PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

4 hozzászólás

2012.05.14. 22:46:41

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.05.15. 18:53:57

Megosztás
Értékeld a blogot!
A James Bond blog sorozat folytatódik Roger Moore-al, Timothy Dalton-al és a ’80-as évekkel…

Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only – 1981)

A Holdkelte cím borzalmas James Bond-film után egyetlen vigasza volt a rajongóknak: ennél már csak jobb lehet. És a szokásos két éves szünet után jött is az újabb kém kaland, amelynek nem volt nehéz felülmúlnia az előzőt, de mégis, Broccoli és a stáb kevésbé bízott a véletlenben és igyekeztek olyan koncepciót összeállítani, amely valamilyen szinten tükrözi a régebbi Bond-filmeket, kevésbé parodisztikus és sokkal földhözragadtabb. Valamint beleszőttek egy, 007-es mozikban eddig nem nagyon alkalmazott ötletet: a bosszút és annak boncolgatását. Így megszületett a Szigorúan bizalmas, amely ugyan nem lett olyan látványos mint a Holdkelte, ám annál sokkal izgalmasabb és jobb rész lett, inkább Fleming regényeihez igyekszik hű lenni. Mivel a Holdkelte után kifogytak az Ian Fleming regényekből (egyedül a Casino Royale állt még megfilmesítetlenül a szériában, de mivel Bond már bejáratott figura volt a filmekben, ezért egyelőre nem akarták azt a regényt mozivászonra adaptálni), ezért inkább az író James Bond novelláit vették célba, pontosabban a Szigorúan bizalmasés a Risico címűeket. A sztori mindkét műből vesz kölcsön elemeket, de leginkább az utóbbi cselekményét követi, míg a forgatókönyvírók más Bond regényekből is vettek át elemeket, mint pl. az Élni és halni hagyni (a köteles húzás a vízen), a Goldfinger (az identigráf használata) és az Őfelsége titkosszolgálatában (ahol kiderül hogy Bond gyakran látogatja Vesper Lynd sírját – jelen filmben Tracy Bond sírkövéhez visz virágot, mivel Vesper a legelső Bond regényben szerepelt, és abból ugye nem készült adaptáció) című részekből.

A történet is egyszerűbb lett, ezúttal nem a világ forog kockán, nem egy újabb világháború kirobbanása fenyeget, a film jóval inkább hasonlít egy hidegháborús thrillerre, a 007-es visszatért a gyökereihez, több hangsúlyt fektettek a feszültségre, a sztorira és a karakterekre. A rendezői székbe ezúttal az előző részek vágója és second unit directora John Glen került, akinek az a nemes feladat jutott hogy bevezesse Bond-ot a ’80-as évekbe. A brit titkosügynök ebben a filmben inkább nyers erejére és ügyességére, mintsem különleges kütyüire támaszkodik. Roger Moore ötödszörre bújt a 007-es ügynök bőrébe, bár a produkció kezdeti fázisában nem volt biztos hogy újra eljátszhatja, de végül mégiscsak maradtak az alkotók a már bevált úriembernél. A britek egyik hajója elsüllyed a görög szigetek mellett. A hajóval együtt a tengersírba merül egy szupertitkos, high-tech eszköz, az ATAC is, amelynek segítségével irányítják a nukleáris töltetű Polaris rakétákat és amelyet szívesen megkaparintanának az oroszok is. Ők sem tétlenkednek sokáig. Egy volt tengerésztiszt, Havevlock megpróbálja kimenteni a készüléket, de egy kubai bérgyilkos megöli őt és feleségét is. James Bond titkosügynököt bízzák meg, hogy kutassa fel és büntesse meg a gyilkost és megbízóit. Mire Bond a helyszínre érkezik, már társasága is akad, akik szintén az ATAC megszerzésén munkálkodnak. Vállalkozásában Havelock leánya, Melina segíti. A nyomok az Alpokba, a gazember görög milliomoshoz, Aristotle Kristatoshoz vezetik őket, aki a becses kincset már fel is kínálta a szovjet Gogol tábornoknak.

James Bond ezúttal is pörgős kalandokban és nyaktörő mutatványokban vesz részt, a szokásos nyitójelenet elég hatásosan kezdődik. A 007-es virágot visz a halott felesége, Tracy Bond sírjára. Ez nagyon jó ötlet volt az alkotók részéről, mivel nemcsak azt mutatja meg hogy Moore Bond-jának is vannak érzései, hanem azt hivatott érzékeltetni hogy a széria mégis egy valamennyire összefüggő történet. Ahhoz képest hogy milyen hatásosan indul a Szigorúan bizalmas, egy csapásra vége szakad ennek a jó érzésnek, mivel ismét megjelenik Bond rég nem látott ősellensége, Blofeld egy tolószékben és átveszi az irányítás a helikopter felett, amelyben a 007-es ül. De persze a kém nem hagyja magát és hamar túljár a kopasz gonosztevő eszén (akinek amúgy most sem láthatjuk az arcát) és belehajítja egy kéménybe. Elég gyenge ez a rész, nem értem miért volt erre szükség, teljesen tönkreteszi az amúgy tökéletes bevezetést, de szerencsére a film átlagát azért nem rontja le nagyon. Azonban ha ezen kényelmetlenség felett szemet tudunk hunyni, a további cselekmény mindenképp kárpótol minket. Bár a 007-es ezúttal nem használ kütyüket, ettől függetlenül mégis feszült tempót diktál a film, látványos akciókban lehet része a nézőnek, a már bevett Bond szokások itt is megjelennek, autós üldözés az erdőben (ezúttal nem a Lotus-al, mivel annak kicsit kirobbanó hatású volt a biztonsági rendszere), a legjobb síelős jelenet az Őfelsége titkosszolgálatában óta, gyönyörű, havas hegyeken az Alpokban, lövöldözések a görög éjszakában és a már említett kötélhúzásos jelenet a tengeren. Igaz ezek kevésbé látványosak mint a Holdkelte kaszkadőrmutatványai és űrcsatái, de azokat mindenképp felülmúlja.

A film végi összecsapás ezúttal is jól sikerült, Bond mozikhoz méltóan, hegymászással kiegészülve. A víz alatti jelenetek is jól sikerültek szokás szerint és gyönyörűek is, az operatőr és a rendező is kiváló munkát végzett, a egy percre se fullad unalomba, végig érdekes tud maradni és a tempója sem lassul le. Szerencsére nem sínylette meg az alkotás a rendezőváltást sem, Glen-t leginkább a hatodik részt jegyző Peter Hunt-hoz tudnám hasonlítani (nem véletlen, mindkettejük vágóként dolgozott első direktori munkájuk előtt), nagyon kiemelkedő munkát végzett, odafigyel a részletekre, az akciójelenetei leginkább nyílt téren játszódnak, kiváló munkáját mi sem bizonyítja jobban, hogy az összes ’80-as évekbeli Bond mozit ő rendezte. Mint mindig, Roger Moore most sem okoz csalódást, bár itt már azért látszik hogy kezd öreg lenni a szerephez, hiszen ebben az időben már 53 éves volt, öregebb mint Connery az utolsó hivatalos Bond filmjében. Ez még nem is lenne akkora baj, de olyan mutatványokat végez, annyit akciózik, hiteltelenné válik, kissé lehetetlen hogy erre képes legyen egy ennyi idős férfi. Ettől függetlenül Moore nagyon jól játssza megint a figurát, inkább a komolyabb oldalára gyúr most rá, de a viccei azért most is ütősek, talán ebben az epizódban közelit jelleme leginkább az irodalmi Bond-hoz, kíméletlen is ha kell, a legjobb jelenetek közé tartozik mikor lazán lerúgja a Mercedes-t egy szikla széléről. A Bond lány szerepét Carole Bouquet-re osztották, aki Melina Havelock-ot játssza, egy bosszúszomjas, dühös, de ugyanakkor érzékeny és romantikus karaktert. Ugyan a hölgyemény nem nagyon nyerte el a tetszésemet, nem sorolom a legjobb Bond lányok közé, de a szerepe nagyon jól van megírva és a személyisége olyan kérdéseket vet fel, amelyek a szériában nem sűrűn kerülnek említésre. Lynn-Holly Johnson is elbűvölő, viszonylag jól hozza a magát szendének, ártatlannak mutató kislányt, aki amúgy már korántsem olyan jellem, mint amilyennek ismerősei megismerték (egyébként az ő karaktere az egyik humorforrás, a filmben nem kerül közelebbi kapcsolatba Bond-al – érdekes is lett volna ha a 007-es egy olyan nőt fektet meg, aki a lánya lehetne).

Érdekesség hogy a filmben szerepel Cassandra Harris is, Pierce Brosnan, a későbbi James Bond akkori és sajnos már elhunyt felesége, bár szerepe igen rövid, a 007-essel eltöltött éjszaka után el is teszik láb alól. A Holdkelte után viszont igencsak felemelő érzés végre egy tehetséges színészt látni a főgonosz szerepében, Julian Glover nagyon jól kelti életre a görög Kristatos karakterét, bár igazából nem sorolható a legjobb Bond gonoszok közé, mégis üdítő az alakítása. Bond-ot viszont nem csak Melina segíti, hanem Kristatos egyik régi barátja Milos is, aki egy elég jól kidolgozott karakter lett, egyfajta buddy feeling is kialakul a film végére (az is jó húzás hogy Kristatos-t végül ő öli meg). A zenét ezúttal a Rocky-témákat is jegyző Bill Conti szerezte, a főcimdal pedig most kevésbé emlékezetesebb mint az lenni szokott. Tehát a készítők minden tekintetben remek munkát végeztek, egy sokkal földhözragadtabb, realisztikusabb Bond filmet készítettek, amely mindenképpen üde színfolt a szériában, remek bevezető a 007-esnek a boldog ’80-as évekbe. A történet ezúttal nem olyan túlbonyolított és a helyzet sem olyan súlyos mint egy vérbeli kémfilmben, a sztori mégis remekül épül fel és működik is, az utolsó percig. A Szigorúan bizalmas az egyik legjobb James Bond-film, nálam az Élni és halni hagyni című epizóddal egy szinten van (kicsit hasonlít is arra a részre), remek szórakozás, Moore igaz kicsit öreg már a szerepre, de itt még nem tűnik fel annyira a nézőnek, mint ahogy a későbbiekben fog. A ’70-es évek végén és a ’80-as évek első felében igencsak hullámzó volt a Bond filmek minősége, szerencsére ezen epizód esetében jól sült el minden, köröket ver Az aranypisztolyos férfi és a Holdkelte című gyenge eresztésekre.

90%

Polipka (Octopussy – 1983)

A Szigorúan bizalmas után Roger Moore már nem akart többé a brit titkosügynök James Bond bőrébe bújni, mivel amúgy is csupán három filmre szerződött le az elején (amiből a végén jóval több lett) és már kezdett kiöregedni a szerepből. Szóba jött tehát a már egy párszor megkörnyékezett színész Timotyh Dalton, valamint James Brolin is, akivel három próbafelvételt is csináltak. Az úriember majdnem Bond lett... de csak majdnem, mert időközben kiderült hogy 1983-ban szintén készítenek egy 007-es filmet, konkrétabban a Soha ne mondd, hogy soha címűt, amelyet Kevin McClory több év pereskedés után mégis csak vászonra vihetett. Terveihez sikerült megnyernie a korábbi Bond-ot Sean Connery-t, így végül Broccoli-éknak kénytelen volt visszahívni Roger Moore-t, hiszen már bejáratott név volt a szériában, és egy új színész valószínűleg nem szálhatott volna versenybe a pénztáraknál Connery-vel szemben. Moore ilyenkor már 55 éves volt, és már két évvel korábban is megállapították az emberek hogy talán már túl öreg Bond-nak. Viszont ezúttal szinte nélkülözhetetlen volt az újabb szerepeltetése és ez a bevételek terén igazolta is önmagát, a tizenharmadik 007-es film a Polipka a pénztáraknál legyőzte az ugyanabban az évben bemutatott Soha ne mondd, hogy soha című Connery-mozit (igaz nem sokkal), 1983 a Bond-ok harca volt, de voltaképp egyik film sem lett kiemelkedő. A Polipka köröket ver a másik 007-es filmre, de ettől még a végeredmény elég közepes lett, egyáltalán nem az egyik legjobb rész, bár azért olyan rossz sem. Hasonlóan az előző részhez, a történet itt is Ian Fleming James Bond novelláin alapul, amely 1966-ban jelent meg Polipka és a Halálos rémületben című gyűjteményes kötetben. Azonban a film cselekményének egy részét az 1967-ben kiadott Egy hölgy tulajdona című novella inspirálta, a Polipka című műből csak a címbeli karakter nevét és háttérsztoriját vették kölcsön. Igazából a Polipka nem az a megszokott kémfilm, bár itt is a hidegháború kerül előtérbe a mozi második felében, addig inkább egy hagyományos kalandfilmre emlékeztet, szép helyszínekkel, Indiana Jones beütéssel (nem is véletlenül, két évvel járunk Az elveszett frigyláda fosztogatói után).

A Brit Titkosszolgálat egyik ügynöke lélekszakadva menekül Kelet-Berlinen át az Angol Nagykövetség felé. Nyomában egy utazó cirkusz késdobáló testvérpárja - profi gyilkosok. Az ügynök nem éli túl az akciót, de zsákmányát, amiért életével fizetett még sikerül eljuttatnia a követségre. A cári Oroszország egy ritka kincséről, egy gyémánttal ékesített Faberge tojásról van szó - pontosabban a megfizethetetlen műkincs egy tökéletes hamisítványáról. Bond feladata kideríteni, milyen nyomot talált meggyilkolt kollégája és kinek állt érdekében eltenni őt láb alól. Amikor a Sothebys egyik aukcióján egy afgán herceg, Kamal Khan hihetetlen áron - Bondot túllicitálva - megvásárolja a Faberge gyűjtemény egy további darabját, a 007-es gyanút fog és követi Kamalt. Életveszélyes kalandok során kideríti, hogy az ügy hátterében egy orosz tábornok áll, aki a hamis kincsek eladásával szeretne elég pénzt összegyűjteni sötét tervéhez. Egy atombombát szeretne felrobbantani Európa közepén... A Polipka igyekszik megfelelni a ’80-as évek trendjének és az újból feléledt kalandfilmes hangulatnak. A 007-es először látogat Indiába, amely máris különleges hangulatot kölcsönöz a filmnek, a végsőkig kihasználják a helyszín adta lehetőségeket, gyönyörű paloták, nagy elefántok, kardnyelő, tüzet okádó, szöges ágyon fekvő emberek, kígyóbűvölők. Bond ezúttal is kemény ellenfelekkel akad össze, de azért nem hanyagolja el a nőket sem, egy egész lánysereggel akad dolga, és vezetőjükkel Polipkával, aki Bond egyik volt ismerősének lánya. Mivel ez a rész tele van kalandfilmes elemekkel, természetesen Bond ismét komoly mutatványokat visz véghez, indákon lendül át, verekedik, lövöldöz, szárazföldön, vízen menekül, vagy épp vonatokra és repülőgépekre kapaszkodik fel.

És sajnos hiába látványosak vagy érdekesek ezek a jelenetek, az összképet elrontja az a tény hogy Moore már elég öreg ehhez a karakterhez, egyszerűen nem hisszük el hogy egy ennyi éves férfi képes ilyenekre, már az előző részben is feltűnt, de ott még valahogy csak-csak elnéztük, itt viszont már egyre zavaróbb ez a dolog. Ráadásul ismét nevetséges helyzetekbe keveredik, az indás lendüléseket oda nem illő Tarzanos üvöltésekkel vegyítik, de az is elég parodisztikus hogy Moore a bomba hatástalanítása érdekében bohócnak öltözik a cirkuszban (ráadásul az is elég elcsépelt megoldás, hogy a bombát az utolsó másodpercben deaktiválja), ettől függetlenül Moore hozza a szokásos karaktert, ezúttal is humorizál néha, de éppen csak annyira hogy ne essen át a ló túloldalára. Bár most még hihetetlenebb mutatványokat csinál, ráadásul megint túlél mindent, járjon akár földön vagy levegőben (a film végi összecsapás egy repülőgépen zajlik, elég jó jelenet, csak már kicsit túlzás). A színes és bámulatos India után következik Berlin, amely kicsit szürke, egyhangú hangulatot teremt és a feszültség sincs annyira kihegyezve mint várnánk, hiszen Bond mégiscsak az ellenséges oldalon akciózik. Bár van itt egy egész jó autósüldözés, és egy vonatos jelenet is, lerontja a képet, hogy Bond stoppol az országúton, majd telefonálni akar, de ezek közül egyik sem jön neki össze. Az viszont elég dicséretes, hogy Moore korához valamennyire illő színésznőket válogattak össze, Maud Adams nem először tűnik fel a szériában, de a játéka mindenképp jobb mint előzőleg, és több teret is kap (bár még így sem tartozik az általam kedvelt Bond lányok közé. Kristina Wayborn sem rossz, hozzá kapcsolódik amúgy az egyik legpofásabb jelenet (amikor ruhájával leereszkedik az ablakon).

Louis Jordan is elég jól alakítja a jelenlegi gonosztevő szerepét, finom és udvarias, de ugyanakkor kemény és ördögi is tud lenni, csatlósa pedig Sandokan, vagyis Kabir Bedi, akit viszont nem tudunk komolyan venni (bár ez nem feltétlen az ő hibája), de azért valamennyire mégis teljesít ebben a szerepkörben. Mint azt már megszokhattuk, ebben a részben is az oroszok állnak a háttérben, most azonban nem a katonai vezetés vagy a KGB, hanem Orlov tábornok, aki nem ért egyet a Szovjetunió politikájával és enyhülési terveivel. Steven Berkoff ebben az időben minden filmjében a szokásos gonosz karaktert alakította (Beverly Hills-i zsaru, Rambo 2), így most sincs ez másképp, bár kicsit zavaró néha a pattogása, és alakítása néhol a humorost súrolja, de lényegében rendben van ő is. Természetesen a széria gyakran feltűnő karaktere Gogol tábornok itt is szerepel, Bond főnökét M-et viszont ezúttal Robert Brown alakítja, mivel Bernald Lee 1981-ben elhunyt, Brown egészen az utolsó Dalton-féle Bond-filmig volt M (amúgy korábban már A kém, aki szeretett engem című epizódban is feltűnt), a 007-es kütyüit szolgáltató Q azonban itt sokkal nagyobb szerepet kap mint az előzőekben, sőt még az akciókba is besegít. A Polipka egy elég átlagos Bond-film, tény hogy volt ennél rosszabb, de sokkal jobb is (nem is egy). Roger Moore nagyon ki van már öregedve a szerepből, jobban mint Connery valaha is, és bár valóban jobb az ugyanebben az évben bemutatott Soha ne mondd, hogy soha című mozinál, sajnos semmiképpen sem éri el a Szigorúan bizalmasszínvonalát, és Az aranypisztolyos férfinél sem sokkal jobb (de való igaz, Moore utolsó Bond-filmjét mindenképp felülmúlja). Igazából egy erős közepes a végeredmény, amely akár egy gyenge jó is lehetett volna, csak az összképet lerontják az elég gyenge jelenetek. Voltaképp nem rossz szórakozás, többször is újranézhető, de Bond-ot nem ezért a filmért szeretjük.

65%

Halálvágta (A View to a Kill – 1985)

Roger Moore utolsó James Bond filmje. Az úriember 12 éven keresztül alakította a 007-es ügynököt, 12 sikerekben gazdag év, de ugyanakkor ennyi idő pont elég volt arra hogy kiöregedjen az egész szerepkörből. Már a Szigorúan bizalmascímű epizódban is sokan megjegyezték hogy talán eljött az ideje a leváltásnak, egy filmmel és négy esztendővel később Moore még egyszer, immár hetedszerre lett Bond, a Halálvágta című filmben, nem mellesleg 57 évesen (így ő volt a leghosszabb ideig a 007-es és ő volt az aki a legtöbbször eljátszotta – pontosabban hétszer). Már a Polipka sem volt egy nagy eresztés, egy átlagnál nem jobb Bond mozi, és természetesen egyenesen következett ebből hogy a következő film sem lesz másmilyen Roger Moore-al, logikus hogy sajnos hiába próbálkoztak a készítők, nem tudták volna felülmúlni vagy elérni az Élni és halni hagyni, A kém, aki szeretett engem, vagy a Szigorúan bizalmas szintjét. A történet ismét Ian Fleming egyik Bond novelláján alapul (szokás szerint ismét csak a címében egyezik meg a két alkotás, bár ezúttal abban sem nagyon), a From a View to a Kill-en, így végülis A kém, aki szeretett engem, a Holdkelte és a Polipkaután a Halálvágta a negyedik Bond epizód, amelynek eredeti forgatókönyve van. Max Zorin a komputerbáró nem elégszik meg azzal, hogy milliárdokat keressen a számítástechnikai piacon. Azt akarja, hogy cége legyen az egyetlen meghatározó erő az új iparágban. Ebben már csak a konkurencia, a kaliforniai Szilikon-völgyben virágzó high-tech üzemek akadályozzák, de talán már nem sokáig… Zorin azt tervezi, hogy az egyébként is veszélyeztetett környéken mesterségesen idéz elő olyan nagyerejű földrengést, amely pillanatok alatt elpusztítja a Szilikon-völgyet. Nincs ’80-as évekbeli Bond-film oroszok nélkül. Ruszki elvtársaink megint szerepet kapnak ebben az epizódban, bár most nem annyira kiemeltet (Gogol tábornok megint visszatér), de lényegében kiveszik a részüket megint a kavarásból. Bond a nyitójelenetben egyik halott kollégáját, a 003-ast keresi Szibériában, pontosabban a nála lévő mikrochip-et. Moore hiába 57 éves, ez cseppet sem látszik a mutatványain (annál inkább az arcán), síel, majd snow board-ozik a hegyekben (az egészet csak a pár másodpercre bevillanó förtelmes zene rontja le), majd következik a kötelező jutalom a jól elvégzett munka után, aztán pedig a főcímdal (Duran Duran) és az animáció közben, a ’80-as évek stílusában.

Talán már kicsit elcsépelt megemlíteni Moore korát (maga is bevallotta hogy már túl öreg ehhez az egészhez, sőt ezt a filmet szereti a legkevésbé, valamint letörte az a tény hogy idősebb, mint a jelenlegi Bond lány anyja), mentségére legyen mondva hogy igazából nem a túlkorossága az ami lehúzza ezt az epizódot. A helyszínek most nem sikerültek olyan változatosra, a nyitójelenetben szereplő Szibéria ugyan még nem volt Bond moziban, de havas tájat már számtalanszor láttunk. Párizs viszont elég jó hely lett és az üldözéses jelenet az Eiffel tornyon, majd az utcán keresztül elég tempósra sikeredett. Zorin birtoka és kastélya is gyönyörű, ezután viszont jön San Francisco, ami ugyan a világ egyik legszebb városa, mégsem szánnak rá különösebb időt az alkotók hogy részletesebben is bemutassák a szebb oldalait. Természetesen ha Frisco-ban járunk, akkor elengedhetetlen egy Golden Gate hidas jelenet és valóban, az összecsapás a film végén Bond és Zorin között itt játszódik, a sorozatban ez mindenképp a legjobb verekedős jelenetek közé tartozik (a főellenfél halála is ütősre sikeredett, mielőtt lezuhanna örömtelin mosolyog). A Zorin birtokán játszódó lovas üldözés viszont nem nagyon illik bele egy ilyen filmbe, mint ahogy a bánya sem. Viszont a városháza felgyújtása nagyon látványosra és izgalmasra sikeredett, főleg az utána következő autósüldözés, igaz nem tartoznak ezek sem a legjobb Bond jelenetek közé, de azért arra jó hogy legalább ne legyen unalmas a film, ha már a minősége elég középszerű.

Roger Moore azért megint jól hozza a figurát, de ez már maximálisan elvárható tőle azt hiszem, ennyi Bond-film után. De a film átlagát mégsem ő, hanem Christopher Walken húzza fel, aki attól függetlenül hogy a Halálvágta nem épp a legjobb rész, Walken alakítása olyan jó lett hogy Zorin nyugodtan sorolható a legemlékezetesebb Bond gonoszok közé. Sőt, neki elég jó háttértörténete van, egyetlen túlélője egy olyan kísérletnek amin egy volt náci orvos terhes nőkön végzett kísérleteket, ennek következtében hatalmas intelligenciája van és nem kicsit pszichopata is (talán a legőrültebb az összes Bond gonosztevő közül), mindenféle lelkiismeret nélkül mészárolja le saját alkalmazottait és üzlettársait sem kíméli jobban. Azt ugyan sajnálom hogy Walken-nek egy ilyen átlagos Bond epizód jutott, mert nagyon profin alakítja a karaktert, annyira hogy mindenképpen többet érdemelt volna. A Bond lányok közül ezúttal csak Tanya Roberts-et lehet kiemelni, igaz nem tehetsége miatt, mert azt a nyávogós cicababát is rosszul alakítja, viszont a hölgyemény nagyon gyönyörű, így végülis ez megmenti attól hogy idegesítő legyen a jelenléte. Grace Jones számomra viszont a legrosszabb Bond lány, az izmos, férfias testével és a rövid hajával egyenesen visszataszító, nem tudom őt hogyan választhatták bele ebbe a filmbe, de nagyon nem ide való, ráadásul az is elég gáz hogy a végén még áttér a jó útra és feláldozza magát (ez ráadásul még egy Bond részben sem volt addig). Patrick Mcnee viszont egy elég szimpatikus karaktert alakít, a Moore-al közös jeleneteik nem kevés humorban bővelkednek, kár hogy neki is kijut a szokásos, már nem egyszer alkalmazott sors, amely Bond társait jellemzi (ergo meghal). Szerencsére a főgonosz karaktere, valamint az ismét jól sikerült akciójelenetek valamennyire megmentik a filmet, John Glen ismét korrekten rendezett, de a forgatókönyv eléggé erőltetett és nem elég változatos sem, de az azért egy jó pont hogy nem lett unalmas. Természetesen ha jobban megerőltetik magukat és több akciót csempésznek a filmbe, az valószínűleg még zavaróbb lett volna, elsősorban Moore kora miatt. Sokan az egyik legrosszabb résznek tartják, sőt vannak akik egyenesen a legrosszabbnak. Szerintem azért ennyire nem vészes a helyzet, láttunk már ennél rosszabb epizódot is, de a színvonal elég nagyot csökkent a Polipka óta, ráadásul az sem volt éppen egy minőségi munka. Azért lehet élvezni ezt is, bár az újranézési faktora alacsonyabb mint a többi részé, de ettől függetlenül korrekt Bond film ez is, igazi oké/elmegy kategória.

60%

Halálos rémületben (The Living Daylights – 1987)

A Halálvágta bevétel tekintetében igen jól teljesített, ám a kritikusok lehúzták és egy gyenge Bond-filmnek könyvelték el. Ettől függetlenül természetes volt hogy a sorozatnak folytatódnia kell, Roger Moore nélkül is, mivel ő már túlságosan öreg volt a szerepre, ismét új színészt kellett keresni a 007-es életre keltéséhez. Sokáig azonban úgy volt hogy Bond-ot ismét Moore fogja játszani, de aztán ezt az ötletet elvetették, mivel az úriember már majdnem 60 éves volt és minden bizonnyal nevetséges lett volna ha ismét ő játszik a filmben. Érdekesség hogy annak idején Pierce Brosnan, a későbbi 007-es is szóba jött, aki a Remington Steelecímű sorozat miatt nem tudta elvállalni a munkát, mivel kötötte a szerződés. Mint 1968-ban, itt is felajánlották Timothy Dalton-nak a lehetőséget, ő azonban ismét elutasította, majd végül mégiscsak sikerült megnyerni őt a produkcióhoz. Dalton Ian Fleming összes regényét elolvasta, komolyan felkészült a szerepre, igyekezett inkább az irodalmi Bond-ot tükrözni, érzelmeket vitt a karakter megformálásába, ezért lett Dalton 007-ese merőben más mint Sean Connery-é, vagy Roger Moore-é. Érzelgős, de ugyanakkor kemény is, természetesen a közönség nem nagyon kedvelte őt (bár jobban mint George Lazenby-t), a kritikusok viszont szerették. Egyértelmű hogy Dalton hiába igyekezett érzelmeket ültetni a karakterbe, a közönségnek egyszerűen nem erre volt szüksége, valamint minden bizonnyal zavarta őket az éles váltás, hogy Moore vicces figurája után egy ilyen komoly és romantikus ember veszi át a stafétabotot. A film története ezúttal is egy azonos című Bond novellán alapul, kezdetben a producerek egy előzmény filmet akartak készíteni, végül ez az ötletet jegelték, egészen a Casino Royale-ig, egyébként a 2006-os filmig a Halálos rémületbenvolt az utolsó rész, amelyhez Fleming műveinek címét használták fel. A mozin észre is vehető az az éles váltás, ez a rész merőben más mint az előző epizódok, igyekszik inkább a ’80-as évek akciófilmjeihez felzárkózni, nélkülözi a túlzott humorizálást, végig tempós és látványos. A Halálos rémületbenaz utolsó hidegháborús Bond-film, és természetesen ki más eszelne ki megint egy ördögi tervet, mint az oroszok, igaz most is egy renegát tábornok áll az ügy hátterében, külön érdekesség hogy a 007-es filmek történetében először és utoljára egy amerikai nemzetiségű gonosztevő (akit Joe Don Baker, mellesleg ezután két Brosnan-féle Bond filmben szerepelt, de ekkor már a jó oldalon állt).

Egy ismeretlen alvilági szervezet sorra gyilkolja a nyugati világ legjobb titkosügynökeit, megbontva ezzel a kelet és a nyugat hidegháborús, langyos egyensúlyát. Bár az akció kétségtelenül a szovjetek malmára hajtja a vizet, kivételesen nem a KGB keze van a dologban, hanem egy köpönyegforgató orosz tábornoké, akinek egykor még maga James Bond segített nyugatra szökni. A 007-es ügynöknek azonban most el kell kapnia a tábornokot, akihez csak egyetlen módon kerülhetnek közel: ha megtalálják egykori barátnőjét, Karát, a cseh csellistalányt. Bond-nak először őt kell kiszöktetnie az országból, majd rá kell jönnie, mire is megy ki a dolog. Kalandjai során ópium- és fegyvercsempészekkel hozza össze a sors és belecsöppen az afganisztáni háború közepébe... A Halálos rémületbenegy nem túl bonyolult, ám annál hatásosabb nyitójelenettel indul. Remek bemutatkozása ez a Dalton-féle Bond-nak, és nem utolsósorban felkészít minket arra az akcióbombára amiben majd részünk lesz a későbbiekben. Fura, de elég könnyen megszoktam hogy most nem Moore arca vigyorog rám a képernyőről, hanem Dalton-é, annak idején egyáltalán nem volt a kedvencem, de most nagyon szimpatikus, és egyáltalán nem játssza rosszul a szerepét, nyilván neki sem volt könnyű dolga, de úgy vélem Dalton előrevetette azt a 007-est, aki részben Brosnan (Dalton nélkül talán neki is sokkal nehezebb dolga lett volna) és Daniel Craig is lesz majd. Lazenby és Moore után, a volt Shakespeare-színészt sem érdemes összehasonlítani a többivel, Dalton Bond-ja épp azért jó mert nem viszi túlzásba a humorizálást mint Moore és kevésbé úriemberes mint Connery.

Hidegháborús Bond mozikban ritka, de itt a 007-es ismét ellátogat a keleti blokkba, pontosabban Csehszlovákiába, hogy megszervezze Koskov szovjet tábornok szöktetését. Bár itt nem mutatják annyit a várost és nagyrészt szürke hangulatú az egész, de lényegében nem sok jelenet játszódik itt. Természetesen ellátogatunk Londonba is, ahol megismerhetjük a jelenlegi gonosztevő jelenlegi csatlósát Necros-t, aki leginkább az Oroszországból szeretettelRed Grant-jére, és a Csak kétszer élsz Hans-ára emlékeztet. Bratislava után Bond az újdonsült barátnőjével a csellista lánnyal Ausztriába menekül, egy nagyon jól megrendezett és pörgős autósüldözés során, amelyet majd a Halj meg máskor! című epizód is lemásol majd és a kocsi őrültek örömére újra visszatér az Aston Martin, Bond ezúttal egy V8 Vantage modellel furikázik. A 007-es ezúttal sem kerüli a forró, egzotikus helyeket, Tanger-ben a KGB főnökének néz utána, majd Afganisztánba keveredik, amely elég különös helyszín egy James Bond filmben, de nagyon jól működik, a ’80-as évek végén lekellett csapniuk ezt a labdát, a 007-es összeakad mujahidden-ekkel, akik természetesen segítségükre lesznek (bár az elég fura húzás, hogy egész végig húzzák a szájukat, majd nekiindulnak egy kisebb szovjet hadseregnek, akikkel néhány perce még ópium üzletet kötöttek. Ezután játszódik a Halálos rémületbenlegjobb akciójelenete, amikor Bond Necros-al verekedik, közben majdnem kirepülnek a repülőből. Ez a rész simán helyet kapott a legjobb 007-es akciók között, nagyon feszült a tempó, a vágás is remek, a végén pedig Bond is elsüt egy poént. Sajnos ez az epizód utolsó nagy volumenű jelenete, ezután a végkifejletet elég stílustalanul és hamar lezavarják, szóval a végét kicsit összecsapottan csinálták meg.

A színészek nem teljesítenek kimondottan rosszul, Dalton-t már a fentiekben is dicsértem, semmi baj az alakításával, szerintem nagyon jó Bond, így ennyi év után visszanézve sokkal szimpatikusabb lett, egyáltalán nem rontja le a film átlagát. Sajnos a Bond lány ezúttal elég harmatosra sikerült, Maryam d’Abo a nem túl eszes hölgyek táborát erősíti, látszik hogy volt egy kis hátszele a szereplőválogatáson. Jeroén Krabbé viszont nem színészkedik rosszul, mindenképp említést érdemel, már csak azért is mert ő az egyik olyan karakter a kevés közül aki a sorozatban végén nem hal meg. Lényegében csak őt, és a gorilláját Necros-t lehetne kiemelni, Baker-nek sajnos egy elég súlytalan szerep jutott, John Rhys-Davies egy üde színfoltja a filmnek, és a hagyományoknak megfelelően Gogol tábornok is megjelenik egy pár percre (a szériában utoljára) és Moneypenny-t is más játssza már, mivel egy olyan színésznőt kerestek aki korban is hasonló Bond-hoz. A Halálos rémületbenremekül tükrözi a ’80-as évekbeli akciófilmek hangulatát és a realitást sem nélkülözi annyira, bár azt már megszokhattuk hogy James Bond halhatatlan és ez természetesen most sincs másképp. A közönség a film bemutatása után nem nagyon kedvelte Dalton-t, de ettől függetlenül, ennyi év után nagyon jó volt megnézni ezt az epizódot és ma már valószínűleg sokan nem úgy állnak hozzá mint egy gyenge Bond-filmhez. Vannak ugyan hiányosságai, nem is egy, de mégis az egyik legjobb epizód a sorozatban, jót tett neki a vérfrissítés, végre egy fiatal és energikus színész játszotta el Bond-ot, akiről inkább elhiszem hogy képes egy repülőgépből lógva leverni egy oroszt és futva ráugrani egy dzsipre. A tizenötödik Bond film végülis elég jól sikerült, persze számomra ez főként Dalton érdeme és a csodálatos helyszíneké, amelyek kicsit elütnek az előző epizódoktól, de annyi baj legyen, kell a változatosság. A közönség hiába nem szerette Dalton-t, azért ez a rész is hozott eleget a konyhára, így természetesen ki volt kövezve egy következő film is a színésszel, ami sajnos egyben az utolsó Bond-filmje is lett az úriembernek, ez elég szomorú mivel véleményem szerint az egyik legjobb 007-es volt és olyanokat hozott ki a figurából, amit előtte nem nagyon tett meg senki. És ez mindenképp dicsérendő.

85%

A magányos ügynök (Licence to Kill – 1989)

Ahogy teltek az évek, úgy az igények is megváltoztak a filmipart illetően. Nem volt ez másképp a James Bond szériában sem, a ’60-as években igyekeztek érzékeltetni a hidegháború hatását, a ’70-es évek végén a Star Warsés a hasonló sci-fik sikerét lovagolták meg, a ’80-as években pedig az akkor nagyon divatos adrenalinnal teli akciómozikat részesítették előnyben. Már a Halálos rémületbenis inkább csak egy akciófilm volt, mint egy kém thriller, viszont mégis az egyik legjobban sikerült rész lett a sorozatban. A következő epizód, az 1989-es Magányos ügynökis ezen a nyomvonalon halad, de jóval kevesebb Bond-os monumentummal rendelkezik. Ez volt Timothy Dalton utolsó 007-es filmje, mivel a mozi sikertelensége miatt közel 6 évre jégre került a Bond filmsorozat, majd Dalton, megunva a várakozást, felbontotta a stúdióval a szerződést. Végül aztán a franchise-t Broccoli lánya Barbara Broccoli és Martin Campbell rendező támasztotta fel, Pierce Brosnan-al a főszerepben. Sokan kritizálják ezt az epizódot, rengetegen tartják az egyik legrosszabbnak a szériából. Ezek a vélemények véleményem szerint alaptalanok, igaz, a filmben nem sok olyan dolog van ami „Bond-os” és az alaptörténete is nagyon elüt az előző részektől. A forgatókönyvírók is másképp jellemezték a 007-est, ezúttal a bosszú hajtja, amely még nem nagyon kapott hangsúlyt a Bond-filmekben, vagyis lényegében majdnem minden tulajdonságát átformálták a titkos ügynöknek, kemény mint az acél, ha arról van szó, akkor kegyetlen is. Mint az előző részben, itt is leginkább az írott Bond-ra emlékeztet a figura, de most sokkal bosszúszomjasabb és elszántabb annál. Amúgy eredetileg a forgatókönyv nem Fleming egyik regényén alapult, bár emeltek át ötleteket néhány könyvből (mint az Élni és halni hagyni, vagy A Hildebrand ritkaságnovellából), lényegében eredeti agyszülemény volt a film.

Ezúttal nem a hazáért, nem a királyért kockáztatja életét a 007-es ügynök - a bosszúvágy hajtja. Miután legjobb barátjának, Felix Leiter-nek egy kegyetlen drogbáró megölette fiatal feleségét és Felix is csak komoly sérülésekkel, félholtan úszta meg a dolgot, Bond engedélyt kér a szolgálattól arra, hogy lekapcsolja a drogkereskedőt. A Titkosszolgálat nem támogatja az ügynököt, így Bond komoly lépésre szánja el magát: leadja szolgálati fegyverét és bejelenti, hogy kilép a szervezetből. Szigorúan magánemberként, a szolgálat támogatása nélkül kezdi el élete legszemélyesebb akcióját, de akadnak barátok, akik így is segítenek neki. Szüksége is lesz minden segítségre, ugyanis a drogkereskedő nagy tétekben játszik: nagyipari szinten termeli a kábítószert, és saját hadsereget tart fenn, hogy megvédje magát. Bond azonban ezúttal tényleg nem viccel és egy cseppet sem veszi félvállról az akciót. A magányos ügynök valóban nem tartozik a „legbondosabb” epizódok közé, látszik hogy elég nagy hatással voltak rá az akkoriban készült akciófilmek, mint a Halálos fegyver, vagy aDrágán add az életed!, még Michael Kamen-t, az előbb említett két film zeneszerzőjét is sikerült megnyerni a produkcióhoz, mivel az eddigi epizódok művésze John Barry elhunyt. Valószínűleg főleg az amerikai piacot akarták megcélozni, mivel a film nagy része nyugaton játszódik, majd Dél-Amerikába is ellátogatunk, tehát lényegében forró, egzotikus helyeken zajlik most is az akció. A magányos ügynökFloridában kezdődik, Felix és Bond az esküvőre sietnek, közben elkapják a latin amerikai drogbárót, Franz Sanchez-t és nem is késnek el annyira az ünneplésről sem.

Szóval elég jól indít a film, és plusz pont hogy megint említésre kerül Bond elhunyt felesége is, legalább a nevén kívül innen is tudjuk hogy Bond-ot látjuk és nem egy bosszúálló Rambo-t. Ám Bond-hoz hasonlóan Felix románca sem tart sokáig, Sanchez kiszabadul és bosszút áll az feleségén, majd magán az ügynökön. A feleség meghal, Sanchez a férjet pedig megkóstoltatja a cápákkal. A 007-es ezután gyorsan kilép az ügynökségtől és egyedül indul el bosszút állni, közben az MI6 is keresi, aztán belecsöppen Sanchez hálójába, de persze kedvenc brit ügynökünk most is helyt áll, akármilyen nehéz kihívással is néz szembe. Elmés ötlet volt kicsit megidézni a Goldfingercímű epizódot, mivel Bond itt is az ellenség fogságába kerül, illetve ez nem is helye meghatározás, mivel ezúttal a főgonosz nem tudja hogy ki is valójában a 007-es és egy rövid ideig barátként tekint rá, Bond közben szabotálja a drogbáró néhány akcióját, és az emberei ellen fordítja. Persze attól függetlenül, hogy most nem egy újabb világháború kitörése fenyeget, a feladat nagyon is veszélyes, gyakorlatilag ez a legbrutálisabb epizód az egész sorozatban, fej robban szét légüres térben, lábakat darálnak be, szívet vágnak ki, elevenen embert égetnek, cápák lakmároznak, stb.. Nem erőltetettek és nem is annyira naturálisak ezek a részek, de kicsit olyan szaga van mintha így próbálták volna ellensúlyozni a gyenge alapkonfliktust, de sebaj, a drogbárók a valóságban sem rózsaszín felhőről álmodó angyalok. Bond sem kímél senkit, a legütősebb jelenetek közé tartozik mikor neki vágja a 2 millió dollárt tartalmazó bőröndöt annak az ügynöknek aki elárulta Felix-et és kiszabadította Sanchez-t, majd szerencsétlen a cápák eledele lesz. A főgonosz is megkapja a maga büntetését, mikor már azt hihetnénk hogy Bond nem éli túl, előkapja Felix-től és feleségétől kapott gravírozott öngyújtóját és nemes egyszerűséggel felgyújtja Sanchez-t. De amíg eljutunk ide, a végkifejlethez, jó pár látványos jelenetben lehet részünk, Bond vízisíel, repülőkre ugrik, felrobbant egy droglabort. De mégis, mind közül a legjobb, a finálé, a kamionos üldözés. John Glen itt egyértelműen csúcsformában volt, végig a nézőben van az izgalom és a feszültség, Bond-nak is meggyűlik a baja rendesen, ez a rész mindenképp a széria legprofibb akciójelenetei közé sorolható. Az is külön öröm, hogy Bond láthatóan igen tropára megy, koszos lesz, szakadt a ruhája, liheg, Dalton-nak sikerült nagyon életszerűvé varázsolni a karaktert, alakítása most is jó, ezúttal azonban nem annyira romantikus, inkább kemény és dühös.

Kissé sajnálom hogy Dalton-t ennyire nem szerette a közönség, mert szerintem nagyon jó Bond volt, mindenképp új színt vitt a karakterbe, nagyon közel állt az irodalmi 007-eshez, elnéztem még volna 2-3 epizódban, de sajnos neki csak ennyi jutott. A hölgyekre most sem panaszkodhatunk különösebben, Carey Lowell kissé vicces karaktere üde színfoltja a filmnek, Talia Soto is gyönyörű, jó ötlet volt hogy az előző résszel ellentétben Bond itt már két nővel is kezd. Robert Davi Sanchez szerepében nagyon jó, bár közelében sincs a klasszikus Bond gonosztevőknek, a ’80-as években divatos kegyetlen drogbárót hozza, akinek fontosabb a hűség mint a pénz és elég csúnyán elbánik azokkal az emberekkel, akik keresztbetesznek neki. Bár nem szerepel sokat, mindenképpen pozitívum Benicio del Toro feltűnése is, aki elég csúnyán végzi, de azért jó volt látni őt abban az összesen kb. 5 percben. A magányos ügynökhiába csak egy lecsupaszított ’80-as évekbeli akciófilm, nagyon jó hangulata van, megkapó helyszínekkel és látványos jelenetekkel, valamint a párbeszédek sem olyan rosszak. A koncepció hasonlít azokra a Bond filmekre, amelyek kicsit elütöttek a hagyományos recepttől, mint például az Őfelsége titkosszolgálatában. Egyáltalán nem olyan rossz film mint azt sokán mondták a bemutatása után és véleményem szerint Dalton-t is jogtalanul kritizálták. Nagyon jól hozta a karaktert, nekem az egyik kedvencem lett, most hogy újranéztem a két 007-es filmjét. Annyiban hasonlít az előző részre, hogy a vége itt is kicsit összecsapott lett és egyáltalán nem volt odaillő, az utolsó 10 percben elveszett a film bosszúálló hangulata. A negatívumoktól függetlenül A magányos ügynökcímű epizód nagyon rendbe van, de annak idején sokaknak nem tetszett, és 6 év telt el mire újra a mozivásznakon láthattuk a híres titok ügynökünket. Jó volt Bond-ot ismét egy másik oldaláról megismerni, kemény és bosszúszomjas, nem az a megszokott hidegfejű úriember mint eddig. És ha a néző ezt eltudja fogadni, akkor talán még jól is fog szórakozni rajta.

80%
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
4. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.15. 18:53:57
LV18
Válasz 3. Spongya üzenetére:
Már jóval korábban is felajánlották neki a szerepet, csak mindig visszautasította. Szerintem is jó Bond volt, nálam milliószor többet ér mint Lazenby (őt tartom a legrosszabbnak), elnéztem volna még 2-3 epizódban.
Örülünk?
3. Spongya  PlayStation.Community tag
2012.05.15. 16:20:24
LV7
Válasz 2. VictorVance üzenetére:
Még nem volt időm elolvasni, de az előzőek alapján ment az 5 csillag az írásra. : ]
Ha elolvastam jön majd a vélemény is.

Dalton szerintem nagyon jó Bond volt, kár hogy nem előbb váltotta Mooret. A Polipkától már simán játszhatta volna ő is. Talán picit más lett volna, bár így sem lettek rosszak, öregség ide vagy oda.
2. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.15. 15:22:21
LV18
Válasz 1. Penge70 üzenetére:
Egyetértek, Dalton elsősorban színpadi, Shakespeare-színész, egyesek szerint túl sok érzelmet vitt bele a karakterbe, ennek ellenére énis bírom.
Örülünk?
1. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.05.15. 07:47:04
LV22
Annak ellenére bírom Daltont, hogy szerintem nem egy Bond típus, pláne Moore mellett:)
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16439 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
6162 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4842 db
Utolsó belépés:
2019.12.09. 08:31:30
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea