PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

17 hozzászólás

2012.05.13. 21:21:41

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.05.16. 15:49:19

Megosztás
Értékeld a blogot!
Mivel elég gyakran nézek filmeket, s ilyenkor mindig rámtör az írni akarás, úgy döntöttem hogy a róluk készült kritikáimat-véleményeimet felteszem ide, de mivel egy-egy alkotás esetében mélyreszántó, hosszú gondolataim vannak, jobb megoldásnak találom ha egy bejegyzésben egyszerre több mozit is nagyító alá veszek, így több értelme van minthogy külön-külön feltegyem őket. A kritika sorozat első részének tartalmából:

Dreyfuss-t magukkal viszik az űrlények anális beültetésre, Perszeusz újra szembeszáll a gonosszal és a görög mitológia szakértőivel, néhány vidéki gyereket nem vittek el az állatkertbe ezért hullát látogatnak, Cameron lemerül az óceán mélyére hogy atlantiszi idegenekről meg az emberi kegyetlenségről okítsa a népet.

Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind – 1977)
”UFO-ra szállni élvezet, titokban máris élvezek…”

A fiatal, sikerre éhes Steven Spielberg csak a megfelelő alkalomra várt, hogy – mint egy csúcsra járatott gőzgép – betörjön a filmiparba, és biztos helyet kapjon Hollywood legnagyobb direktorai között. Aztán ahogy egy szép sikertörténethez illik, a Cápa című film után (amelyről majd a közeljövőben egy tartalmasabb elemzést is szándékozok írni) már megvolt a megfelelő befolyása ahhoz hogy olyan mozit rendezhessen, amilyet akar, így visszautasított egy rakás felkérést (Cápa 2, Superman, stb.) és egy kicsit személyesebb témákhoz fordult. A Cápa igazi kasszasiker lett, csak hazájában túllépte a 100 millió dolláros (az akkoriban nagyonis) álomhatárt, első hírnöke volt az amerikai nyári blockbustereknek. Spielberg két évvel későbbi filmje a Harmadik típusú találkozások is hasonló nyomvonalon haladt. A rendező munkásságáról amúgyis köztudott hogy igazi, gyermeki lelkesedéssel készíti alkotásait, sokszor személyes indíttatásúak a művei, valós élményeket mutatnak be. Ez a mozi is részben valós alapokon nyugszik, Spielberg gyerekkorában apjával szemtanúja volt egy meteor zápornak New Jerseyben, s végtére is ez az élmény vezetett oda hogy a rendező elkezdett dolgozni a történeten, majd amikor nagyjából összeállt a terv, a stúdiók eléggé szkeptikusok voltak a produkciót illetően, nem nagyon bíztak a film sikerében. Majd végülis valahogy sikerült őket meggyőzni hogy a mozi nagyköltségvetéssel készüljön, s nem bánták meg, ugyanis a Harmadik típusú találkozások több mint 300 millió dollárt hozott világszerte, ezzel egy lépéssel közelebb hozta Spielberg-et ahhoz hogy igazi sztárrendező legyen.

A filmben természetesen szem és fültanúi lehetünk annak ahogyan egy földönkívüli faj megpróbálja felvenni velünk, emberekkel a kapcsolatot. A forgatókönyv nagyon jól működik, Spielberg ügyesen fűzi össze a fikciót a valósággal, az első néhány jelenetben furcsa dolgok történnek, rég eltűnt hajók, repülőgépek kerülnek elő a sivatagban, még mindig fiatal, második világháborús pilótákat találnak, majd az űrlények jelzik hogy itt vannak, ezután pedig egy csapat tudós próbál velük kommunikálni. Azonban míg a legtöbb amerikai filmben az idegenek azért jönnek a Földre hogy szépen leigázzák a bolygót és az emberiséget, itt cseppet sem erről van szó, csak annyiról hogy megpróbálnak minket tanulmányozni, megismerni. Mint Spielberg előző filmjeiben, itt is egy átlagos, középosztálybeli családos férfi kapja a főszerepet, az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg azt a fajta szenvedélyt és kíváncsiságot, amelyeket az éjszakánként az égen látott furcsa fények okoznak. Richard Dreyfuss nagyon jól alakítja a hétköznapi kisembert, akit teljesen megbabonáznak ezek a nem mindennapi jelenségek, és ahogy egyre inkább válik rögeszméjévé az igazság utáni kutatás. Ennek viszont családja látja kárát, a felesége már nem bírja elviselni a szenvedélyes és kicsit őrült, megszállott viselkedését. Így a mozi esetében nemcsak egy science fiction-ről, hanem családi drámáról is beszélhetünk.

Persze nemcsak a családi drámát kapjuk meg, hiszen közben egy másik szálon is fut a sztori, amelynek főszereplője a híres francia rendező (aki Spielberg kérésére játszik a filmben) Francois Truffaut, ő vezeti azt a kutatócsapatot, aki Kodály Zoltán zenei módszerével megpróbál kommunikálni az űrlényekkel. Tehát a színészek nem vallanak szégyent, eközben olyan jó dolgok segítenek megteremteni a hangulatot, mint a ’70-es évek amerikai kisvárosainak hangulata, vagy a korabeli díszletek, az űrhajók és a lények kinézete. Bár az igaz hogy a két órás játékidő alatt alig-alig látunk 1-2 égi tüneményt, na meg maguk a földönkívüliek is csak az utolsó percekben jelennek meg, így tehát korántsem egy gyors lefolyású filmről van szó, sőt néha kifejezetten belassul, inkább magára Dreyfuss-ra és családjára koncentrál, csak másodsorban a Truffaut csapatára, de kapunk még egy szálat, egy kisvárosi anya képében, akinek a fiát vitték magukkal. Szeretném megjegyezni hogy nemcsak Kodály a magyar vonatkozás a filmben, hiszen az operatőri munkákat a méltán elismert Zsigmond Vilmos végezte (aki ebben a moziban nyújtott teljesítményéért Oscar-díjat kapott), s annak idején Spielberg kicsit őrületbe is kergette amiért azt kérte tőle hogy egy olyan természeti jelenséget filmezzen le, amely egy évben csak egyszer fordul elő. Tehát amit a kisfiú elrablásakor látunk az bizony nem trükkfelvétel, hanem maga a természeti csoda. Az sem elhanyagolható amit a mozi végefelé láthatunk, amikor az Ördög-toronynál feltűnnek az űrhajók, majd leszállnak. Abban az időben ezzel a filmmel látványban csak a Star Wars vehette fel a versenyt.

Be kell vallanom, szeretem Spielberg filmjeit, és ez sem volt rossz, valahogy mégis csalódtam. Kissé lassúnak tűnt a történet, pedig szeretem ezeket a paranormális, UFO-s töltetű produkciókat. Elismerem persze az érdemeit, és tisztelem az értékeit, végeredményben élveztem, de valahogy kicsit többet vártam ettől. Mindenképp újranézésért kiállt a közeljövőben, főleg hogy már tudom, megnézése előtt milyen filmet fogok látni. Nem akkora klasszikus mint mondjuk a Cápa, vagy az Indiana Jones, de egy 8/10-et simán megér, és a téma rajongóinak akkor is kifejezetten ajánlom.

Állj mellém! (Stand By Me – 1986)
”Ne cseszegesd Hwil Hwheaton-t!”

Stephen King könyveit, történeteit előszeretettel filmesítik meg a hollywoodi producerek, ám a végeredmény nem mindig a pozitív irányba cseng ki. Sőt, azt kell hogy mondjam, nagyrészt gyenge, vagy közepes adaptációkról van szó, de ott van a mérleg másik fele, a minőségi, igazi értékeket képviselő produkciók is, mint például A remény rabjai, Halálsoron, Carrie és még sorolhatnám. Ezek közé tartozik Rob Reiner 1986-ban bemutatott filmje az Állj mellém!, amely a legsikerültebb King-adaptációk közé tartozik, s helyezése vitathatatlan. Reiner amúgy ezután még elkészített egy adaptációt az írótól, amely a Tortúra címet kapta (a megnézése bevan tervezve), amelyet ugyancsak keblükre öleltek a kritikusok, ahogy ezt az alkotást is. A története nem túl bonyolult, a mozi King egyik novellája alapján készült, amely egyébként magyar fordításban is megjelent. Lévén hogy most nem egy pár száz oldalas könyvet dolgoztak fel, maga a film sem olyan hosszú, alig 90 perces, így a megnézését körülbelül belehet kalkulálni egy ebéd és egy délutáni alvás közé. Feltéve ha ez után a film után még tudsz aludni…

Na nem arról van szó hogy a film olyan brutális lenne, vagy olyan véres hogy belecsokizol a virágos gatyába, aztán onnantól fogva már csak égő villanynál tudsz aludni. Sőt… az Állj mellém! egyáltalán nem horror film, King műve sem tartalmaz semmiféle ilyen témát, aki jól ismeri az írót az tudja hogy nemcsak horror történeteket ír, hanem sokszor igen hétköznapi, egyszerű, de nagyszerű témák felé fordítja figyelmét. Szóval arról van szó hogy a film után elég komolyan elgondolkodhat a néző. Bár története nagyon-nagyon egyszerű, túl sok fordulatot nem hordoz magában (najó, egyet igen, de azt nem szeretném előre lelőni), csupán arról van szó hogy 4 kisvárosi, iskolás gyerek elindul hogy megnézzenek egy hullát. Az út közben pedig hétköznapi dolgokról dumálnak, különböző kalandokat élnek át, ilyesmi. Tehát a cselekmény nem szól semmiről, csak erről. Mégis… annyi mondanivaló van benne hogy azt a legtöbb film megirigyelhetné. Reiner filmje több mint egy egyszerű délutáni gyerekmozi. Sokkal, de sokkal több. A cselekmény magát a gondtalan gyerekkort hivatott bemutatni, amely a filmben szereplő gyerekek számára cseppet sem gondtalan. Mindegyiküknek megvan a maguk baja, problémái, nagyrészt a szüleikkel, néhányuk még küzd saját belső démonaik ellen, mások pedig már elfogadták azt a tényt hogy ők sem lesznek jobbak mint apjuk, vagy anyjuk. A történetet Gordie Lachance felnőtt énje meséli el, aki egy újságban olvasott baleset miatt emlékszik vissza gyerekkorára, vagyis konkrétan arra az élményre, amelyet 1959-ben, három barátjával együtt élt át. Kulcsfontosságú monumentum ez, már csak azért is mert az ember tudja, nagyrészt gyerekkorban születtek nagy barátságok, s az embernek talán sosem lehet még egy olyan őszinte barátja, mint fiatal korban.

Ez a fajta bajtársiasság, törődés, őszinteség köszön vissza a vászonról is. Sokszor eszembe jut, milyen jó is volt gyerekként, akkor még nem csak arról szólt az egész hogy a számítógép előtt ülünk és nyomogatjuk a billentyűket oké, volt 1-2 Playstationös összeröffenés, azok is felejthetetlen élmények voltak, de nagyrészt tényleg arról szólt hogy bunkereket építettünk, hülyéskedtünk kinn a szabadba, kommandóst játszottunk, stb. Milyen szép is volt, s a filmet látva ezek az érzések, gondolatok csak jobban kijöttek belőlem. Ezért is örökzöld ez a mozi szerintem, a sztori mindenkihez közel áll valamennyire, mindenkiben feléleszti a tizenévest, hiszen egyszer mindenki volt gyerek. Nem csak hogy vidám, de egyszerre szomorú film is tud lenni, ráébreszti az embert hogy milyen ritka az igazi, önzetlen barátság, mikor nem érdekből van egy ember a másikkal, mikor maximálisan megértik egymást, igazi bajtársak, hiszen haverod lehet akármennyi, de azok sokszor nem többek mint egy-egy arc a sok közül. A film végén megtalált hullára pedig lehet akár úgy is tekinteni mint a gyerekkori ártatlanság elvesztésére. A szereplőket persze gyerekszínészek keltik életre, alakításuk tényleg rendkívüli, főleg River Phoenix-é, akin már ekkor látszott hogy tehetségből bizony jó nagy kanállal adatott meg neki, szomorú tény hogy nagyon fiatalon távozott el az élők közül. A néhány évvel öregebb, de szintén fiatal Kiefer Sutherland is nagyon jól alakítja a bunkó helyi menő csávót, és John Cusack sem rossz abban a nyúlfarknyi szerepében.

Természetesen az ’50-es évek Amerikájának hangulata csak úgy árad a filmből, a rock n roll betétdaloknak és életérzésnek köszönhetően nem nehéz ráhangolódni, szerintem ez a mozi mindenkinek mond valamit, ha nem is jön át egyeseknek maximálisan, felébreszti bennünk gondtalan és ma már majdnem álomszerű gyerekkorunkat. Azt hiszem nekem teljesen átjött az üzenet, amelyet King, vagy Reiner akart közvetíteni, az Állj mellém! nem több egy egyszerű, de annál nagyszerűbb filmnél, amely csont nélkül 10/10 nálam. Ezek után már csak azt nem értem, hogy manapság itt Magyarországon miért nem tudnak ilyen, vagy ehhez hasonló filmeket csinálni. Hiszen ez a mozi gyakorlatilag akárhol játszódhatott volna, az üzenete nincs kontinenshez, vagy országhoz kötve, s azt sem hiszem hogy nincs legalább két darab gyermeklelkű, tehetséges forgatókönyvíró, aki kitudna egy korrekt mozit hozni a témából. Persze úgy látszik azokat nem nagyon engedik a hazai filmgyártásba…

A mélység titka (The Abyss – 1989)
”Tudod mi a mélység titka?”

James Cameron nagyon is szeret költséget nem kímélő hobbijainak élni, hát még filmeket készíteni róluk. Valószínűleg ex-feleségeit is ezekkel a dolgokkal készíthette ki, de valószínűleg aki minden idők két legtöbb bevételt hozó moziját ledirigálta, azt nem nagyon érdeklik ilyen gyerekes dolgok mint a szerelem, s egyéb hülyeségek. Cameron-t mostanában sokan szidják, szapulják, támadják, meg féltékenyek rá, de időnként a rosszmájú nézők vagy kritikusok elfelejtik hogy ez az ember az Avatar előtt milyen produkciókat is hozott tető alá. Nemcsak a halálosztó gépezetről, vagy a fészkét féltő anyaszörnyről van szó, hanem a ’89-es keltezésű Mélység titka című alkotásról. Azokban az időkben a rendező már rendelkezett annyi befolyással és tekintéllyel hogy azt forgathasson amit akar, így egy kicsit lassabb, nem olyan vérgőzös téma felé fordította figyelmét, amely még 17 évesen, iskolás kölyökként jutott eszébe. Egész legendák szólnak arról, milyen nehéz és embertelen körülmények között folyt a forgatás, a jeleneteket sokszor a víz alatt vették fel, s a stábra néha valóban hatalmas feszültség nehezedett, néhány színész sem bírta túl nagyon a strapát, különösen Ed Harris nem, aki szabályosan azt állította a rendezőről hogy megkínozta. Cameron-ról amúgy is köztudott hogy egy maximalista felhúzott gép, aki néha hihetetlen teljesítmények elé állítja színészeit.

Szó ami szó a végeredményt látva konstatálhatjuk hogy a film megérte a sok fáradozást. Bár messze elmarad attól az akció-bombától, amelyet a rendezőtől megszokhattunk a Terminátor és A bolygó neve: Halál című mozijai után. Itt cseppet sem az akción van a hangsúly (bár abból is kapunk néhány szeletet), inkább a karaktereken, azok viselkedésein, a látványon, a hangulaton, és nem utolsósorban a mondanivalón. Egy amerikai tengeralattjáró elsüllyed és az óceán fenekére kerül, és egy közelben lévő kutatócsapat kapja a feladatot hogy megtalálják a benne elhelyezett atomrakétát, amely ha az ellenség kezébe kerül, beláthatatlan következményeket okoz. Egy maroknyi katonai egység is segíti a csapatot, ám hamar kiderül, teljesen más indíttatások vezérlik őket, nem is beszélve arról a különös, természetfeletti dologról amit majd a mélységben találnak. A cselekmény eléggé lassú folyású, de végig fenntartja az érdeklődést, nincsenek unalmas pillanatai, bár nem robban fel minden második percben bomba, a néző mindvégig odafigyel, érdeklődéssel szemléli a karaktereket és azt a gyönyörű látványt, amelyet a víz alatti idegenek okoznak. Ha a filmet ma mutatnák be, még akkoris maximálisan megállná a helyét nagyvásznon, csodálatos látványvilága van, a fényképezés nagyszerű, a földönkívüli (ha nevezhetjük őket így) alakok megalkotása lélegzetelállító, annyira, hogy a Titanic mellé akár ezt a filmet is elvihette volna IMAX-es moziba Cameron. Felszínen játszódó jeleneteket csak elvétve láthatunk, nagyjából az egész történet a víz alatti kutatóállomáson játszódik, így mindvégig bennünk van az a nyomasztó bezártság érzet, és a víz által keltett kiszolgáltatottság érzése.

A mélység titka élvezetes, lebilincselő film, még mai viszonylatban nézve is megállja a helyét. Sok mozi esetében szeretem ha egy rendezői változat is készül belőle, mert azokban mindig sokkal több tartalmat, elemet kap a néző, sokszor érthetőbbé válik a sztori is, és a karakterek kidolgozottabbak. Ezen alkotás esetében szerintem a kevesebb több lett volna, nem rossz a rendezői, csak a végén kicsit túl szájbarágósra sikeredett azzal a sok felvétellel. Ezek nélkül is átjött volna a mozi mondanivalója, hiszen ez nem csak a lényekről szól, hanem a két nagyhatalomról, akik egyre nagyobb rivalizálásaik miatt késztették az idegeneket arra hogy újraformázzák a bolygót. Tehát itt sem épp világromboló lényekről van szó, a maguk módján próbálják megmenteni a Földet, persze Harris karaktere végülis meggyőzi őket arról hogy a rengeteg pusztítás, rombolás ellenére rendelkezik az emberiség némi jó tulajdonsággal is. A kicsit giccses véget leszámítva egyébként egy nagyonis jó moziról beszélünk, 8.5/10 az Alien, vagy A dolog című filmek rajongóinak pedig egyenesen ajánlom, ha minden igaz, akkor nem fognak benne csalódni.

A titánok haragja (Wrath of the Titans – 2012)
”Kratos beájulna…”

Miközben egész Görögország társadalma vészesen zuhan a Tartarosz mélysége felé, egy kicsit távolabb, Amerikában a producerek előszeretettel filmesítik meg mitológiájuk különböző szeleteit. Kár hogy ez az egész história közkincs, mert a görögök már a gatyát is leperelhették volna az pénzhajhász amcsikról. Ami viszont jobban zavarhatja őket (már a válság és a gazdasági mélypont után) hogy a mitológiájuk nyomán készített filmek nemigen mutatnak hasonlóságot a kitalált mítoszok és történetek felé. A producerek tudása az országról, s annak sztorijairól nyilván kimerülhetnek a gyros, kardok, szép szobrok, istenek, hatalmas ronda monszták, meg hasonló szir-szarokban, mivel a feldolgozások is ezt a hozzáállást mutatják legtöbbször. Való igaz, azért nem mindig volt ilyen szomorú a helyzet. A nem is olyan régi 300 című filmnek nem csak annyi volt az értéke hogy megmutatta, a kardozós-szandálos mozik után most már görög-kardozós-szandálos alkotások is lesznek, hanem valóban feszes, látványos produkció volt, fantasztikus képi világgal, vizualitással, értő rendezéssel. Persze ehhez kellett Frank Miller képregénye is, amely megmutatta a történet fonalát, irányát és nyomvonalát, tehát forgatókönyvnek nem nagyon kellett lennie. A tudomány itt nem állt meg, jelenleg is tervezik a folytatást (csak tudnám mi a francnak, pont ehhez a filmhez).

Miután Zack Snyder filmje elég szépen termelt, semmi akadály sem volt annak hogy a producerek jobban belemélyesszék vámpírfogaikat a görög mitológia elapadhatatlan vénájába, s így elég vért szipolyozzanak ki belőle, amely végül majd dollármilliókká változik. Ilyen kísérlet volt a 2010-es A titánok harca című opus, amelyet mindenki nagyon nagyon várt, aztán kb. mindenki nagyon nagyon csalódott. A kritikusok nem győzték köszörülni a nyelvüket a filmen, én viszont valamely oknál fogva élveztem. Igaz hogy az istenek úgy néztek ki benne mintha egy ’80-as évekbeli videoklipből léptek volna ki, Hádész meg a szegény ember Ozzy Osbourne-ja volt, na meg ott volt házi szörnye, a Kráken, amely ugyan szép volt, jó volt, de olyan édes kis pofija, meg szemei voltak, hogy attól nem nagyon lehetett félni. Szóval gagyi kategória ide-vagy oda, nekem bejött a film, még másodjára is jól szórakoztam rajta, bár azt bevallom hogy nem véletlenül utálják annyian, rászolgált a hírnevére. Igaz hogy kritikailag jócskán megbukott, viszont a mozikasszáknál, tarolt, nem is kicsit. Majdnem fél milliárd dollárt szedett össze (persze részben azért mert ilyenkor még jócskán tombolt a kezdeti 3D mánia, az Avatar miatt), így már ki is lett töltve egy 150 milliós csekk a folytatásra. A második résztől sem vártam többet minthogy arra a másfél órára elszórakoztasson, legyen benne egy kis csihi-puhi, ilyesmi, pont az ami megvolt az elsőben. Az előzetes kritikákat elnézve persze láttam hogy A titánok haragját cseppet sem ölelik keblükre a nézők, de ezt maximálisan meg is értettem, viszont a végeredményben még így is csalódnom kellett.

A történet nem érdemel különösebb említést, a lényeg hogy Perszeusz (aki az előző rész óta eltelt 10 év alatt szép Bundesliga frizurát növesztett, fia lett, de a felesége meghalt) ismét megvédi a világot, közbe ki kell szabadítani Zeuszt a pokolból, Hádész meg egyezséget köt a raboskodó Kronosszal. Na, az alkotók részéről megfigyelhető némi fejlődés: míg A titánok harcának címében szerepelt a titánok szó, a moziban egy kanyi titánt sem láthattunk, a folytatásban viszont igen, igaz a címet megint elbaszarintották, mert csak egyet csodálhatunk meg közülük,de a szándék azért dicséretes. Viszont tegyünk magunkat gyorsan túl a mozi címén, egyrészt kit érdekel végülis, másrészt pedig ennél rémesebb dolgokkal is fogunk találkozni miközben a filmet nézzük és megpróbálunk nem elaludni. Már az első résznél is igaz volt, de itt hatványozottan, hogy ne ebből a moziból próbáljuk meg megtanulni a görög mitológiát. Több logikai baki is előfordul a történetben, persze látvány ezúttal sem rossz, némelyik szörny elég jóra sikeredett, a karakterek motivációja vagy a cselekmény során elhelyezett pálfordulások már hagynak némi kívánnivalót maguk után. Forgatókönyv se nagyon volt, valószínűleg olyanokat bízhattak meg akik egy kicsit jobban megtudják írni mint egy második x-ét még be sem töltő, egészséges világképpel még nem rendelkező, tinihorrorokon és pornón nevelkedő God of War-rajongó. Persze lemerném fogadni ha néhányan itt a fórumon összefogtunk volna, milliószor jobb szkriptet írunk mint ez a pár szerencsétlen ehhez a filmhez. Fejlődés még hogy itt legalább az isteneket sikerült elfogadhatóbban megjeleníteni. Liam Neeson Zeuszként, botját szorongatva mondjuk egy Mózesnek is elmehetne, de jobb mint korábban, s oké, sokan mondják Neeson-ra hogy a Baljós árnyak óta minden második filmjében ilyen tanítgatós mestert játszik, de a francba, baromi jól áll neki. Ralph Fiennes is mintha egészen máshol lenne egész végig, nyilván nem azért vállalta el a filmet mert annyira mély, fantasztikus lehetőségeket látott mikor elolvasta a forgatókönyvet, és lefogadom hogy miközben az ő jeleneteit vették, néha rá-ránézett a rendezőre, aki közben a kezében lengette a színész fizetési csekkjét, így motiválva őt azzal hogy ne hagyja el rögtön a forgatási helyszínt, de közben azért hozzon is ki valamit az abszolút egydimenziós figurából. Itt van még nekünk Árész, meg Poszeidón is, ami marha jó, de közben hol vannak a többiek? A világot elakarják pusztítani, mindenki sikolyt meg jajveszékel, ezek meg koktéloznak az Olümposz tetején, vagy mi?

Najó, ez egyébként is csepp a tengerben, mert a mozinak tényleg rengeteg hibája van, kezdve a már felsoroltaktól, folytatva az alig 100 perces játékideig, bevejezve a vérgyenge lezárásig. Nem vártam sokat a filmtől, mégis alulmúlta várakozásaimat. Anno mikor bejelentették hogy trilógiát akarnak, akkor fellelkesültem, jó ötletnek tartom, így a második rész után egy harmadikat már nem biztos hogy annyira várnék mint ezt, sőt, nem maradna bennem semmilyen hiányérzet ha mégse készítenék el. Talán a producerek is rá fognak jönni erre (bár kétlem), mivel bár korrektül teljesít pénzügyileg a film, messze elmarad attól az összegtől amit az előzmény produkált. Vannak olyan emberek, akikkel nem lehet másodjára ugyanazt a szart megetetni? Mindenesetre velem sikerült, s akármennyire élveztem az első részt, a folytatás nálam 4/10. És még valami: figyeljétek majd a szőke csaj harci üvöltését a végén. Vagy fél óráig szakadtunk a moziban, plusz még egyet, mikor a pláza mekijében jól kibeszéltük a filmet.
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
17. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.16. 15:49:19
LV18
Válasz 16. Matichku üzenetére:
A könyvnek és a filmnek egymástól eltérő értelmezése van, annak idején Kubrick is King össze is veszett, mivel előbbi máshogy képzelte el a forgatókönyvet, kevésbé volt hű a regényhez. Mindkét alkotás mestermű, egyszerűen csak el kell vonatkoztatni őket egymástól.
Örülünk?
16. Matichku  PlayStation.Community tag
2012.05.16. 00:10:48
LV14
Válasz 15. VictorVance üzenetére:
A Ragyogásról olvastam egy másik blogban olyan véleményt, hogy aki elöbb olvasta a könyvet annak a film változat nem nyerte el a tetszését. Ha ez igy lehet akkor a könyv durva jó lehet, mert Jack Nicholson mindig pazar.
Nil Satis Nisi Optimum
15. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.15. 23:52:44
LV18
Válasz 13. Matichku üzenetére:
A King könyveiből készült filmadaptációk közül nekem a Ragyogás az abszolút kedvenc, maga a mestermű, Jack Nicholson elborult alakításával együtt. Ezután jön A remény rabjai, Állj mellém!, Halálsoron, Az eminens és az 1408 is. A Tortúra pedig bevan tervezve valamikorra, sőt néhány regénybe is bele kéne kezdeni...
Örülünk?
14. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.15. 23:39:26
LV18
Válasz 12. getro2 üzenetére:
Az biztos hogy sosem fogom megnézni mégegyszer, vallatni lehetne vele, pedig az első részt kétszer is láttam, és elég jó agykikapcsolós film szerintem. Egyébként az első részhez képest elég rosszul nyitott a mozikban és nem is hozott annyi pénzt, (de 300 millió önmagában nemis rossz) viszont folytatás már majdnem biztos hogy lesz.
Örülünk?
13. Matichku  PlayStation.Community tag
2012.05.15. 23:21:15
LV14
Elég érdekes válogatás, jó filmnek tartom mindegyiket. Csak a titánokról nem tudok nyilatkozni mert egyik részét sem láttam,de ha ennyire gyenge talán nem baj.
Spielberg számomra igazi történetmesélő vagy mesemondó és ha giccsbe is hajlana azt sem tartom gondnak.
Stephen King könyveiből készűlt filmek legjobbja nekem A remény rabjai, de az Állj mellém! is nagyon ott van. A film zenéje meg kiváló, 100%-osan hozza hangulatot.Ideje lenne ujra néznem mert már elég régen láttam.

"Ne cseszegesd Hwil Hweaton-t!" :DD Akkor mondd ki, hogy Whirlpool:)))
Nil Satis Nisi Optimum
12. getro2  PlayStation.Community tag
2012.05.15. 23:09:08
LV3
A Titánok haragja szerintem is elég száni lett. Látványfilmek elmegy, de semmi több. Tipikusan az a film, amit soha az életben nem tudnék még egyszer megnézni. Persze gondolom egyből kasszasiker lett, szóval pár éve múlva jön a következő... Hurrá.
11. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.14. 19:05:12
LV18
Válasz 1. Greg-T üzenetére:
Kösz, már régóta be van tervezve azis, a King könyvei alapján készült sorozatok elég közepesek szoktak lenni, de ezekről azt hallottam hogy a jobban sikerült alkotások közé tartoznak.
Örülünk?
10. kobe  PlayStation.Community tag
2012.05.14. 15:11:10
LV11
Válasz 5. VictorVance üzenetére:
Egyébként engem sem zavar, de észreveszem.

Penge: Spielberg giccses. A Schindler listája is giccses.
9. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.14. 15:02:25
LV18
Válasz 8. Penge70 üzenetére:
Azért némelyik alkotása dramaturgiailag a giccs határát súrolja. De ennek ellenére nálam, egy-két kivételtől eltekintve alapművek a filmjei, nem érdekel ha mások túlontúl giccsesnek találják.
Örülünk?
8. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.05.14. 12:12:58
LV22
Válasz 4. kobe üzenetére:
Spielberg mint giccs?! Mégis melyik filmje? Ami a gyerekeknek készül, vagy amelyik a holokausztról szól?!
2012.05.14. 05:47:57
LV1
Jol idozitett kritikak!
Az Abyss-t epp mostanaban neztem meg a Harmadik tipusut meg epp most kezdtem volna, gondoltam elobb felnezek ide olvasgatni. Negybol ketto, pedig egyik se jutott eszembe mar reg ota, lehet van valami a levegoben :)
6. Greg  PlayStation.Community tag
2012.05.14. 01:58:53
LV25
Válasz 3. VictorVance üzenetére:
Az E.T. gyerekként nem volt giccses, azóta viszont eltelt 30 év és felnőttünk.
LV426
5. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.13. 22:54:49
LV18
Válasz 4. kobe üzenetére:
A giccsel együtt Oscar bácsi is gyün :)) Engem személy szerint sosem zavart különösebben hogy giccses, talán a Különvélemény kapcsán, ami marha jó film volt, csak a vége nem tetszett. Meg még talán az E. T.-nél, állítólag a Hadak útján is az, de még nem láttam. A Schindler listájába pedig szükségszerűnek tartom hogy belevitte.
Örülünk?
4. kobe  PlayStation.Community tag
2012.05.13. 22:20:08
LV11
Válasz 3. VictorVance üzenetére:
na igen, a másik jellemzője Spielbergnek a giccs.
de az még könnyebben magyarázható, mivel amerikai közönségnek csinálja a filmjeit, és sokszor náluk nem számít giccsnek, ami nálunk igen
3. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.13. 21:54:46
LV18
Válasz 2. kobe üzenetére:
A Harmadik típusú találkozások nézése közben nemegyszer tényleg úgy éreztem hogy a film már tényleg kezd átmenni kicsit vontatottba, pl. a végén mikor várják az UFO leszállását, túlontúl hosszú, túlnyújtott lett az a jelenet, már szorítottam a karfát hogy történjen valami. Viszont legalább nem lett annyira giccses, mint az E.T. esetében.
Örülünk?
2. kobe  PlayStation.Community tag
2012.05.13. 21:38:55
LV11
Gratulálok. Nem olvastam végig, de igényes írás.
Spielbergről azt mondják, hogy jellemző rá, hogy egy-egy témát a végletekig kiveséz. Ez az ami jó benne, de egyszerre rossz, mert vontatottá teheti a filmet. Érzésem szerint a Harmadik típusú találkozásokkal is ez történt.
1. Greg-T  Kitiltott felhasználó
2012.05.13. 21:33:31
LV2
5* Kingtől ne hagyd ki a Végítéletet, és az Évszázad Viharát.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16010 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5968 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4769 db
Utolsó belépés:
2019.09.23. 19:35:52
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea