmzenéjének tartják, és talán igazuk is lehet. A hihetetlenül jól megkomponált muzsika majdnem a mozi minden percében szól, és végig tökéletes, zseniális szinten tartja a filmet, akár a fő témáról van szó, akár arról a zenéről, amely a Doom várában játszódó orgia közben szól. John Milius és csapata méltó filmet hozott össze Howard műveiből, a Conan, a barbár egy időtálló alkotás, az egyik legjobb fantasy amit valaha készítettek. Voltaképp az első és egyben az utolsó olyan mozi, amely méltó volt Howard történeteihez, a későbbi próbálkozások már nem arattak osztatlan sikert, sem más általa kitalált karakter, sem Conan nem lettek népszerűek a mozivásznakon, utóbbiról készült még egy folytatás Schwarzenegger főszereplésével, majd néhány sikertelen zs-kategóriás tv sorozat, 2011-ben pedig újra a vásznakon láthattuk a kimmériai barbárt, de bizton állítható hogy mind közül ez az 1982-es adaptáció sikerült a legjobban.

95%

Conan, a pusztító (Conan the Destroyer – 1984)
”Megvan, te voltál a csúcs a Conan a barbárban!”

A Conan, a barbár folytatására viszonylag nem kellett sokat várni, már 1984-ben elkészült, sajnos már John Milius, és Oliver Stone jelenléte nélkül. Mivel az előző epizód sikeres lett, ezért a producerek úgy döntöttek hogy a második részben mellőzik kicsit az erőszakos jeleneteket és a vért (ennek következtében egyébként egy komplett forgatókönyv került a kukába). Ezzel próbálták még az első résznél is szélesebb körben terjeszteni a filmet, hatalmas bevételeket várva, a Disney-stílust pedig egy jókora adat varázslattal és speciális effektusokkal spékelték meg. Azt viszont elfelejtették hogy az első rész lényegét főleg a nyers és brutális jelenetek adták, mindezt kevés különleges trükkel. A Conan, a barbár című mozival az alkotók valami különlegeset és nem utolsó sorban valami egyedit hoztak létre, mindenképpen egy olyan dolgot, amelyet nehéz volt megismételni. Ez Richard Fleischer rendezőnek nem sikerült, bár azért ez konkrétan nem csak az ő hibája, hanem az egysíkú történeté és a huszadrangú effekteké. Természetesen a címszerepben ismét Arnold Schwarzeneggert láthatjuk, aki ugyan ezúttal most többet beszéld, de az ugyanebben az évben bemutatott Terminátor sikere elhalványította a Conan, a pusztító címre keresztelt folytatást. Schwarzeneggernek persze most is jól áll a szerep, a kidolgozott felsőteste ismét alkalmassá teszi őt Conan eljátszására, sőt az eltelt 2 év alatt a játéka is sokat javult. Ezúttal ugyan nem a bosszú motiválja, hanem hogy visszahozassa az életbe szeretett Valériáját. Ez azért eléggé fura, hiszen Howard történeteiben Conan egyáltalán nem volt ilyen, még az előző résznél is sokkal másabb mint az irodalmi változata, de úgy összességében szerencsére nem sikerült megcsúfolni a karaktert, majdnem ugyanaz mint korábban, vérszomjas, önzetlen, jól forgatja a kardot és persze az italt sem veti meg.

A Conan, a pusztító jól kezdődik, narrátorként ismét a jól ismert hátborzongató hang szólal meg, majd a narancssárgás táj adja meg az alaphangulatot, a vágtató lovak közben azt látszatot keltik bennünk hogy ez egy valóban epikus film lesz. A lovagok persze ki másra vadásznának mint Conan-re és újdonsült partnerére, akivel felcsaptak tolvajnak és kifosztottak egy helyi királynőt. A folytatás kifejezetten hangulatosan indul, talán ez az első pár perc a mozi legjobb pillanata, Conan lezúz mindenkit, de aztán mégis megadja magát. Természetesen nem véletlenül, hiszen általában ha a hős abbahagyja a kaszabolást, és hagyja magát elvitetni, akkor az a monumentum a sztorit hivatott előrébb gördíteni. Itt is ez történik persze, ám ahelyett hogy Conan-re és társára a kínzókamra vagy a bitófa várna, helyette egy fontos küldetéssel bízzák meg, amelynek tétje nem más mint maga a világ. Taramis királynő a gyermek hercegnő védelmezésével bízza meg Conan-t, akinek el kell hoznia egy mágikus kristályt egy Toth-Amon nevű varázslótól, mivel ha a titokzatos dolgot rossz célokra használják fel, akkor akár az a világ pusztulását is okozhatja. Conan egy kisebb csapattal nagy utazásra indul, közben érdekes emberekkel, harcosokkal találkoznak. A barbár ezt persze nem ingyen csinálja, a királynő megígérte neki hogyha a feladat sikerrel jár, feltámasztja szeretett Valériáját. A történet nagyon más mint az első részben, ezúttal nem a bosszú áll a középpontban, hanem egy szintén sokszor látott alapszituáció, az utazás, a felfedezés, és az ezzel járó kalandok, összecsapások kerülnek terítékre, emiatt kicsit Gyűrűk Ura beütése van a filmnek. Talán az a barátias, összetartó hangulat ami megmaradt az előző részből (persze Schwarzi izmai kivételével), ezért a második felvonás cseppet sem nevezhető üres és lelketlen filmnek.

Igazából a frappáns kezdés után kicsit leül a mozi és a forgatókönyvírók is kifogynak az ötletekből. Sehol sincs Oliver Stone ötletes, emlékezetes, erős, nyers forgatókönyve, vagy John Milius hozzáértő rendezése, kameraállásai. A kép világ is tüzetesen más sajnos, és ennek az az eredménye hogy az egész alkotás inkább olyan mint egy alacsony költségvetésű tv-film, de kis túlzással akár gyerekmesének is lehetne nevezni. Ugyanis a stúdió a korhatár besorolást is megváltoztatta, hogy így eladhatóbb legyen a mozi, tehát a folytatásból majdnem minden olyan dolog kiveszett, ami megvolt az első részben. Viszont még így is elég véres, ha valakit karddal megvágnak, az még ugyanúgy megsérül, vérzik, stb., szóval azért olyan durván nem cenzúrázzák a filmet, csak a naturalizmus már nem olyan messzemenő, mint azt megszoktuk az előzmények során. Arnie még mindig jól hozza karaktert, rá különösebb panasz nincs is, talán az hogy most többet beszél és nem annyira könyörtelen, de azért a tekintete még mindig tiszteletet parancsoló, szóval az hogy a film gyenge lett, nem az ő számlájára írható. Egyszerűen csak egy sima, délutáni matinévá redukálódott az egész, csupa olyan jelenetekkel, amelyek nem nagyon hagynak nyomot a nézőben, és később sem fogunk rá emlékezni, maximum talán azért mert az effektek elég nevetségesek voltak. Az első rész többek közt pont azért volt jó, mert annak ellenére hogy fantasy volt, viszonylag kevés varázslatot, mágiát láthattunk, itt viszont rengeteget, ami rajzfilmszerűséget eredményezett, mivel a speciális effektek rendkívül elavultak, már akkor, 1984-ben sem volt kiemelkedő.

Az Osztrák Tölgyön kívül nincs is nagyon ismert színész a filmben, Mako visszatért a Varázsló szerepében, esetleg még Grace Jones-t lehetne megemlíteni, aki nem túl fényes színészi karrierjének legjobbját hozza, pont egy ilyen fajta moziba való, a szálkás izomzata, na meg a rövid haja alkalmassá teszi egy ilyen karakter eljátszására, még ha színészileg nem is teljesít maradandót, talán az egyetlen olyan szerepe amely viszonylag jó volt, a többiek meg tényleg csak dísznek vannak ott, mert valakinek el kell játszania a többi szerepet is. Persze azért a film mégsem olyan rossz mint amilyennek látszik, de ha nem lett volna első rész, talán egy közepesnél ici-picit jobb kalandfilm lenne, de hát mégiscsak volt egy előzmény, ami ráadásul annyira ütött, annyira magasra tette a lécet hogy azt megugrani nem nagyon lehetett, főleg nem ilyen stábbal. Ha kikellene emelni néhány jó jelenetet, az egyik mindenképp a tükörszobás lenne, ahol Conan pusztakezes harcba keveredik egy ork beütésű szörnnyel. Az még azért elég jól kivitelezett rész, de úgy összességében cseppet sem mutat újat vagy eredetit a film, az utolsó 20 percben pedig már horrorba megy át az egész, a barbár ott is megütközik egy rusnya, de már lényegesen magasabb förmedvénnyel, akit bár a tervezők nem csináltak lehengerlővé, mégis tűrhető, mert mire a néző eljut eddig, az igényeiből is bőven lejjebb ad. Egyébként a játékidő rövidebb is lett, ami talán most nem is annyira baj, mivel így legalább nem lesz unalmas és vontatott. Mert a Conan, a pusztító amúgy egyáltalán nem egy nézhetetlen film, megvan a maga bája, na meg a Schwarzenegger, vagy a Howard fanok úgyis megnézik.

Ami kicsit még dob a hangulaton, az a csodálatos zene, amely most is tökéletesre sikeredett, nincs rá panasz, jobb mint maga a film. Igazából ahhoz képest hogy ezután még mennyiszer megerőszakolják a karaktert és Howard történeteit, ez még viszonylag vállalható mozi lett, gyengeségei és hibái ellenére is, arra a másfél órára leköti az embert, de nem az a típusú alkotás amely a fotelhez szegez és a stáblistáig el nem ereszt. Az alacsonyabb korhatás besorolásnak meg is lett az eredménye, a film Amerikában megbukott, nemzetközi viszonylatban kissé jobban teljesített, a kritikusok viszont mindenhol lehúzták. A sikertelenség miatt azonban egy betervezett harmadik rész sem valósulhatott meg, pedig a film végi narráció mindenképp azt bizonyítja hogy lehetett volna ezt még tovább folytatni. Conan további sorsa sajnos elég szomorú lett, a harmadik rész ugye sosem készült el, a ’90-es években pedig egy nagyon gyenge minőségű tv sorozat képében húztak le újabb bőrt a karakterről. Majd a 2000-es évek elején ismét készülőben volt valami, John Milius maga írt egy forgatókönyvet, Conan későbbi éveiről, de azt sajnos Schwarzenegger nem tudta elvállalni a kormányzói feladatai miatt, aztán végül ez az ötlet is a kukába landolt, aztán jött egy újabb film, 2011-ben, amely talán csak a most virágzó 3D miatt készült el. Azért összességében nagyon sajnálatos hogy egy ilyen karakter, egy ilyen széria amelyben ekkora potenciál volt, idáig süllyedt, de ez sajnos Hollywood kiszámíthatatlan világában nagyon gyakran előfordul.

55%

Az utolsó akcióhős (Last Action Hero – 1993)
”Schwarzenegger könyvtár…”

A ’90-es évek elején sokan gondolták úgy, hogy a régivágású akciófilmek egyre jobban kezdenek kimenni a divatból. Hollywoodban is egyre jobban felkapta a fejét ez a megállapítás, amely egy olyan filmhez vezetett, amely kifigurázza a klasszikus akciómozis kliséket, fordulatokat és a karaktereket, de lényegében nem megy át nevetséges paródiába és a megfelelő mértékű humorral viszonyul a témához. Így az évek múltán viszont megállapítható hogy talán a ’90-es évek első felében kissé elsietett dolog volt kijelenteni hogy az ilyen típusú filmeknek kezd leáldozni. Az utolsó akcióhős viszont azt volt hivatott bemutatni hogy bizony eljött az idege annak, mikor már az embereket nem feltétlenül érdekli az,hogyha egy kigyúrt izompacsirta elintéz egy egész hadsereget, közben egysoros beszólásokat süt el. Így tehát egy ilyesfajta paródiát nem is készíthetett el más, mint John McTiernan (Ragadozó, Die Hard, Vadászat a Vörös Októberre), aki akkoriban az egyik legjobb akciófilmes rendező volt. McTiernan-t ma már nem jegyzik úgy mint annak idején, de fénykorában szinte el sem lehetett volna képzelni mást Az utolsó akcióhősmegrendezésére, igaz előtte megkeresték Steven Spielberg-et és Robert Zemeckis-t, de mindkettejük visszautasította a felkérést. A forgatókönyvet pedig csakis egy olyan ember írhatta, aki leginkább járatos a cool dumákban, a vicces beszólásokban, na meg a laza karakterekben. Ezt pedig nem volt más mint a Halálos fegyverés Az utolsó cserkész írója, Shane Black, aki egyébként ezidőtájt a legjobban fizetett forgatókönyvíró volt Hollywoodban, Joe Eszterhas mellett.

Ebből a nagyszerű, remek felsorolásból már csak az akkori legnagyobb akciósztár hiányzik, hiszen egy ilyen filmben mindenképpen a legjobbnak, a leghíresebbnek kell játszania a főszerepet, vagyis Arnold Schwarzeneggernek. Schwarzenegger ilyenkor vitathatatlanul karrierje csúcsán volt, a Terminátor 2: Az ítélet napja kirobbanó sikerének köszönhetően azt forgathatott amit csak akart, tárt karokkal várták a stúdiók, jobban mint bármikor. Ehhez a már eddig is ragyogó stábhoz jött még Michael Kamen zeneszerző, aki kifejezetten akciómozikhoz készített muzsikát, meg még egy pár gonosztevő, a kötelező főgeci, szóval a szokásos dolgok, amik egy jó popcornfilmhez kellenek. Természetesen a filmet már nagyban a megjelenése előtt úgy reklámozták, mint a nyár legnagyobb durranását. Az alkotók tehát bíztak a film sikerében, mert hát ilyen stábbal kinek is jutna eszébe a premier előtt, meg úgy általában azt mondani hogy bukás lesz a vége? Akármilyen hihetetlen is, Az utolsó akcióhős végül mégis hatalmas bukta volt, kritikailag és pénzügyileg is. A közönséget nem nagyon érdekelte, elég rossz véleménnyel voltak róla a nézők, a kritikusoknak sem tetszett jobban, így egyenesen következett hogy néhány Arany Málna jelöléssel is megszórták a filmet. Az alkotók és a producerek nyilván nagyítóval kereshették a bukás okait, amely az eltelt évek során egyre nyilvánvalóbbá vált. Ennek ellenére egyáltalán nem arról van szó hogy ez a film rossz lenne. Korántsem az (hiszen ilyen rendezővel, írókkal és szereplőkkel hogy is lehetne), kifejezetten ötletes, szórakoztató akciómozi, a tipikus ’90-es évekbeli hangulattal, történettel, na meg pörgős jelenetekkel.

Az utolsó akcióhős egyfajta „film a filmben” szerűség. A gyerek Danny Madigan New York szegényebb negyedében lakik, anyja egyedül neveli, szabadidejében és gyakran iskola helyett is moziba jár kedvenc hőse pedig Jack Slater, akit Arnold Schwarzenegger játszik. Danny abba a szerencsés helyzetbe kerül, hogy premier előtt megnézheti az új Slater filmet, mivel jó barátságban van a mozigépésszel. Az öreg még ad neki egy afféle „varázsjegyet”, amely egykor magáé Houdinié volt. Aztán a fények elsötétülnek, a film pedig elkezdődik, és akármilyen hihetetlen is, a jegy működik és Danny bekerül a Slater filmbe, egy olyan világba, ahol mindenkinek 555-tel kezdődik a telefonszáma, ahol még a leghihetetlenebb dolgok is beválnak, a főszereplő pedig sebezhetetlen. A fiú Slater partnere lesz, és ketten próbálják meg kideríteni ki áll annak a bűnügynek a hátterében amelyről a film szól. Azonban a varázsjegy később rossz kezekbe kerül, így Slaternek az „igazi világba” is el kell látogatnia, ő ugyanis az a hős, aki bátor, sosem hátrál meg és mindig győzedelmeskedik, már ha a saját világáról van szó… Az utolsó akcióhős tehát igen érdekes témát boncolgat, hiszen gyerekként ki nem akart kedvenc filmjének részesévé válni, ottlenni a kedvenc hőse mellett, átélni a kalandjait, vagy csak simán ott lenni egy kicsit abban a másik világban. E film célja is leginkább az hogy előhozza a nézőből a gyereket, visszahozza azoknak az éveknek a hangulatát, amikor tátott szájjal, gyermeki lelkesedéssel ültünk a tv előtt és bámultuk kedvenc hőseinket, akiket sosem győznek le, ők viszont minden gonosztevőt megbüntetnek. Én legalábbis mindenképp úgy gondolom hogy többek közt ez volt a film célja, legyen szó azokról akik még a garázs szinkronos, agyonmásolt VHS-es, vagy akár a HBO-s korszakban voltak fiatalok. Persze ez 1993-ban még nem volt annyira nosztalgikus, így természetesen kellett néhány év ahhoz hogy a film felértékelődjön, de mostanra már elmondhatjuk hogy elérte azt a célját, amit az alkotók eredetileg akartak vele elmondani. Hiszen minden filmnek, különösen az akciófilmeknek az a fő dolguk hogy szórakoztassanak, elfeledtessék velünk a szürke, monoton mindennapokat, kikapcsoljanak, stb., de némely esetben mondanivalóval, háttérrel is szolgáljanak a nézőknek. Ezért Az utolsó akcióhős is főként a gyermeklelkű nézőket és a fiatalokat, gyerekeket célozza meg, de azért közönséges gyerekmesének sem szabad titulálni. Danny egy hétköznapi srác, aki a mindennapi gondok és szomorúság elől a filmek világába menekül, mint oly sok más ember, főleg mostanában, így képesek vagyunk rá hogy száz százalékig azonosuljunk a főszereplővel és annak életével.

De az igazi hős, a fő-fő szereplő maga Schwarzenegger, azaz Jack Slater, az ő világáról, karakteréről szól a film. Slater a tökéletes akcióhős, sosem téveszt célt, minden ügyet megold, minden gonoszt elintéz, és soha nem kap egy találatot sem. Arnie ilyenkor már túl volt néhány vígjátékon, szóval különösebb gondot nem okozott neki a feladat teljesítése, és szintén nem ez az első eset mikor egy gyerekkel kell együtt játszania és való igaz, mindketten nagyon jól játszanak, különösen Schwarzi, aki kellő humorral és iróniával viszonyul a szerephez, nem esi át a ló túloldalára, nem égeti le magát, hanem mérsékelten kifigurázza a szerepkörét, hiszen majdnem az összes filmjében ilyen hősöket játszott, így tehát nem szabadott túl parodikusra venni a figurát. Érdemes figyelni az arcát, a mimikáját, mert itt tényleg színészkedik, nem is rosszul és annak ellenére hogy a magyar szinkron ez esetben nem lett olyan rossz, mégis eredeti hanggal a legjobb a film, mert az adja vissza legjobban Arnie poénjait, orgánumát. A mozi leginkább az apró poénok, filmes utalások miatt igazán élvezhető, kezdve azzal hogy Danny a suliban Laurence Olivier Hamlet filmjét nézi, amit annyira un, hogy főszereplőnek Schwarzeneggert képzeli oda. Biztos sokan voltunk úgy gyerekként, vagy akár most is, hogy egy-egy általunk unalmasnak, vagy gyengének tartott filmről azt gondoltuk, hogy sokkal jobb lenne, ha a fő, vagy valamelyik más szerepet, egy általunk kedvelt színész játszaná. Így Az utolsó akcióhősben is értelmet nyer ez az elképzelés, hiszen Schwarzenegger Hamletként lovon, két gépfegyverrel lövöldöz robbantgat, szivarozik és még a klasszikussá vált kérdés, a „lenni vagy nem lenni” is elhangzik a szájából. Ez nem tart sokáig, de mégis nagy poén és a cselekmény folyamán is hasonló monumentumokkal találkozhat a néző. Az ezután felvillanó Gyalog Kakukk epizód pedig azt hivatott sugallni hogy cseppet se vegyük véresen komolyan azt amit látunk, hiszen akkoriban, de főleg most is sokan vádolják az akciófilmeket azzal hogy rossz hatással vannak a fiatalságra, pedig régebben is Tom és Jerry-n, vagy Gyalog Kakukkon nőttek fel a gyerekek, mégsem lettek tömeggyilkosok. Ezután ne sokkal pedig a koszos, sötét, és nyirkos New York-ból átkerülünk a filmek világába, pontosabban a napfényes Los Angelesbe. Ettől kezdve beindul a film, autósüldözések, lövöldözések, robbanások, McTiernan még saját filmjének a Die Hard-nak is kifigurázza egyik jelenetét. Közben egyre-másra kapjuk a szokásos akciófilmes kliséket, sablonokat és fordulatokat, amelyek persze egy ilyen mozi esetében direktek, épp ezért élvezzük őket és mosolygunk rajtuk. Az összes akciómozis kellék megtalálható, állandóan üvöltöző rendőrfőnök és persze a főellenfelek, Anthony Quinn a maffiavezér, és a jobb keze, csatlósa Charles Dance, azaz Benedict, aki kellően gonosz és brutális. Kivétel nélkül, mindenki nagyon jól hozza rászabott szerepet, külön poén például Sylvester Stallone Terminátorként, vagy például Sharon Stone karakterének feltűnése az Elem ösztönből, vagy Robert Patrick, mint T-1000-es a Terminátor 2-ből.

A Los Angeles-i helyszíneken pörgős, látványos akciókat láthatunk, a valóságba átlépve viszont Slater szembesül a rideg igazsággal, hogy ő valójában csak egy kitalált hős, Danny-vel még az új Slater-film premierjére is ellátogatnak, ahol sok más sztár mellett (Jean-Claude Van Damme, Damon Wayans, James Belushi, stb.) Schwarzenegger is feltűnik, mint önmaga. Itt is elég komikus a szerepe, a felesége mellett kicsit papucsnak néz ki. Ez nem feltétlenül jelenti azt hogy a valóságban is így van (bár kitudja, lehet hogy Arnie sem véletlenül csalta meg az asszonyt), ez nyilván azt a megállapítást hivatott bemutatni hogy a színészek a való életben nem feltétlenül olyanok min a filmjeikben. De hát persze Slater hiába van a „mi világunkban”, hiába sebezhető ,természetesen mégis győzedelmeskedi, hiszen lényegében erről szól a film, bemutatja a két világot, külön felhívnám arra a részre a figyelmet, mikor Benedict lelő New York utcáin egy embert, majd kiabálva szétkürtöli, de senkit sem érdekel, csak egy „fogd már be” választ kap – amíg a filmekben egy perc alatt ott vannak a rendőrök a gyilkosság helyszínen, letartóztatják az elkövetőt, addig a valóságban nem sokakat érdekel egy ilyen bűntett, és sokszor megússzák az elkövetők is. Az hogy a film mégis megbukott, több oka is van. Egyrészt igen rossz időben jött ki, egy héttel a kasszát robbantó Jurassic Park után, így tehát Az utolsó akcióhős sorsa egyből meg is pecsételődött. Másrészt pedig ’93-ban még nem igazán tudott a közönség mit kezdeni ezzel a filmmel, nem értették az alkotók szándékát, sem a témaválasztást, valamint a közönség is magasra tehette a mércét a várakozás során, valószínűleg mindenki egy Terminátor 2-höz hasonló látvány orgiát várt és végül nem ezt kapták. Sok olyan mozival találkozhattunk már, amelyek az idő múlásával kimutatták valódi értéküket, és Az utolsó akcióhős is ilyen film lett, a VHS és a DVD megjelenések során kiérdemelte a kultusz státuszt és végül beért, így az értékei is megmutatkoztak. Így, ennyi akciófilm, és ötlettelen B-kategóriás csipi-puhik után már sokkal jobban tudjuk értékelni Jack Slater figuráját, és magát a film történetét, mondanivalóját.

85%

Két tűz között (True Lies – 1994)
”A férjem egy Rambo…”

A mai ínséges időkben, mikor alig készülnek minőségi akciófilmek, az alkotók kifogynak az ötletekből, a produkciók alapból csak DVD-re érkeznek, a főszerepeket pedig faarcú tucatszínészek játsszák, az ember gyakran sírja vissza azokat az időket, mikor még tudtak szórakoztató és élvezetes akciómozikat készíteni. Persze ez ma már egyre nehezebb, hiszen a filmvásznakra már nemigen lehetne visszahozni a ’80-as vagy mondjuk a ’90-es évek hangulatát, stílusát (tisztelet persze a kevés kivételnek), az akkori sztárok pedig mára kiöregedtek (bár Stallone még nagyban űzi az ipart, nagy taps érte), vagy már halvány árnyékai egykori önmaguknak. Persze ebben nincs semmi meglepő, hiszen a műfajt már vagy 20 évvel ezelőtt elkezdték temetni, ám akkor még bőven volt mit kihozni a „buddy cop” stílusból is, ám az olyan parodisztikusra vett próbálkozások mint a Hudson Hawk, vagy Az utolsó akcióhős csúfosan megbukott a pénztáraknál. James Cameron nyilván az előbb említett két filmet is alapjául vette a Két tűz között című produkciója szellemiségéhez. A Terminátor 2 grandiózus, epikus, már-már Homéroszi magasságokba emelkedő akció és látványorgiája után, de még a Titanic melankolikus, nagy ívű, díjakkal megszórt szerelmes története előtt készítette ezt a filmet, amely mintegy levezetésképp szolgált az ítélet napját megakadályozó monumentális összecsapás után. Azt talán még a tájékozatlanabb nézők is tudják Cameron-ról hogy filmjeit mindig is nagy odafigyeléssel, precizitással készíti, mind a technikai dolgokra, mind a számítógépes trükkökre is odafigyel, bár a laikusok ma már inkább az Avatar-al kapcsolatban ismerik, régebben sem volt más ember, mindig is kicsit megalomán típus volt, a gyártási költségeket illetően sem ismert kompromisszumokat.

Ettől függetlenül az edzettebb néző Cameron nevét hallván már tudja hogy voltaképp mire is vált mozijegyet, mit kap a pénzéért, robbantásokat, lövöldözéseket, tökéletes speciális effektusokat, szóval a nagybetűs szórakozást. Ez a Két tűz között esetében is így van, azonban Cameron ezúttal kevésbé veszi komolyan magát mint korábban, filmjében sikeresen vegyíti az akciómozik és a vígjátékok elemeit. A korábbi sikertelen próbálkozások után Cameron vitte végbe azt az elméletet, amit előtte már oly sokan latolgattak, vagyis hogy az akciófilmeknek új irányzatot kell venniük. Valószínűleg akkoriban Cameron sem gondolta másképp, de lényegében ez a rendezése pont azért működik, mert kellően adagolja mindkét elemet, semmiből sincs több vagy kevesebb, tökéletesen tud egyensúlyozni a két műfaj között. Stílusában leginkább a Die Hard által bevezetett koncepciókra hasonlít, de közben igyekszik elkerülni az akkoriban nagyon divatos buddy-feelinget. A Két tűz között egyértelműen a ’80-as években fénykorát élő „egyszemélyes, magányos hős” hagyományokat követi, így hát természetes hogy a rendező annak a korszaknak a legnagyobb hatású figuráját jelöli ki főszereplőnek, vagyis Arnold Schwarzenegger-t, akivel már nem először dolgoztak együtt. Schwarzi Cameron egyszemélyes, profi pusztító ereje, aki egymaga menti meg a világot, közben nem rest kivégezni egy komplett terrorista szervezetet sem. A mozi egyébként La Totale! című 1991-ben bemutatott francia komédia amerikai feldolgozása, amit Claude Zidi rendezett, Cameron azonban nem volt túl hagyományőrző, így természetesen az ő filmje nem sokban hasonlít az eredetire, főleg nem gyártási költségében, hiszen a Két tűz között körülbelül 100 millió dollárba került, egyes források szerint 120-ba, így hát nem meglepő, hogy akkoriban ez volt a legdrágább mozi.

A film afféle válasz, az amerikaiak válasza James Bond-ra, ugyanis e mozi főszereplője Harry Tasker (természetesen őt alakítja Arnie) is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik mint a híres 007-es, azonban nem egyenes mása az angol titkosügynöknek. Harry szakértője a közelharcnak, a fegyvereknek, a robbanószereknek, 6 nyelven beszél, kényes, gyors titkos akcióra mindig őt veti be az Omega csoport nevű titkosszolgálat. Felesége, Helen és kamaszlánya azonban erről mit sem sejt, Harry a családja elől is titkolja kilétét, számukra ő csupán egy csendes, szürke számítógép kereskedő. Legújabb ellensége, a terroristavezér Salim Abu Aziz azonban nem adja olcsón magát, legutóbb is sikerül elmenekülnie az őt üldöző Harry elől. És ha ez még nem lenne elég a férfi magánéletében is probléma támad: a neje úgy tűnik összeszűrte a levet Simonnal, egy állítólagos titkos ügynökkel, aki mint Harry a szolgálat segítségével hamar kideríti valójában csak egy egyszerű, nagyszájú autókereskedő. Harry Tasker figuráját akár a 007-es paródiájaként is fel lehet fogni, hiszen amellett hogy egy kemény, tapasztalt, profi ügynök, szórja a vicces beszólásokat, féltékenykedik a felesége miatt, sikertelenül próbálja nevelni a kamaszodó, lázadózó lányát, valamint hamar felkapja a vizet ha valamit el akarnak előle titkolni. Bond-al ellentétben ő kettős életet él, hisz amellett hogy veszélyes küldetéseket hajt végre és terroristákat üldöz, otthon el kell játszania az unalmas dolgozó ember életét és közben azt is bemutatja a film hogy igazi munkája mellett nem igazán van ideje a családjára sem, úgy tűnik a bűnözők elkapása sokkal fontosabb neki mint a családja. Ezt az értékrendet a felbukkanó titokzatos udvarló változtatja meg, aki beakarja cserkészni feleségét Helen-t. Harry ezután felhagy a küldetésével, csak feleségére és a rejtélyes férfira összpontosít.

És ilyenkor szembesülünk vele hogy voltaképp a film két szálon fut. Egy szokásos, komoly hangvételű akciómozinak a történetével indul, majd átvált komikus, vicces vígjátékszerű szórakozásba, amely során a fő szál, a terroristák fenyegetése háttérbe szorul. De ez csak a produkció javára szolgál, hiszen voltaképp a Két tűz között Cameron legviccesebb filmje, a párbeszédek, a beszólások rendkívül illeszkednek a látványos robbanásokhoz és lövöldözésekhez. Schwarzenegger ismét nagyon jól hozza a karaktert, talán még azokat is meggyőzi, akik egyébként nincsenek nagyon oda a filmjeiért és őt magát sem tartják valami jó színésznek. Ahogy karrierje során mindig, most is szórja az idézhető egysorosokat és a kötelező darálás sem marad ki, mint azt már megszokhattuk az eddigi vérgőzös filmjei után. A Két tűz között egyértelmű ütőkártyája pont a komolytalansága. Hiszen ezt a filmet hogyan is vehetnénk komolyan, nem annak készült, igazi szórakoztató akcióvígjáték, minőségi humorral, vicces helyzetekkel, de közben ízig vérig akciómozi, tökéletesen illeszkedik a rendező megalomán tombolásai mellé. És való igaz, Cameron a trükkök megalkotása mellett a színészeire is figyelt, bár napestig lehetne sorolni a minőségi jeleneteket, a bevezetőt, a hidas üldözést, vagy éppen a vadászgépest rombolást, kő kövön nem marad az biztos, de ez mellett a színészek is jól hozzák a karaktereket. Jamie Lee Curtis bár véleményem szerint egyáltalán nem szép nő, mint színész itt nagyon jól alakít, eleinte visszahúzódó, életunt feleség, aki bár szereti férjét, mégis valami kalandra, izgalomra vágyik az életben, majd a film közepe felé igazi vadmacska válik belőle, hát még mikor megtudja hogy a szeretett férje már több mint 10 éve hazudik neki.

Arnie-n és Curtis-en kívül még Tom Arnold lopja el a show-t az ő karakterébe csempészték a legtöbb humort, kitűnő beszólásai vannak, Bill Paxton pedig megint egy elég idióta, de nagyon vicces szerepet kapott, még így évek múltán is halálra röhögöm magam ha újra nézem a filmet, vagy ha mondjuk szóba jön a mozi egy baráti összejövetel során a kocsmában. Charlton Heston egy rövid szerepben tűnik fel, mint az ügynökség félszemű parancsnoka (megjegyzés: a karaktert Nick Fury ihlette, akit immár a magyar közönség is ismerhet, ha nem is a Marvel képregényekből, de a mostani adaptációkból biztosan). Art Malik mint főgonosz teljes mértékben háttérbe szorul, a film vígjátékos szála miatt nem kap elég teret, Tia Carrere-re pedig leginkább a szexi, dögös teste miatt fogunk emlékezni. Persze hiába a vígjátékos szál, a film utolsó fél órájában egy minőségi akciófilmhez illő látványos jeleneteket láthatunk, amelyből egyértelműen kiderül hogy a filmesek nem spóroltak a puskaporral és a robbanóanyaggal, sőt ekkoriban még ezek a részek sem voltak agyonvágva, belassítva, minden egyes kameraállás a helyén van, a realitást persze ne ebben a produkcióban keressük. Cameron ezt a filmet is nagyon eltalálta, nem a legjobb rendezése, de mégis a ’90-es évek egyik legjobbja lett, nem is véletlenül. A Két tűz közöttegy könnyed akcióvígjáték, a nagybetűs szórakozást foglalja magában, 2 óra tiszta, agykikapcsolós élvezet, amely cseppet sem akarja magát komolyan venni, így mi se tegyük, csak dőljünk hátra és élvezzük. S titkon remélem hogy Cameron-t akármennyire is lefoglalja az Avatar, régi filmjeiről sem feledkezik meg és talán egyszer elkészíti ennek a folytatását is, amelyet már olyan régóta megígért.

95%
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
13. VictorVance  Szerkesztő
2012.06.01. 18:24:37
LV18
Válasz 12. probi üzenetére:
A Kommandó is sorra kerül majd a következő maratonnál:)
Örülünk?
12. probi  PlayStation.Community tag
2012.06.01. 13:42:01
LV8
"Lóóófaszt" .A legnagyobb klasszikust kihagytad, Kommandó. Szigorúan eredeti szinkronnal :D
\W/
11. wooltur  PlayStation.Community tag
2012.06.01. 09:01:57
LV16
Válasz 2. Dragonken üzenetére:
Ez hatalmas! xD
R.I.P. Brúnó :-(
2012.05.31. 23:07:22
LV3
Válasz 9. Valentin üzenetére:
És tudtam, hogy elcseszem a linket... :D :@@

http://www.youtube.com/watch?v=tNTQWQhXauQ&am[...]
Ami nem pusztít el az erősebbé tesz!
2012.05.31. 23:06:30
LV3
Schwarzi nagyon nagy kedvencem. :)
Sokoldalú színésznek tartom. Vegyük csak például, hogy a Terminátor 1-ben milyen karaktert személyesít meg és az Ikrekben kinek a bőrébe bújik. :D

A Conan pedig természetesen alapmű. Emlékszem, hogy a 2 volt meg annak idején legelőször nekünk VHS-en vacak minőségben, német szinkron,görög felirat és magyar alábeszéléssel. De ez sem tántoríthatott el minket bátyáimmal, hogy a film egyes csatajeleneteit eljátsszuk a nappaliban. :)
Bár nekem is a Conan 1 jobban bejött mint a 2, de szerintem a második felvonás is jóra sikerült. Sok jó jelenet van benne, örök klasszikus nálam mind a két rész!

03:45től az egyik kedvenc zenei betétrészletem :)
http://www.youtube.com/watch?v=r23s-LutMdU&am[...]
Ami nem pusztít el az erősebbé tesz!
8. Old_Raiden  Kitiltott felhasználó
2012.05.31. 23:02:49
LV21
Kár, hogy a 90-es évek közepétől már pocsékabbnál pocsékabb filmekben szerepelt.
7. Matichku  PlayStation.Community tag
2012.05.31. 22:35:37
LV14
Bármikor újra nézhető klasszikusok, ez már elég érdeme ezeknek a filmeknek. A ker. adókon szerencsére sokszor lehet velűk találkozni.
Nil Satis Nisi Optimum
6. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.31. 22:32:46
LV18
5. HunNicoBellic  Mérnök Úr
2012.05.31. 22:09:01
LV17
Válasz 2. Dragonken üzenetére:
Pont ez jutott nekem is eszembe. :D

A zene teljes verzióban:
http://www.youtube.com/watch?v=nl6vecmtmj8
készítette: Redebounce = magyar Brooklyn Bounce
trance 'n' progressive
4. wallace  Dark Passenger
2012.05.31. 22:02:26
LV18
Nekem simán, a mai napig a Conan a pusztító jön be jobban. Nem tudom megmondani hogy miért...
3. HUN_ter  Dark Soul
2012.05.31. 21:52:03
LV26
Válasz 2. Dragonken üzenetére:
0:15 és 0:20!

SZAKADOK xD
So many games, so little time...
2. Dragonken  Szerkesztő
2012.05.31. 21:45:55
LV16
Régi jó klasszikusok.
Pont idevág:
http://www.youtube.com/watch?v=GaDIMS-mRU4
de miért nincs DK-n nadrág?
1. HUN_ter  Dark Soul
2012.05.31. 21:32:49
LV26
A két tűz között régi nagy kedvenc. :D Amúgy pont most megy a Film+ -on a Terminator 3 :)
So many games, so little time...
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15774 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5888 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4688 db
Utolsó belépés:
2019.07.18. 11:30:37
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea