PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

4 hozzászólás

2012.05.09. 21:03:46

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.05.13. 19:42:11

Megosztás
Értékeld a blogot!
A James Bond blog második felvonásában az 1970-es évek 007-es filmjeit veszem át, vagyis a Sean Connery korszak vége és a Roger Moore korszak kezdete és félig-meddig közepe kerül terítékre.

Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever – 1971)

Az Őfelsége tiszkosszolgálatában lesújtó kritikái után nehéz feladat állt az alkotók előtt. Végül, ahelyett hogy elküldték volna James Bond akkori megformálóját, George Lazenby önszántából lépett ki a franchise-ból (bár döntését később megbánta, akkor már nem volt visszaút), majd sikerült visszacsábítani az őseredeti 007-est, Sean Connery-t, némi rekordgázsi fejében. A Gyémántok az örökkévalóságnak Connery utolsó hivatalos Bond-filmje (12 év múlva újra eljátszotta a híres titkosügynököt, de az a produkció nem tagja az eredeti sorozatnak). Mivel az előző rész nemcsak a főszereplő személye miatt kapott negatív kritikákat, hanem amiatt hogy s karaktert más megvilágításba helyezték, ezért ezt a szálat némiképp elvetették a folytatásban, Bond újra nőcsábász és újra az MI6 bízza meg a munkával. És bár a hetedik fejezet nem lett épp a legjobb a sorozatból (az eredeti regényt sem tartják a legsikerültebbnek), azért a végeredményben egy egészen korrekt Bond-film született. Az angol titkosszolgálat ásza, James Bond most a legnagyobb maffiaszervezetek által kézben tartott gyémántcsempész-hálózatot próbálja felgöngyölíteni, de úgy látszik, ezzel az üggyel alaposan meggyűlik a baja. Rájön, hogy a gyémántok holttestek belsejében érkeznek az országba, és egy krematóriumban kerülnek elő a hamvakból. Bond is "beszáll az üzletbe". Ezúttal is számos veszéllyel néz szembe, többször is megpróbálják eltenni láb alól, akár Hollandiában, akár Amerikában jár, végül rájön arra hogy a szálakat nem más, mint a halottnak hitt és egyben legveszélyesebb ellensége mozgatja.

Bond feleségének szálát nem folytatták a filmben, viszont a nyitójelenetben a 007-es ismét Blofeld-et keresi, mostmár mindennél elszántabban és keményebben. Majd meg is találja és megöli. Az ártatlan néző azt hihetné hogy a megalomániás gonosztevőt ezúttal végleg elföldelik, hamarosan azonban rá kell jönnie hogy tévedett: Blofeld él és ráadásul mindennél veszélyesebb tervet eszelt ki. A történet egyszerűen indul: James Bond látszólag egy szokásos rutinmunkára indul, gyémántcsempészeknek néz utána. Ez nem kicsit emlékeztet a Goldfinger című epizódra, nem is véletlenül, hiszen eredetileg annak ikertestvére akart volna bosszút állni a 007-esen. Szerencsére ezt az ötletet elvetették, de a rendezői székbe a már előbb említett epizódot tető alá hozó Guy Hamilton került. A ’60-as éveknek vége volt, így hát a szériának némiképp alkalmazkodnia is kellett a korhoz és a technikához. Bond hetedik bevetése többnyire Amerikában, Las Vegasban és a vízen játszódik, de Amszterdamban is akad bőven tennivalója a kémnek. Hála Vegasnak (ami már alapból kiált egy kaszinós jelenetért, szerencsére az alkotók sem gondolkodtak másként) a hangulat most is kifogásolhatatlan, ezek az elemek biztos bemutatkozást engedtek a ’70-es évekbe. Fényűző helyek, csillogó-villogó épületek, szállodák, kaszinók és a sivatag teszi érdekesség a filmet. AGyémántok igyekszik többet mutatni, jobba, de félúton kissé elvérzik. Nem tud elég érdekes maradni, kicsit monotonná válik, de egy hangyányit még mindig jobb mint a Connery-éra számomra leggyengébb epizódja a Csak kétszer élsz. Itt szerepel utoljára a SPECTRE, amely nem is baj, mert ennyi szereplés után már pont eléggé ötlettelen lett a működésük, nem tudtak túlmenni a szokásos „elpusztítjuk a világot” terveken. Sean Connery is kiöregedett már kissé a szerepből, ráncos és némi pocakot is felszedett az évek során, alakítása sem a legtökéletesebb, de lényegében azért mégiscsak hozza az elvártat, Lazenby után igazi öröm végre őt látni. Korát meghazudtolva verekedik, akrobata mutatványokat végez, amelyek 9 éve még hitelesnek minősültek volna, az ennyi év után nagyon hiteltelen lett. Ellenben Jill St. John Tiffany Case szerepében egész tűrhető Bond lány, a film első felében intelligensnek mutatják be, aztán végül a karaktere igazi buta tyúkba csap át, közelében sincs az eddigi színésznőkhöz, főleg tehetségében nem, de mint mondtam, lényegében egész tűrhető.

Bond első számú főellenségét Blofeld-et ezúttal Charles Gray személyesíti meg (akinek nemhogy megvan a fülcimpája, de még hajat is növesztett), aki amúgy már a Csak kétszer élszben is játszott egy egészen más karaktert, de lényegében ez elnézhető, hiszen a sorozatban ilyen dolgok elő fognak még fordulni. Gray közel sem hoz olyan jó teljesítményt, mint Telly Savallas az előző részben, de gyakorlatilag nemcsak ő tehet róla. Blofeld karaktere is egysíkúvá vált. Nem is beszélve arról, hogy megint elköveti azt a szerencsétlen hibát, hogy mindig más emberre bízza a 007-es likvidálásnak feladatát, hiszen az már rengetegszer szabotálta Blofeld terveit, épp elégszer ahhoz hogy személyesen végezzen vele. Persze természetesen ezzel nem azt mondom hogy Bond halálát kívánom, de az ilyen egyértelmű helyzeteket elkerülhették volna az írók. A többi karakter sem emelkedik ki túlságosan, a Howard Hughes-ra hajazó Willard Whyte talán a legérdekesebb, a két homoszexuális bérgyilkos Mr. Vint és Mr. Kidd elképesztően parodisztikus, nyilván egyszerre humorosnak és rémisztőnek akarták őket lefesteni, de ez teljes mértékben kudarcba fulladt, inkább egy vígjátékban kellett volna benne lenniük, mert egy Bond filmben ez eléggé nevetséges, voltaképp a sorozat két, egyik legrosszabb gonosztevőiről van szó. Mivel a történet nagyrészt az USA-ban játszódik, ismét szerepet kap Bond egyik legjobb barátja Felix Leiter is, megint más színész alakításában, ez lényegében elég zavaró elem lett a sorozatban. A Gyémántok az örökkévalóságnak egy átlagos, korrekt Bond-film lett, nem több és nem is kevesebb. Vannak persze pozitívumai, mint minden résznek és voltaképp egy hangyányit jobb mint a Csak kétszer élsz, de csak egy hangyányit. Connery kicsit kiöregedett már, ezt a filmet látva igazán megállapíthatjuk, hogy bizony nagyon kellett már egy új színész a 007-es eljátszására, és ez természetesen röpke két év után meg is történt. Azonban nem ebből a filmből fogunk emlékezni Connery Bond-jára, az biztos.

70%

Élni és halni hagyni (Live and Let Die – 1973)

Sean Connery kiöregedése után egyértelmű volt hogy megint új színészt kellett keresni James Bond szerepére és talán a producerek hátára sokkal nagyobb súly hárult mint a korábbiakban. Nagy volt a kockázat, hogy az új színész megint George Lazenby sorsára jut, a közönség lehúzza a filmet, nem fog érdekelni senkit sem az alkotás. Ám a Saltzman-Broccoli páros ezúttal óvatosabb volt, s most egy igazi angol úriembert választottak ki, nevezetesen Roger Moore-t, aki már az első Bond-film szereplőválogatásán esélyes volt, csak akkor épp nem tudta elvállalni az Angyal című tévésorozat miatt. Ezúttal ez már nem okozott neki gondot, maximum az hogy a Minden lében két kanál című széria után lekellett adnia 10 kilót és kicsit megizmosodni. Az eredmény magáért beszél, összesen hét epizódot forgattak Moore főszereplésével, így ő az aki a legtöbbször magára öltötte a 007-es ügynök szerepét (ha persze nem vesszük számításba Connery nem hivatalos Bond-filmjét). Nyolcadik alkalomra az Élni és halni hagyni című regény filmesítették meg (amely a könyvek sorrendjében a második), amelyet megjelenésekor igen vegyesen fogadtak a kritikusok, bár elismerték Ian Fleming különleges, naturális írói stílusát, egyesek azt állították róla hogy regénye erősen rasszista, és túlzottan részletesen mutatja be a szexualitást. Való igaz, elég érdekes olvasmány ilyen szempontból, de a könyv minden bizonnyal Fleming egyik legjobb írása (ráadásul magyar nyelven is megjelent), természetesen ahogy az Bond-filmek esetén lenni szokott, a mozi nem követi oldalról oldalra a regény történéseit, a későbbi epizódok mint a Szigorúan bizalmas és A magányos ügynök is felhasznál különböző elemeket ebből a könyvből, a történet magját, az alapszituációt megőrizték a filmben is, vagyis Bond ezúttal heroin csempészekkel néz szembe, és a sztoriban központi szerepet kapnak olyan dolgok mint a voodoo, a fekete mágia, vagy a jóslás. James Bond-ot főnöke M New York-ba küldi, mivel 24 óra leforgása alatt három MI6 ügynök is gyilkosság áldozata lett. Elkezd vizsgálódni, de hamarosan észreveszi, hogy rejtélyes merényletek céltáblájává vált. Ellenfelei ezúttal a fekete mágia alkalmazásától sem riadnak vissza. Lassan kiderül, hogy az egész ügy hátterében Kananga áll, akit az alvilágban csak Mister Big néven ismernek. Mivel több tonna heroin forog kockán, a bűnöző nem ismer tréfát. Igencsak megszorongatná Bond nyakát, ha az nem lelne szövetségesre Solitaire-ben, a gyönyörű jósnőben. A 007-es ezúttal is nagy veszélyekkel néz szembe, a feladat hiába volt viszonylag könnyű, az ügy egyre keményebbé és brutálisabbá válik.

A voodoo-nak és a fekete mágiának köszönhetően különleges hangulat lengi körül a filmet. Valamint részletes bemutatást kapunk a fekete kultúráról és a jóslásról is, ebben is elüt ez a rész a korábbi Bond-filmektől. Az Élni és halni hagyni is nagyrészt az amerikai kontinensen játszódik, ellátogatunk New York-ba, pontosabban a feketék által lakott Harlem-be, láthatunk strici kocsikat, bárokat, jósdákat, voodoo boltot, és sok minden mást. Ez az egyik olyan Bond-film, amely részlegesen bemutat egy másik kultúrát, szokásokat és embereket (a Csak kétszer élsz volt még ilyen), emiatt is lett egy különleges epizód a sorozatban. A nagyvárosban játszódó jelenetekben képet kapunk a korai ’70-es évekről, és annak divatjáról, autóiról, embereiről. Ha már a helyszíneknél tartunk, itt is szerepel Jamaika (Fleming kedvenc helye), bár ezúttal közel sem olyan napfényes és vonzó mint az előzményekben, ezúttal megismerjük a sötétebb, brutálisabb és keményebb oldalát is, a film során kétszer látogat el ide a 007-es, és a mozi végi leszámolás is itt játszódik (érdekesség hogy feltűnik a Dr. No-ban megismert Quarrel fia is). Ezen kívül New Orleans-t is meg kell említeni, ahol Bond krokodilokkal és persze Kananga bérenceivel is szembe néz, valamint a helyi rendőrökkel is meggyűlik a baja. Ahogy mindig, ezúttal is csak magára számíthat, bár mivel Amerikában tevékenykedik, besegít neki Felix Leiter is, akit megint más színész alakít természetesen, de ez már megszokhatóvá vált eddigre a sorozatban.

A helyszínek ezúttal is rendben vannak, Roger Moore pedig kifogástalanul alakítja a 007-est. James Bond karakterében az az egyik legjobb dolog, hogy noha több ember is megszemélyesítette már, mindegyik másképpen, így nem vált egysíkú, unalmas karakterré. Moore inkább humorosan áll hozzá a dologhoz, sokszor ironizál, valójában nem veszi nagyon komolyan Bond karakterét, mint a többi színész aki eljátszotta (ebben a filmben igazából még nem forrott ki annyira Moore alakítása mint a későbbiekben), vicces, de ha kell akkor kemény és képes akár hidegvérrel ölni ha azt küldetése megköveteli. Igazából felesleges összemérni Connery-vel, vagy Bond többi megformálójával, mivel mint már mondtam, mindegyik máshogy, másmilyen módon keltette életre a figurát, a maga nemében mindegyik jó munkát végzett, Lazenby-t kivéve. Az alkotók szinte minden hibát kijavítottak, amit elkövettek az előző részben, akár a Bond lányokról van szó, akár a gonosztevőkről. Jane Seymour Solitaire szerepében az egyik legjobb Bond lány, gyönyörű, elbűvölő és ártatlan is egyben. Az ellenfelek ezúttal nagyon jól sikerültek, igazi égetnivaló gazember az összes, ahhoz képest hogy piti heroin csempészekről van szó, nagyon kemények és veszélyesek is. Yaphet Kotto és Julius Harris is jól hozza a karaktert, Geoffrey Holder-ről nem is beszélve, aki a ruházatával és a maszkjával kissé kaotikus és borzongató érzést kelt a nézőben (csak a stáblista előtti fellépése rontja le kicsit az összképet). Néha azért sok lehet a nézőnek a fekete mágiából, aki nem kedveli valószínűleg a film sem fog neki túlzottan tetszeni, ám abban mindenképp egyedi hogy egy bizonyos kultúra itt majdhogynem központi szerepet kap a moziban, nem is volt nagyon olyan Bond epizód amiben hasonlóan szerepeltek volna ilyen motívumok.

Az akciójelenetekért ismét csak nagy taps jár, abszolút minőséget tükröznek, a film csúcspontját képviselő motorcsónakos üldözésnek talán azóta sem akadt párja a sorozatban, Guy Hamilton remekül megrendezte ezeket az izgalmas jeleneteket, minden robbanás, minden beállítás a helyén van, tükrözi a korabeli akciófilmek színvonalát (sőt, néhol jobb is azoknál), igaz néhol kicsit eltúlozzák, de lényegében ezek a jelenetek az Élni és halni hagyni csúcspontjai. A többi motívummal sincs különösebb baj, a buszos üldözés, és a végső összecsapás is elég jóra sikeredett, leszámítva Kananga felfújódását (az nagyon nem kellett volna bele). A vonatos verekedés pedig az Oroszországból szeretettel című részt idézi, egyértelműen. A főcímdal egyértelműen az egyik legjobb Bond-téma, Paul és Linda McCartney előadásában remek dal született, (amelyet mellesleg Golden Globe és Oscar-díjra is jelöltek) a zenét viszont most nem John Barry, hanem George Martin szerezte (aki jobban odafigyel, az észreveheti hogy nagyon más), de az Élni és halni hagyni zenei része is remekül sikeredett, mint ahogy maga a film. Az Élni és halni hagyni az egyik legjobb rész a sorozatban, Roger Moore tökéletes bemutatkozása 007-esként. Megkapó hangulata és lenyűgöző akciójelenetei miatt a Moore éra egyik legértékesebb darabja, vannak ugyan hibái (a már felsoroltak), de az úriember kiváló választás volt James Bond szerepére, és végre szép, egyben tehetséges színésznőket, valamint izgalmas gonoszokat is kapunk. Szerencsére bemutatása után a kritika is szerette, Moore-t is jó szavakkal látták el, a közönségnek is tetszett, milliókat hozott, így szerencsére sikerült elkerülni azt amit az Őfelsége titkosszolgálatában című epizódban elkövettek. Bond szerencsére ismét a régi fényében tündökölt, és a széria is folytatódhatott.

90%

Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun – 1974)

Az Élni és halni hagyni című James Bond film sikere után, viszonylag hamar jött a folytatás, egy év múlva, 1974-ben, Az aranypisztolyos férfi címmel. Ez volt Guy Hamilton utolsó (és egyben leggyengébb) rendezése, valamint ez az epizód Ian Fleming befejezetlen regénye alapján készült, amely igen csak megosztotta a kritikusokat, némelyikük az író legrosszabb művének tartja. Sajnos a belőle készült mozifilm sem lett a legjobb, a szokásos 2 éves szünetet megszakítva röpke egy év alatt elkészült, valószínűleg az előző epizód sikere miatt belehúztak, de emiatt kicsit összecsapott is lett a végeredmény. Az aranypisztolyos férfi sikertelensége miatt végül a Saltzman-Broccoli páros örökre szétvált, Broccoli ezután már csak szólóban folytatta a filmek feletti producerkedést. A 007-es valószínűleg eddigi legveszélyesebb ellenségével néz szembe, aki nemcsak pontosan lő, de minden bizonnyal méltó ellenfele az angol titkos ügynöknek. Egy arany pisztolygolyó érkezik az MI6 főhadiszállására, belevésve a 007-es számmal.

Ez egyértelmű hadüzenet Bond-nak, küldője bizonyos Francisco Scaramanga, volt KGB-s és bérgyilkos, akinek arcát még sosem látták megbízóik. A 007-es Scaramanga nyomába indul, de mint mindig ezúttal sem lesz könnyű dolga, valaki mindig les rá és hamarosan kiderül hogy a férfinek más céljai is vannak. James Bond számára pedig elkerülhetetlen egy szemtől szembeni pisztolypárbaj. Az aranypisztolyos férfi című epizódban minden megvan ami egy jó Bond-filmhez kell, mégis az egyik legrosszabb (ha nem a legrosszabb) 007-es részként tartják számon. Pedig nem indul rosszul, jól sikerül a nézővel érzékeltetni hogy ezúttal valóban nagy veszély fenyegeti kedvenc ügynökünket, és most nem egy újabb világháború vagy valami atombomba felrobbanása fenyeget, hanem egy konkrét személy, egy mindenre elszánt, képzett, profi gyilkos. Scaramanga szerepét Christopher Lee játssza (aki egyébként Ian Fleming unokatestvére és az ő neve is szóba került Bond szerepére a Dr. No castingján), az egyik legemlékezetesebb gonosztevő a sorozatban és Lee jól is hozza a karaktert, a végére sikkad el egy kicsit, de lényegében nagyon rendben van az alakítása, jelenléte mindenképpen a film javára szolgál. Roger Moore egyre inkább kezd beleedződni James Bond szerepébe, sokkal kiforrottabban hozza a karaktert és viccesebb is (bár egyébként humora részről részre jobb), most talán nem annyira úriemberes mint az előző részben és a nőkkel is keményen bánik (főleg ha nem válaszolnak a feltett kérdéseire). A cselekmény főleg a Távol Keleten játszódik (ezért is hangulatilag inkább a Csak kétszer élsz című epizódra hasonlít), Hong Kong, Bangkok, Makaó, nem túl változatos helyek, de mégis megadják az alaphangulatot és hiába jártunk már itt egyszer az ötödik részben, mégis lényegében más feelingje van mint előzőleg.

Az Élni és halni hagyni részben már láthattunk egy látványos motorcsónakos üldözést, itt azt próbálják meg lemásolni, nem sok sikerrel, bár elég jól megrendezett jelenet, inkább a visszatérő karakter J.W. Pepper miatt lesz emlékezetes, aki most sokkal viccesebb mint az előző epizódban, na meg az utána következő autós üldözésnek és a látványos ugratós trükknek (ami híven tükrözi a Bond-részek későbbi eltúlzott monumentumait), a végén látható repülő szárnyakkal felszerelt kocsi már csak hab a tortán. A film végén látható párbaj is egész hangulatos, csak lényegében zavaró hogy Scaramanga láthatólag nagyon sokat készült rá és Bond elég hamar elintézi (bár nagyon stílusos módon). Az aranypisztolyos férfi kis túlzással az egyik legjobb Bond film lett volna, de sajnos abba a hibába esik hogy túlságosan vicces. Persze a Moore-os Bond-okra mindig is jellemző volt az ironizálás, de ezúttal sajnos a készítők a ló túloldalára estek és egy könnyed kémfilm helyett majdnem vígjátékot forgattak.

Nem segít ezen a tényen a főgonosz csatlósa sem, aki vitán felül minden idők legrosszabb Bond ellenség a sorozatban, még a Gyémántok az örökkévalóságnak két homoszexuális bérgyilkosa is jobb volt ennél (igaz, nem sokkal). Ettől eltekintve a Bond lányok egész bájosak lettek ezúttal is, Maud Adams jól alakít (az 1983-as Polipka című részben sokkal központibb szerep jut neki, ott egy fokkal jobban is teljesít), Britt Ekland-ra sincs különösebb panasz, de karaktere nem nyújt többet „a szőke angol cicababánál”. Mivel a film Kínában játszódik, ezért elkerülhetetlen volt belevinni némi kung fu-t és harcművészetet is (nemhiába, egy évvel járunk A Sárkány közbelép bemutatója után), Bond fizikai erejét is beveti, ezúttal is akadnak kínai segítőtársai, két ikerlány is, akik épp annyira jól tudnak verekedni mint amennyire ártatlannak tűnnek. A zene ezúttal is rendben van szerencsére, ismét John Barry komponálta a témákat, amely a sok negatívum mellett csakis jót tehet ennek a résznek. Sajnos akármennyi potenciál is volt a filmben, már az első felétől elveszi a mocsárban, valóban az egyik legrosszabb Bond-film, amit valaha készítettek (mentségére legyen szólva hogy volt ennél rosszabb is), amúgy nem lenne olyan borzasztó, csak a túlzott humorizálás és a komolytalanság rontja el. Mindenestre hatalmas visszalépés az előző részhez képest, bár az egzotikus helyszínek, Moore és Lee alakítása, valamint az akciójelenetek tényleg javítanak valamit az összképen, de ez lényegében még ehhez a Bond-epizódhoz is kevés. A legjobb minél hamarabb elfelejteni, hiszen annyi más remek epizód készült már a franchise-ban. De ez semmiképpen sem tartozik közéjük.

55%

A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me – 1977)

Az aranypisztolyos férfi sikertelensége után egy hosszú, három éves szünet következett a James Bond sorozatban, mely során Harry Saltzman lemondott a filmjogok birtoklásáról, így Albert R. Broccoli kénytelen volt szólóban folytatni a producerkedést. Broccoli ezúttal Fleming 1962-ben megjelent A kém, aki szeretett engem című regényét akarta megfilmesíteni, de végül, különböző problémák miatt (mint például az hogy Kevin McClory beleegyezésével nem használhatták fel a filmben Blofeld-et mint főgonoszt) lényegében csak a címet tartották meg, a történetet teljesen átírták. Továbbá a megfelelő rendezőt is meg kellett találni, mivel a Bond veterán Guy Hamilton ezt a munkát már nem vállalta, végül Lewis Gilbert lett a film direktora (aki korábban a Csak kétszer élsz című epizódért volt felelős). Tehát nagy nehezen végül összeállt a stáb és amilyen nyögvenyelősen jött össze A kém, aki szeretett engem, annyira lett emlékezetes és meghatározó része az egész 007-es franchise-nak.

Amerikai és szovjet atom-tengeralattjárók sorra tűnnek el a nemzetközi vizeken. Az események hátterében az ördögien gonosz milliárdos, Mr. Stromberg áll, akinek végső célja, hogy a tengeralattjárókon lévő nukleáris robbanófejeket felhasználva - egy hatalmas, a tenger mélye alatt fekvő katonai bázisról - kirobbantsa a harmadik világháborút. A britek James Bondot, a szovjetek Ánya Amaszova titkos ügynököt bízzák meg azzal, hogy megoldja a helyzetet. A két kém egymással szövetkezve lát neki a feladatnak, és eleinte sikeresen is veszik az akadályokat, sőt idővel úgy tűnik, többről is lehet szó köztük közönséges munkakapcsolatnál... De aztán kiderül, hogy Ánya korábbi szerelmét James Bond ölte meg egyik korábbi megbízatása során... Bond mint oly sokszor, ezúttal is egy megalomániás őrülttel néz szembe, a tét sem lett kisebb, talán eddig még sosem nézett szembe ekkora fenyegetéssel és veszéllyel a 007-es mint itt. Szerencsére ezúttal akad segítője is, mégpedig egy nő személyében, érdekes és mindenképpen nyerő ötlet, hogy az említett nő egy szovjet ügynök. Lám, hiába a hidegháború, a szemben áll felek, mégiscsak van némi kölcsönös bizalom, tisztelet a két fél irányába. Nagyon szépen mutatja be a film a britek és szovjetek kapcsolatát, szinte meg is feledkezünk róla hogy 1977-et írunk. A tízedik epizód valóban egy vérbeli kémfilm lett, a tengeralattjárós jelenetek különös bezártság érzetet keltenek a nézőben, valamint mozi részben a vízen játszódik. A 007-es ezúttal is szép helyekre látogat el, a nyitójelenetben lévő Ausztriai Alpok láttán az Őfelsége titkosszolgálatában című rész jut eszünkbe, természetesen egy gyorsan lezavart síelős üldözést is láthatunk (bár Moore korántsem síel olyan jól mint Lazenby), amely során Bond megöli a szovjet ügynöknő Ánya szerelmét. Részben ez okozza a kettejük közt jelenlévő konfliktust (meg az hogy mindkettejük más nemzetnek dolgozik), amely a film második felében kerül csak igazán elő, de azért most sem kell aggódnunk kedvenc ügynökünk miatt. Épp ellenkezőleg, Bond ismét halhatatlan, nem sérül meg, nem kap golyót, igazi egyszemélyes hadsereg, amely a film végi összecsapásban már kicsikét zavaró, hiszen hiába lőnek rá, senki sem találja el.

A film első pár percében amúgy rögtön megismerjük a fő karaktereket, Ánya lényegében olyan mint Bond, csak női változatban, rendkívül kemény és tapasztalt kém, pedig első látásra a törékeny külseje egyáltalán nem ezt tükrözi. Érezni az impulzust a két karakter között, egyértelműen mindkettejük vonzódik a másikhoz, még ha ezt nem is vallják be egymásnak (a rutinos néző természetesen már az első jelenetnél megmondja: a 007-es ezt a lányt is megfekteti – és mennyire igaza van). Barbara Bach kifogástalanul alakít az egyik legjobb Bond-lány (a Moore korszak vitathatatlanul legjobbja), bájos és elbűvölő, ennyi tehetségtelen színésznő után nagyon jó végre egy ilyen hölgyet látni a filmben. A James Bond-ot alakító Roger Moore is tagadhatatlanul csúcsformában van, ebben az epizódban alakít a legjobban, itt sikerült a legjobban megtalálnia az egyensúlyt az ironizálás és a komolykodás között. Curd Jürgens játssza Stromberg-et, az őrült milliárdos, aki egy egész létesítmény épített ki a vízen, karaktere leginkább Blofeld-re hasonlít (és ez nem véletlen), azonban annál sokkal gyengébb, nem is szerepel olyan sokat ahhoz képest hogy ő az egyik központi szereplő, így lényegében elsikkad a személye és amolyan töltelék gonosszá válik. Annál érdekesebb viszont a robosztus alkatáról és vasfogáról elhíresült Jaws, aki képes már a puszta harapásával is embereket eltenni láb alól, Richard Kiel játssza, és egyértelműen a legemlékezetesebb gyilkos a sorozatban. Bond egy párszor megpróbál vele végezni, de úgy tűnik emberünk nagyon jól bírja a strapát, hiába omlik rá szikla, hiába vágják ki a vonatból, hiába dobják cápák közé, ez az ember mindent túlél, annyira strapabíró hogy még a következő részben is szerepet kapott (ahol jól meg is csúfolják a karakterét).

Ahhoz képest hogy a nyitójelenetben egy havas és hideg tájt látunk (amely után egyébként a franchise egyik legszebb betétdala hangzik el Carly Simon előadásában, a „Nobody Does It Better”) a film során csak sokkal melegebb helyekre látogat el a 007-es, megfordul Egyiptomban, ahol a piramisok közt kergetőzik, Szardínián és Stromberg főhadiszállásán. A díszletek nagyon jól sikerültek, főleg a főgonosz főhadiszállását lehet dicsérni és a fényképezés is nagyon jó lett. A hangulat amúgy is kissé más mint az eddigi Bond-filmekben, A kém, aki szeretett engem mindenképp egy fordulópont a sorozatban, itt változott meg némiképp a 007-es filmek feelingje, alkalmazkodott az adott korhoz és annak elvárásaihoz. A zenét amúgy ezúttal sem John Barry komponálta, Marvin Hamlish munkája inkább diszko orientált muzsika, tökéletesen vetíti előre a neon-fényes ’80-as éveket. Az előző résszel ellentétben itt sokkal komolyabban vették magukat az alkotók, bár a humor itt is nélkülözhetetlen (ebből néhány Jaws személyéből és testalkatából adódik), de Moore is kellőképp ironizál, de itt már közel sem olyan módon mint azt előzőleg tette, valójában itt forrott ki igazán az ő Bond-ja. Külön plusz pont hogy egy mondat erejéig visszautalnak Bond elhunyt feleségére, amit természetesen a 007-es sem visel jó néven, a néző észreveheti hogy hiába a sok év, neje hirtelen halála még mindig szomorú emlékeket ébreszt benne.

Az akciójelenetek között ezúttal vitathatatlanul az autósüldözés viszi a pálmát, a fehér Lotus Espirit a széria egyik legjobb járgánya, természetesen Q ezúttal is rengeteg extrák szerelt bele, nemhogy golyókat lő, hanem még víz alatt is tud közlekedni. Bond-ot ezúttal sem kímélik, lövöldöznek rá üldözik, a film pedig csak pörög, egy percre sem unatkozhatunk, igazából a sorozat többek közt mindig is a minőségi akciójeleneteiről volt híres, de itt az alkotóknak sikerült felülmúlniuk önmagukat. A kém, aki szeretett engem a Roger Moore korszak legjobb Bond filmje és mindenképp példamutató darab a sorozatban. Minden a helyén van, aminek a helyén kell lennie, egzotikus helyszínek, jó zenék, feszült, adrenalin pumpáló akciók, szép Bond lány, elvetemült gonosztevők, vodka martini felrázva, nem keverve. Ez az epizód mindenképp iskolapéldája lehetne egy izgalmas akciófilmnek vagy egy kém mozinak. Néhány küzdelmes év után a franchise ismét elindult a siker útján, ezután nagyot változott az epizódok hangulata is, de erre mindenképpen szükség volt, mert bár szeretjük Bond-ot, nem etethetik meg velünk századszorra is ugyanazt a főztöt. De szerencsére erről a jelen film esetében szó sincs.

95%

Holdkelte (Moonraker – 1979)

A kém, aki szeretett engem kiállította a James Bond szériát a parkolópályáról és kedvenc brit ügynökünk ismét megtöltötte a mozikat, valamint súlyos dollármilliókat zsebelt be az eladott jegyek után. Eredetileg a Szigorúan bizalmaslett volna a következő Bond mozi, ám a Superman, és a Star Wars miatt az alkotók úgy döntöttek hogy inkább az akkori sci fi őrületet lovagolják meg, így készült el a Holdkelte című rész, amelyben a 007-es ellátogat a világűrbe, lézerfegyverekkel harcol a gonosztevők ellen. Leírva is elég bugyután hangzik, filmen még bugyutább. Egyértelmű volt tehát a producerek szándéka, az eddig bevált stáb, 34 millió dolláros költségvetés (ami akkoriban nagyon soknak számított) és természetesen Roger Moore, aki már negyedszerre bújt a brit titkosügynök bőrébe. Akármilyen banális ötlet volt aHoldkelte, mégis kaszált a pénztáraknál: 210 millió dolláros bevétel világszerte, hihetetlen nézettsége volt a filmnek, Lewis Gilbert rendező pedig kapott hideget, meleget (inkább az előbbit) a kritikusoktól, sokan a legrosszabb Bond-filmnek tartják és határozottan igazuk van. Hiába próbálja a tudományos fantasztikum témát meglovagolni, ezek az elemek egyszerűen nem valók James Bond világába, nem véletlenül történt az sem hogy eddig a 007-es nem jutott ki az űrbe (pedig párszor megpróbálta), noha voltak űrbeli jelenetek, de ezek természetesen logikusak voltak és nem estek át a ló túloldalára sem a készítők, mint jelen film esetében. Az utolsó 20-30 percet leszámítva azonban nem is lenne rossz szórakozás, de amint kijutunk az űrbe, az egész mozi elromlik és nevetségesbe megy át, ráadásul a trükkök sem sikerültek valami jól.

Hugo Drax, az őrült multimilliomos terve meghaladja a Föld méreteit, gonoszsága pedig a Galaxis határait súrolja. Világuralmi terveiben csupán egy valami akadályozza, az Emberiség. Elhatározza hát, hogy megszabadul tőle: terve szerint csak néhány "tökéletes pár" élhetné túl a pusztítást, akik idővel újra benépesíthetnék a Bolygót, és Drax lehetne maga az Isten. Ehhez csak egy titkos űrállomásra van szükség, ahol az "Ádámok és Évák" átvészelhetik a Földre becsapódó vegyifegyverek pusztítását. A brit titkosszolgálat Kaliforniába, Drax gyárába küldi a 007-est, mivel az elején még nem sejtik hogy a milliomos áll az ügy hátterében. Azonban hamarosan Bond halálos veszélybe kerül, de szövetségese is akad szerencsére, a CIA-s Holly Goodhead személyében, aki doktorként épült be Drax csapatába. Már a nyitójelenetben észrevehetjük a film romló minőségét, az első pár perc nagyon ígéretesen kezdődik, ahogy Bond-ot kivágják egy repülőből, ejtőernyő nélkül, majd trükközve a levegőben mégis szerez egyet. Visszatér az előző rész robosztus gonosztevője a vasfogú Jaws, amely mindenképp remek ötlet, csak sajnos a karakterét eléggé megerőszakolják a forgatókönyvírók (az még nem lenne baj hogy alkata megint humorforrást szolgáltat. De a film végén annyira túlzásba viszik a dolgot hogy simán elférne egy paródiában is szegény bérgyilkosunk), nem is beszélve arról hogy hiába zuhan le a levegőből, hiába romlik el az ernyője, mindent túlél, egyszerűen nagyon elfantáziáltak vele az alkotók, ezért kár volt visszahozni őt, mert hihetetlenül megcsúfolják a személyét sajna.

Roger Moore ezúttal is minőségi humort szolgáltat, de összefoglalva szerencsére a film nem megy át egy olyan paródia mint Az aranypisztolyos férfi (hiába gyengébb annál, a gyengeségei nem az eltúlzott humorban rejlenek). Dr. Goodhead karakterével is az a legfőbb baj, hogy száz százalékig majmolása az előző rész Ánya Amaszova ügynökének, csak itt nem a KBG, hanem a CIA küldötte. Sajnos a főellenség is egy szokásos töltelék szereplő lett, Hugo Drax-ben semmi olyan sincs, amely kiemelné őt az átlag gonosztevők sorából, ráadásul ő is inkább az előző epizód Stromberg-ére emlékeztet, csak fiatalabb és szakállasabb kivitelben. Az összképet némileg csak a visszatérő szereplők javítják (bár nem sokkal) Bond-on kívül megjelenik még Q, Gray miniszter és Gogol tábornok is, Bernard Lee sajnos itt szerepel M-ként utoljára. Igazából a film egészen a játékidő feléig egy átlagos, időnként leheletnyivel jobb Bond kalandnak indul, de aztán valahogy kicsúszik a talaj az alkotók alatt, mintha a fantáziájuknak semmi sem szabott volna határt. Másképp is kilehetett volna használni a Star Wars által elindított mániát (de jobb lett volna ha meg sem próbálják), hiszen végülis egy Bond film űrcsaták nélkül is képes kasszát robbantani. Ezúttal azonban sokkal jobban hasonlít a Holdkelte az eredeti regényre, mint előzőleg, bár néhány fontos monumentum egészen más benne, és természetesen űrcsaták sem kapnak benne szerepet (ha jól tudom).

És ami voltaképp az egész filmet egy gyenge közepesre minősíti le: az űrcsata. Az utolsó fél óra maga a borzalom, egyszerűen rémes ahogy egy Bond filmbe ilyen ötleteket raktak, persze ezek a mozik sosem arról voltak híresek hogy realisták vagy földhözragadt drámák, de egy ilyesfajta filmbe nem kellenek lézerrel lövöldöző, űrruhába bújt emberek. Az effektusok sem lettek a legjobbak, bár a díszletek azért most is minőségi munkák, ha az űr még nem is zavarna minket, Jaws karakterét hihetetlenül megcsúfolják, pedig a széria egyik legemlékezetesebb gonosztevője, de amit tesznek vele az utolsó percekben az még hozzá sem méltó, az írok nagyon átestek a ló túloldalára. Pedig a helyszínek ismét gyönyörűek és változatosak, az akciójelenetek ismét a minőséget tükrözik, csónakos üldözés ismét és néhány látványos verekedés, a legjobb egyértelműen Bond viadala a pitonnal, vagy Rióban a felvonós összecsapás. Igazából ha szemet tudunk hunyni a már fentebb említett gyatra minőségi elemeken, talán javul némelyest az összkép, de a végeredmény egy akkor is erősen közepes Bond-film. Az eltelt évek alatt nemhogy szépült volna az emlék, de csak még gyengébb lett, egyszerűen minden idők legrosszabb 007-es filmje, bár megvannak a pozitívumai (mint minden résznek), mégse tud felmutatni olyan dolgokat ami miatt elég jó lenne, plusz még a vérciki jelenetek is rájátszanak a negatív megítélésre. De azért Bond rajongóknak kötelező megnézni, hiszen mégiscsak a széria tagja.

50%
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
4. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.13. 19:42:11
LV18
Válasz 3. Matichku üzenetére:
Kösz hogy olvastad;) Hamarosan a többi epizódról is lesz.
Örülünk?
3. Matichku  PlayStation.Community tag
2012.05.11. 17:01:10
LV14
Ami James Bond témában itt nem szerepel arról nem is érdemes tudni. Nagyon jó tartalmas írás, teljesen képben leszek a sorozatról. Köszi ezt a sok infót, jó volt olvasni:)
Nil Satis Nisi Optimum
2. VictorVance  Szerkesztő
2012.05.10. 12:08:44
LV18
Válasz 1. Spongya üzenetére:
Az aranypisztolyos férfit én valamiért sosem tudtam szeretni, lehet hogy az én hibám, de persze elfogadom hogy másoknak bejöhet. Connery szerintem még pont időben szállt ki a sorozatból, tényleg kezd kicsit cikissé válni, ezért nem tetszik a Soha ne mondd hogy soha című film sem, egyszer gyerekkoromba fél órát néztem belőle aztán abbahagytam, katasztrofális mozi. Az hogy Moore nem hozza annyira a szerepet szerintem megbocsátható, hiszen ez volt az első Bond-filmje, még volt ideje beletanulni bőven.
Örülünk?
1. Spongya  PlayStation.Community tag
2012.05.10. 08:53:45
LV7
Megint jó és tartalmas lett a bejegyzés, megy a fájvsztár. Az Aranypisztolyossal természetesen nem értek egyet. Az egyik kedvenc Moore részem. Valahogy a hangulata nagyon bejön. Lehet, hogy a távol-keleti helyszínek miatt, mint a Csak kétszer élsz. Meg persze Scaramanga is nagyon jó gonosz.
A Gyémántok viszont ahogy az előző blogban írtam egy kalap szar szvsz. Connery árnyéka, vagy inkább karikatúrája önmagának. Öreg, pocakos, tohonya és mindennek a tetejébe a történet is ultragáz. A két homok bérgyilkosról már nem is beszélve.
A Kém, aki szeretett engem tényleg korszakalkotó, igazi Bond csemege minden tekintetben. Mai élvezhetősége is kimagasló. Esetleg az akkor divatos vetítéses trükkök picit megmosolyogtatóak ma már, de számomra nem von le az értékéből. Ez főleg talán a síelős openingben szembetűnő. Brutál kaszkadőr mutatvány után a közelin Moore mosolyog vetített háttérrel. XD Jaws a legjobb gonosz csatlós, a tengeralattjáró Lotus Esprit pedig legenda.
Az Élni és halni hagyni szerintem a véleményeddel ellentétben nem nagy szám. Van egy hangulata, de nálam átlag. Szerintem itt még nem hozza annyira a szerepet Moore. Én felcserélném az értékelését az Aranypisztolyossal. ; )
A Holdkelte minden idők legpocsékabb Bondja. Szégyen, megbocsáthatatlan hiba, szentségtörés.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
16008 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5968 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4767 db
Utolsó belépés:
2019.09.22. 11:13:44
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea