PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

15 hozzászólás

2012.03.10. 23:11:04

Utolsó hozzászólás: Tevez11

2012.03.12. 17:12:54

Megosztás
Értékeld a blogot!
A szakasz (Platoon – 1986)
Számtalan film dolgozta már fel a vietnámi háborút, de csak néhány alkotás vívott ki magának olyan kritikai és nézői elismerést, mint Oliver Stone 1986-os Szakasz című filmje. A háborút és az ott átélt borzalmakat hitelesen bemutató produkció örök helyet kapott Hollywood klasszikusait felvonultató bőrkötéses nagykönyvében. Nem is méltatlanul, hiszen ez volt Stone első igazán nagy dobása rendezőként, ha nem vesszük bele az ugyanabban az évben készült politikai drámát a Salvador-t, amely legalább annyira örökérvényű alkotás, mint Stone háborús opusa, de a Szakasz mellett még a legjobb ’86-os filmek is eltörpülnek. Nem csoda ha megnézzük, ezeket a filmeket mindig szerette a közönség, na meg az Akadémia is boldogan szórta meg őket aranyszobrokkal.

Ám a háború kegyetlenségét kevés film mutatta be hűen, Michael Cimino Szarvasvadásza inkább az utóhatást és az átélt fájdalom feldolgozását mutatta be, Francis Ford Coppola Apokalipszis Mostja az emberi lélek mélységének és sötétségének témáját boncolgatja, művészfilmes elemekkel. A Szakasz ezzel ellentétben inkább a kommersz irány felé halad, a katonák viszontagságait bemutatva, mindenféle amerikai ömlengést és nyáladzást mellőzve. Stone filmje egyrészt valós alapokon nyugszik, hiszen maga is megjárta Vietnámot, lelkes önkéntesként jelentkezett, miután kirúgták az egyetemről. Ő maga elmondta, hogy itt alakult ki a világlátása, és másrészt pedig itt döntötte el, hogy a filmszakmában akar állást foglalni, mert ez a legjobb forma, ami ki tudja fejezni, és be tudja mutatni az ott átélt élményeket. Végül az addig elsősorban forgatókönyvíróként sikeres (Éjféli expressz, A Sebhelyesarcú, Conan a barbár) Stone-nak majdnem 20 évet kellett várni arra, hogy elkészítse régóta dédelgetett filmtervét. A Seizure és a Kéz című gyenge mozik leszerepelése után ismét rendezőként próbálta ki magát és amennyire nehezen érett be, annyira profin végezte a munkáját, köszönhetően egyedi stílusának, ami még egy jó pár évig helyén is maradt, de mint tudjuk, semmi sem tarthat örökké, és ez Stone esetében hatványozottan igaz, mára csillaga nem kicsit megkopott, de az ebben az időszakban készült filmjei miatt mégis a legnagyobb rendezők között tartják számon. Nincs még egy ilyen rendező, aki ennyire megosztaná a közönséget, lehet utálni, vagy szeretni, de semmiképpen sem mondhatjuk rá, hogy gyáva. A Szakaszra is igaz az állítás, miszerint nem fél megmutatni a valóságot. Nem riad vissza a legkényesebb monumentumok szerepeltetésétől, nem ferdíti el az igazságot, a Szakasz nélkülöz mindenféle hősiességet és pátoszt, az olyan elemeket, amik a propaganda-filmekre, vagy a sebezhetetlen amerikai hős-figurára jellemzőek. A filmben egymás után kapjuk arcunkba a rideg valóságot, ahol a dzsungel saras, sötét és nyirkos, az emberek pedig… nos, az emberek már nem is igazán emberek. Nem kapunk hősöket, csak egyszerű katonákat, akik ugyanannyira sebezhetőek, mint akárki más, ugyanúgy rettegnek, fáradtak, stb.

A főhős Chris Taylor, akit Charlie Sheen alakít, lelkes önkéntesként érkezik Vietnámba, ám hamarosan rájön önnön butaságára, egyre jobban kezdi érezni a harcok értelmetlenségét, folyamatosan levelet ír nagyanyjának a fárasztó menetelésekről, a mindennapos bizonytalanságról. Látja hogy itt nincsenek hősök, csak megfáradt katonák, akik valahogy túl akarják élni ezt az egészet egy darabban, Sheen remekül kelti életre Taylor-t, azért még benne is volt tehetség valamikor, kár hogy karrierjét ennyire elcseszte a folyamatos drogbalhékkal meg asszonyverésekkel, itt még látszik, hogy van sütnivalója a srácnak, nem is kevés. A jeleneteket a kitűnően megírt narrációi kapcsolják össze, így sokkal mélyebb lett a karakterfejlődés, valamint vívódásának bemutatása.

Willem Dafoe és Tom Berenger karrierjük legjobbját nyújtják, mindkettejük előtt hosszú évek állnak, de amit itt, ebben a filmben letettek az asztalra, az maga a színészet. Mindkettő karakternek kulcsszerepük van a történetben, Elias (Dafoe) a jót és az emberiességet, Barnes (Berenger) pedig a rosszat és a romlottságot testesíti meg. Ezért is a film inkább a belső konfliktusokra koncentrál, Stone remekül mutatja be ezt a kettősséget, részletesen ábrázolja karaktereit, kihangsúlyozza azt, hogy a háborúban még a legjobb ember is kegyetlen állattá válhat. Persze nem riad vissza akkor sem ha például ártatlan parasztok legyilkolásáról, vagy egy kislány megerőszakolásáról van szó. És mégis, a filmet nem lehet azzal vádolni, hogy túlzó, vagy túlságosan naturalista lenne – amit a képernyőn látunk az nem „valahogy így”, hanem pontosan ÍGY volt. A mozi ügyesen vezeti le a folyamatot, megmutatja a földi poklot, és annak minden bugyrát, ahol az ember már saját harcostársában sem bízhat és folyamatos nyomás alatt él. A tipikus amerikai klisészövegek nyomokban sem fedezhetők fel, itt valódi realitásról van szó. A katonák ábrázolása is példásan meg van oldva, cseppet sem érezzük őket szürke bakáknak, természetesen vannak feketeék, spanyolajkúak és nem utolsó sorban pedig az elborult elmével rendelkező egyének (amelyekből van egy jó pár).

A legtöbb hangsúlyt a Barnes-Taylor-Elias trió kapja, Taylor fokozatosan felnéz és tisztelni kezdi Barnes-t, akiből lassan ki is ábrándul és rájön hogy voltaképp nem is az ellenséggel harcolnak, hanem egymással. Szemünk láttára válik zöldfülű újoncból tapasztalt katonává, a legnagyobb katarzist pedig Elias halála váltja ki, aki letérdelve, több sebből vérezve emeli két karját a magasba. A filmtörténelem egyik legemlékezetesebb jelenetével állunk szemben, amelyet bűn lenne szépnek nevezni, mert egyáltalán nem az, tragikus és szomorú, egyben egy jelkép is lett, amely a film megnézése után akaratunk ellenére is beleég az agyunkba. Persze ez mit sem érne aláfestő zene nélkül, amelyről szintén elmondható, hogy tekintélyes rangot képvisel, az „Adagio for Strings” fülbemászó dallamait sosem fogjuk elfelejteni, rendkívül eltalált és ütős komponálás lett. A harcjelenetek a film talán egyetlen gyengepontjai, nem elég kidolgozottak, viszont legalább nincs benne annyi vágás, hogy az ember ne tudja követni. Egyszer sem fullad unalomba, a végső összecsapás természetesen mindent letarol, itt senkinek sincs két esélye, aki meghal, az meghal. A háborút a film mindenféle hollywoodi kompromisszumok nélkül mutatja be, minden olyan amilyen valójában volt, ugyanannyi esélye van mindenkinek, sokan pedig sajnos otthagyják a fogukat – erről szól a háború. Stone-t nem lehet azzal vádolni, hogy helyes cselekedetnek, vagy hősi hadjáratnak állítaná be Vietnámot. Nem, ott köt bele ahol csak lehet, és jogosan, hiszen amit ő és még sok millió ember átélt, minden volt, csak nem értelmes. Mi pedig szó nélkül nézzük ezeket az embereket, na meg empátiát érzünk irántuk. Azért használtam ezt a szót, mivel akármennyire is hitelesen mutatja be az emberek viselkedését, mégis mi, akik még sose voltunk háborúban, egyszerűen nem tudjuk teljes mértékben megérteni és felfogni azt, ami ott lezajlott. Ezért persze nem vádolható a film, mivel a Szakasz elvégzi a rá bízott feladatot. Felfoghatjuk úgy is, mint egy tanító filmet, mert utolsó percekben azt vonja le, hogy akik ott voltak, azoknak kötelességük tanítani az embereket építeni, nem szabad háborúzni, mert az emberi élet mindennél fontosabb. Az utolsó jelenet a film kulcspontja, itt fut össze minden, Taylor pedig minden következtetést levon, mi pedig csak húzzuk a szánkat, mert időről-időre újabb háborúk robbannak ki értelmetlenül, a világban pedig semmi sem úgy zajlik, ahogy kellene. De a film megnézése után mi is megérhetjük ezt: az emberek jobbak lehetnek és tudnak csodát tenni. Azt hogy miként és hogyan, arra jöjjön rá mindenki maga.

100%

Született július 4-én (Born on the Fourth of July – 1989)
Ha megkérdezünk egy tapasztalt mozinézőt, hogy mi volt 1989 legkiemelkedőbb alkotása, akkor minden bizonnyal Oliver Stone Született július 4-én című filmjére voksolna. Nekem legalábbis ez a véleményem, hiszen úgy gondolom, hogy a Ron Kovic azonos című életrajzi könyvéből készült mozi örök klasszikus lett Hollywood palettáján, ami nélkül azt hiszem kicsit kevesebb lenne a filmművészet is. Amerikának még mindig az egyik (ha nem a legnagyobb) buktája volt Vietnám, ami ha tetszik ha nem, örökre ott fog maradni fekete foltként a vörös sávos csillagos lobogón. Természetesen ha vietnámi témáról van szó, akkor a legjobban Oliver Stone-ra lehet hagyatkozni, és nemcsak azért mert ő is csatasorban állt, hanem mert nem köt kompromisszumokat és igyekszik minden filmjét felesleges ömlengés és túlzott Amerika-imádat nélkül elkészíteni. Kovic könyvének filmvászonra adaptálását már a hetvenes évek végén el akarta végezni, ám végül a stúdiók lefújták az egészet, így nem lehetett belőle semmi. Stone majd 10 évig a fiókban tartotta a tervet, mígnem a Szakasz című filmmel igazi sztárrendezővé lépett elő, így beválthatta Kovicnak tett ígéretét, miszerint méltó filmet készít a vietnámi veterán életéről. A film úgy nagyjából 20 évet ölel fel, 1956-tól, 1976-ig, a középpontban az Amerikai Függetlenség Napján, azaz július 4-én született Ron Kovic áll, ez az ő története és egyben tragédiája.

A film első 20-30 percében képet is kapunk az adott korszakról ('50-es, '60-as évek), amerikában virul a nép, nagy hazaszeretet van, mindenki imádja egymást, mindenki boldog. Van rá okuk bőven, jól elverték a németeket meg a japánokat, a világ első számú szuperhatalma, Kennedy elnök kormányzása alatt mindenki biztonságban érzi a seggét. Az ember a képkockák láttán már-már kínosan mosolyog, de ne feledjük: minden okuk megvolt az ego-növelésre és a nagyképűségre. Ron Kovic ebbe a világba születik és minden megvan amire egy kamasz vágyhat: szép nagy szerető család, boldog otthon, sikeres sportoló és tanuló, mindenki szereti, jóképű, népszerű az iskolában, szép jövő áll előtte, és nem utolsó sorban imádja a hazáját. Aztán egy nap két tiszt érkezik az iskolába. Elmondják, hogy tengerészgyalogosnak lenni milyen jó móka, meg hogy szolgálhatják az imádott hazát, sosem hibáznak, sosem lőnek mellé, és nagy tisztelet övezi őket, stb, stb. Kovic-ot megbabonázzák a szavak, közben a tv-ben mindenki azt szajkózza hogy a kommunisták az USA nyakában vannak, fel kell venni ellenük a harcot Vietnámban, és az összeset ki kell irtani. Kovic jelentkezik és ezzel fordul is egy nagyot minden - a mézes-mázos amerikai idilliből a film a nézőt a világ másik végére dobja, 20 ezer kilométerrel, Vietnám poklába. A filmben nagyon kevés harcjelenet van (pontosabban kettő), de természetesen ez mind a helyén van, hisz ez nem egy háborús film. A fényképezés a tengerparti jelenetnél valami fenomenálisra sikerült, gyönyörűek a narancssárga színek,homok, az egész rész nagyon jól megvan rendezve és vágva, Stone-nak sikerült pótolnia azokat a hiányosságokat, amiket a Szakaszban elkövetett. Ez a jelenet az egyik kulcsfontosságú pont a filmben, Kovic véletlenül lelövi saját bajtársát, ezenkívül tévedésből egy csomó nőt és gyereket megölnek - természetesen a felelősségre vonás mindenki esetében elmarad. Ezután jön az az elem, amelyre az egész film épül. Kovic találatot kap a sarkába, de elvakult kűzdési vágyának köszönhetően feláll és tovább harcol. Ekkor kapja meg a második találatot - és ezzel megpecsételődött és kettétört az élete. Deréktől lefelé megbénul, a szép és boldog bebiztosított jövő egy pillanat alatt szertefoszlik számára, tönkremegy az egész, még mielőtt elkezdődhetett volna. Stone remekül érzékeltette a dolog súlyát, annak ellenére hogy csak pár másodperc az egész. A golyó becsapódásakor hirtelen csönd lesz, csak a gyerekkori gondolatokat halljuk és a vér bugyogását. Voltaképp itt kezdődik el a film lényege, vagyis Kovic jellemfejlődése. Visszakerülünk Amerikába, pontosabban egy lerobbant veteránkor házba. Rokkant katonák százait látják el, a patkányok össze-vissza szaladgálnak, az emberek a saját hányásukat bámulják naphosszat, az orvosi gépek tönkremennek - és persze semmire sincs pénz, mert mindent elvisz a háború. A néző Kovic szenvedései láttán azt várná, hogy mikor jön rá saját hülyeségére, de nem, ez nem ilyen egyszerű, ehelyett csak kiabál hogy ő vietnámi veterán, és vele emberhez méltóan kell bánni. A néző talán még sajnálja is, de inkább ki nem állhatja. Van egy olyan érzésem, hogy Stone-ék direkt nem akarták szerethetővé tenni a karaktert, legalábbis a film első felében nem, hisz Kovic balesete ellenére elég sokáig kitart elvakult hazaszeretete mellett. Igazából álláspontja hazatérése után pár hónappal változik meg. Otthon rádöbben, hogy mindenki éli a saját életét, főiskolára mentek a régi barátok, mintha semmi sem történt volna, és senkit sem érdekel egy olyan háború amit Amerikától 20 ezer kilométerre vívnak. Az emberek a veteránokat leköpik és lenézik, a kormány pedig egyszerűen nem vesz róluk tudomás, inkább a szőnyeg alá söpri őket. A szép és jó Amerika képe egyszerre foszlik szét, mint ahogy Kovic patriotizmusa is egyre jobban múlik. Eljut arra a pontra, mikor az összes fájdalom összegyűlik benne, majd részegen tombolni kezd. Ekkor történik meg a nagy változás, belátja hogy palira vették, elment egy olyan háborúba, ahol semmi keresnivalója sem volt és így jött haza, rokkantan, az életét egy székben kell leélnie, és még férfiasságát is képtelen lesz használni. Tom Cruise nem a kedvenc színészem, de itt kétségtelen hogy alakításával a csillagokat is lehozza az égről, azt hiszem erre a szerepre örökre büszke lehet mindenki imádott szcientológusa, a korházas vagy a kitöréses jelenetekben remekel a legjobban, de úgy az egész filmben kiemelkedőt nyújt, mert ha úgy vesszük a mozi egyetlen figurára van kihegyezve, és itt tényleg színészkednie kellett, szóval Cruise-nak jó helyen van az az Oscar-jelölés.Rajta kívül még Willem Dafoe aki nagyot alakít, igaz csak egy kis szerepe van, de amilyen keveset van a képernyőn, annyira elbűvöl minket. Már Stone előző Vietnám témájú filmjében is megmutatta miaz a színészet, itt sem hiába választották ki őt.

Úgy vélem hogy noha a film több mint két órás, néhány fontos monumentumot könnyedén letud, főleg gondolok itt Kovic átváltozására, nincs pontosan bemutatva mi az a pillanat, mikor tényleg rájön hogy a háború rossz. Másik pedig az a jelenet mikor tolószékes főhősünk felkeresi a véletlenül lelőtt Wilson családját, hogy bevallja az igazságot. A valóságban Kovic sosem kereste fel a családot, mivel nem akarta hogy megtudják miszerint nem az ellenség hanem egy szerencsétlen véletlen végzett a fiúval. A filmben Kovic minden bizonnyal a lelkiismeretét akarta helyrehozni, megértem a motivációit, magával a jelenettel semmi bajom, csak furcsálltam. A film hitelesen mutatja be az akkori életet, Stone megint nem kendőzi el a valóságot, láthatunk háborúellenes tűntetéseket, vagy veterán felvonulást, aminek során ha valaki kimondta a "Vietnám" szó, egyből összeverték. Ebből is látszik hogy az akkori kormány mennyire elakarta az emberekkel feledtetni, hogy van egy értelmetlen háború, ahol amerikai katonák harcolnak egy olyan ellenséggel szemben akik csak békét, demokráciát és a rizsföldjüket akarják. A katonákat pedig hazatérésükkor mindenki vádolgatta meg leköpte, és egy olyan ország kirekesztettjei lett, ami annak idején fegyvert adott a kezükbe és a csatába parancsolta őket. Kovic a filmben egymaga szimbolizálja és képviseli az USA sebeit és meghasonlottságát, a veteránnak számos kálváriát kell megjárnia, míg rádöbben hogy nem a világ változott meg, hanem ő maga. Stone egy másik Amerikát tár elénk, amely teljes egészében bele illik a valóságba. A mozi történetét minden kétséget kizáróan helyesen vezeti végig, eltekintve egy-két kényesebb ponttól, meg néha kicsit ezért a könyvtől (aki szereti a filmet, és tud angolul, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, nem fogja megbánni), de sosem annyira hogy az irreális legyen. A zenét a nagyszerű John Williams szerezte, aki nem közepes teljesítményéről ismerünk, és természetesen most is nagy zenei témákat írt az öreg, egyszerre több stílust és hangzást is összevegyít, jobb szó rá nincs mint az hogy: tökéletes.

A Született július 4-én példa nélkül mutatja be Vietnám utóhatásait, és az ott harcolt katonák helyzetét. Ron Kovic jól döntött mikor Oliver Stone-ra bízta önéletrajzi regényének megfilmesítését, Stone pedig hogy Cruise-nak adta a főszerepet. Ez a trió minőségi munkát tett le az asztalra, amely mind témaválasztásában és történetvezetésében is egyedi. Jóval több, mint csak egy film, maga az igazság, Amerika történelmének egy szelete, ami akármilyen értelmetlen és szörnyű volt, sosem szabad elfelejteni. Ez az amit Kovic is gondolhatott, mikor eldöntötte hogy harcolni fog a veteránok jogaiért és a legismertebb háborúellenes aktivista lesz. A Született július 4-én egy olyan film lett, amely nélkül kicsit kevesebb lenne a filmművészet. Ha a végére érsz, talán teis megérted hogy miért.

100%

Ég és föld (Heaven & Earth – 1993)
Oliver Stone a két Oscar-díjakkal megszórt Vietnámos filmje után úgy döntött, ismét feldolgozza ezt a traumás időszakot. Míg a Szakasz magát a háborút, és annak borzalmait mutatta be, a Született július 4-én annak következményére, valamint utóhatásaira koncentrált. Az Ég és föld ezt a kettőt vegyíti, viszont ezúttal az ellenség oldaláról. Stone ismét nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen hiába készült már számtalan film a háborúról, az adott perspektívát mindig kényes megközelíteni, a vietnámiak szemszögéről nemigen készült mozgókép, legalábbis nem egy amerikai rendezésében. Stone az előző Vietnámos mozijához hasonlóan ismét írásos alapanyagból dolgozott, Le Ly Hayslip önéletrajzi regényét adaptálta, amely 1989-ben jelent meg és jelentős sikereket ért el az Egyesült Államokban. A hölgy természetesen saját életútját írta meg, adta ki, amely volt elég tragikus, drámai és megindító ahhoz, hogy a háromszoros Oscar-díjas direktor figyelmét felkeltse, aki a könyv elolvasása után rögtön megvette a megfilmesítési jogokat, ezután már semmi sem állt a film elkészítésének útjába.

Le Ly Hayslip tizenéves kislány, aki egy eldugott, vietnámi rizstermelő faluban él. Nem egy bonyolult élet, de ő tökéletesen elégedett sorsával, boldog, szereti a családját, és természetesen a fali más lakóihoz hasonlóan megbecsüli azt, ami a legfontosabb számukra: a földet és a termést. A lány és a falu boldog és békés élete hamarosan véget ér. Először a vietkongok kényszerítik ellenállásra a falut, később pedig az amerikai csapatok teszik ugyanezt. Kezdetben a két oldal verseng a falu kegyeiért, Le Ly két bátyát is elviszik harcolni a vietkongok, ő maga pedig ellenálló lesz, ám hamar megtudja, hogy egyik sem jobb a másiknál. Az amerikaiak bebörtönzik és megkínozzák, a vietek pedig megerőszakolják. Le Ly nem is sejti, hogy még nagyon sokáig az élet viharos oldalát fogja látni, helyzete akkor sem javul mikor száműzik a faluból és a városban kap munkát a nővérétől, aki az ott állomásozó amerikaiakat „kezeli le” (vagyis prostituált). Az élet bizony itt sem egyszerű, cselédnek áll anyjával együtt, ám a gazdája elcsábítja, aminek következtében gyermekáldás elé kell néznie. Számos kálvária után (cigi, pia árusítása amerikai katonáknak, különleges szolgáltatások pénzért cserébe) találkozik egy barátságos és jóképű amerikai katonával, és annak ellenére, hogy ellenségként tekint rá, lassan beleszeret, nagyon mély és közeli viszony alakul ki köztük. A férfi testesíti meg mindazt, amire Le Ly vágyik: szerelem, szeretet, törődés és nem utolsó sorban a lehetőség egy békés, szabad éltre. Stone letisztultan mutatja be nekünk a főhősnő egyáltalán nem hétköznapi életét, értő kezekkel nyúl az alapanyaghoz, érdekes, hogy a film Vietnám oldaláról mutatja be az eseményeket, de nem mondhatjuk, hogy akármelyik küzdőfelet jó színben tűntetné fel. Mind az amerikaiak, mind a vietkongok sárosak, egyik sem jobb, vagy kiemelkedőbb a másiknál, háborújukat csak a szegény falu népessége sínyli meg. Nem akarnak ők mást, csak a földjüket és hogy békén hagyják őket, ám ez sajnos nem ilyen egyszerű. Sorban végzik ki az ártatlan embereket, Stone egyre ridegebben és brutálisan vetíti elénk a háború értelmetlenségét és a kegyetlen népirtásokat. Az az igazság, hogy itt egy új Oliver Stone-t ismerhetünk meg, aki mesterien bánik a női lélekkel, vagy éppen a természeti kincsekkel, értékekkel. A kezdő képsorokban lenyűgöző táj tárul elénk, zöld rét, kék ég, és hatalmas, gyönyörű hegyek. Robert Richardson, aki már korábban is közreműködött fényképezőként Stone filmjeiben, itt is kiváló munkát végzett, a képek láttán olyan érzésünk támad, mintha magát a földi paradicsomot látnánk, nem is hinnénk, hogy ilyen helyre is eljuthat a háború szele. Ki kell emelnem még a vágást, és a zenét, mert mindkettő nagyon jóra sikerült. A fekete-fehér bevágások jól vannak megjelenítve, itt is érvénybe kép a szabály, miszerint a kevesebb több. Nem látjuk a szereplőket nyakat vágni, de ez így rendben is van. Ám néhol a filmben találkozhatunk megrázó és kemény képsorokkal, de aki ismeri Stone-t, az már valószínűleg megszokta a stílusát, bár ha az előző, vagy az ezutáni filmjeit nézzünk, itt még épphogy nagyon kevés az erőszak. A naturalista ábrázolás helyett azonban kapunk egy jó adat drámát, amit természetesen Le Ly él át, első kézből. Nemhiába az eltelt évek során egyszer fent, egyszer lent, de főleg lent volt, a háború végigkísérte az egész életét, a film első felében a vietnámi boldogulását láthatjuk, a második felében pedig az új reményekkel teli életét Amerikában. Az Államokba való érkezés után egy picit leül a film, viszont az átmenetet és a különböző kultúrát valami hihetetlen jól mutatják be. Míg Lel Ly hazájában minden egyes rizsszemért megküzdött, rengeteget kellett nélkülöznie, Amerikában mindenki kövér, boldog, a szupermarketek hosszú polcain pedig annyi a kaja, amennyit az egész falu egy év alatt eszik. Az olyan dolgokat mint a dugig teletömött hűtőt, a sütőt, vagy a mikrohullámút csodálkozva nézi, hiszen míg az ottaniaknak alapvető dolog, létszükséglet, neki ez még teljesen új és megdöbbentő. Akármennyire is várná a néző, hogy jóra fordulnak a dolgok, ez nem történik meg. Le Ly újabb szerencsétlenségek áldozata lesz, nemcsak öt gyereket kell eltartania, kevés pénzből, de még férjével is meg kell birkóznia, aki nem tudja feldolgozni a háborúban történt rémtetteket.

A filmben nagyjából ismeretlen színészek játszanak, az egyetlen nagy név a Steve Butler-t alakító Tommy Lee Jones, aki jutalomjátékával kápráztat el minket, nagyon sajnálom, hogy végül a szintén 1993-ban készült Szökevény filmben alakított szerep mellett elhalványult az ebben a produkcióban nyújtott teljesítménye, ezzel nem Andrew Davis nagyszerű thrillerjének értékét becsmérlem, csak úgy vélem Jones a kiégett katona megformálásáért is ugyanakkora tapsot érdemel. Rajta kívül még Hiep Thi Le alakít nagyot, aki tökéletes választás volt, igaz eddig egy filmben sem láttam, de itt teljes mértékben meggyőzött engem. Kettejük után esetleg még Joan Chen-t tudnám kiemelni, akit eléggé elcsúfítottak a szerep érdekében, de itt kétségkívül tényleg hozta amit kell. A zenét már korábban is említettem, kitűnőre sikerült (nem véletlenül kapott Golden Globe-díjat) Kitaro nagyon ügyesen vegyíti a távol-keleti témákat.

A 140 perces játékidő alatt néhányszor ellaposodik a film, valamint a végére kicsit leül és mikor megint beindul, túl gyorsan történik minden, mintha direkt akarták volna ilyen gyorsan letudni az egészet. Minden esetre ez egy igaz történet, így tehát könnyen megtudjuk bocsátani azt hogy csak a leglényegesebb monumentumok lettek megjelenítve Le Ly életéből. Stone zseniális rendezéssel és egy más hozzáállással hozza közelebb ezt a tragikus sorsú nőt, akinek ki tudja, talán eleve ez volt megírva. Talán sorscsapások sokaságát kellett átélnie ahhoz, hogy végül megbocsásson mindenkinek, megtalálja önmagát, és lelki békére leljen. Sok idő után visszatér szülőföldjére, megteszi mindezt, rendezi sorait, és elvarr minden szálat. A szenvedést végül felváltja a boldogság, amely – ha nem lett volna ennyi kín – talán nem lenne ennyire őszinte és teljes. A mozit ha úgy nézzük, lehet szép filmben nevezni. Egyáltalán nem egy szerelmi történet, Stone nem foglalkozik karakterei romantikussá tételével. Miért is tenné? Viszont olyan brilliánsan oldja meg a dolgát, mi csak csodálkozunk, hogy ilyet is tud. Egy harmadik aspektusból mutatja be a háborút, amely nemcsak két nemzet harca volt. A kisembereké, a civileké, az olyanoké, mint Le Ly-é. Aki sokáig csak az élet viszontagságait ismerte, végül mégis valóra váltotta álmait és rátalált a lelki egyensúlyra. Véleményem szerint az Ég és föld egy méltatlanul alulértékelt film, az emberek alig ismerik, bemutatásakor pedig nevetséges 5 millió dolláros bevételt hozott. Az amerikai átlag mozinéző valószínűleg nem tudott mit kezdeni a történettel és a témával, hogy a vietnámi háborút egy egyszerű vágottszemű parasztlány szemszögéből látjuk. Pedig érdemes időt pazarolni a filmre, mert érdekes tanulmány. Olyan, mint mondjuk egy hűséges nő, vagy egy antik váza. Igazi kincs.

80%
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
15. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.03.12. 17:12:54
LV23
"Apokalipszis most, Ryan közlegény, A Sólyom végveszélyben, Ellenség a kapuknál, Szakasz, Az őrület határán, stb."
Ezek is a kötelező kategóriában találhatóak a "film értékrendemben"
:)
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
14. VictorVance  Szerkesztő
2012.03.12. 14:45:40
LV18
+1
Válasz 1. Tevez11 üzenetére:
Nekem azt hiszem a Rambo első része volt ilyen annak idején. Sok ember csupán agyatlan, lövöldözős akciófilmnek tartja, de a legelső epizódnak bizony nagyon nagy igazságtartalma és társadalomkritikája van, bemutatta hogy mennyire elítélik amerikában a vietnámi veteránokat. Utána persze jöttek a kötelező háborús mozik, Apokalipszis most, Ryan közlegény, A Sólyom végveszélyben, Ellenség a kapuknál, Szakasz, Az őrület határán, stb.
Örülünk?
13. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.03.12. 09:20:59
LV22
Válasz 12. VictorVance üzenetére:
Tözsdecápák, JFK, és a Nixon alap.
12. VictorVance  Szerkesztő
2012.03.11. 20:37:30
LV18
+1
Válasz 5. Penge70 üzenetére:
A Nagy Sándor és a World Trade Center szerintem borzalmas. Meglehet egyszer nézni, de nem méltó a "régi" Stone-hoz. Viszont nagyon jó még a Tőzsdecápák, JFK, The Doors, Nixon.
Örülünk?
11. VictorVance  Szerkesztő
2012.03.11. 20:08:07
LV18
+1
Stone-tól nekem legutoljára Minden héten háború tetszett, de az nagyon ütött, iszonyat hatalmas feelingje volt:) Szerintem a W. című film is még úgy ahogy elment, de a Tőzsdecápák 2 rettenetesen nagy csalódás volt az első részhez képest.
Örülünk?
10. bundas01  Hivatásos Troll
2012.03.11. 16:23:17
LV20
Az "Ég és Föld"-et még sose láttam de beszerzem.Meg újranézem a Szakaszt is.
Remek blog.
Na ez is egy m.f.,színtén nagy a pofája:D
9. getro2  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 16:14:30
LV3
Válasz 5. Penge70 üzenetére:
Született gyilkosok +1, az egyik kedvenc filmem. A szakaszt már rég láttam, talán itt az idő újra megnézni... :) Úgysem emlékszem szinte semmire.
8. Greg  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 10:54:22
LV25
Válasz 5. Penge70 üzenetére:
A World Trade Center (Nicolas Cage ?) nagyon gyenge volt. Óriási mellélövés volt szerintem, a vége felé már szinte aludtam.
LV426
7. Greg  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 10:51:11
LV25
Ez az Ég és föld kimaradt, nem is igazán rémlik de a tartalma érdekes meg kéne lesni.
LV426
6. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 10:45:54
LV22
Válasz 5. Penge70 üzenetére:
július 4-én.
5. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 10:45:33
LV22
Válasz 4. Tevez11 üzenetére:
Nagy Sándor A Hódító és a World Trade Center, nekem nem tetszett, viszont a másik kettő igen.
Stone két legjobb filmje szerintem a Szakasz, és a Született.......
4. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 10:26:02
LV23
Válasz 2. Penge70 üzenetére:
Azért voltak neki még odaverős filmjei,persze azok már nem szóltak ekkorát de a:
-Született Gyilkosok
-Minden Héten Háború
-Nagy Sándor A Hódító
-World Trade Center
Nálam a kötelező kategória sorolandóak.
Igaz Stone-ról úgy 4-5 éve tényleg nem "hallottam" igaz,
mamár közel sem vagyok úgy képben filmügyileg,mint ezelőtt 10-15 éve:(
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
3. kiralygyozo  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 09:38:17
LV2
Válasz 1. Tevez11 üzenetére:
Tökéletesen fogalmaztál,részemről annyi,hogy a film megnézése után kezdtem el érdeklődni a háború valós borzalmai iránt.
A nagyképûség: -õl, butít, és nyomorba dõnt.
2. Penge70  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 09:10:25
LV22
A Szakasz az egyik kedvenc filmem, a még mindig nagy hatással van rám.
Született július 4-én, szintén egy remek film, Tom Cruise élete legjobb alakításával.
Az Ég és föld is tetszett, de már nem tudott akkorát ütni mint a két előző film.

Nagy kár, hogy Stone eltűnt a süllyesztőben.
1. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.03.11. 08:23:49
LV23
Jó mind a három,de a Szakasz, korszakalkotó volt,az tuti.
Az a "full realisztikus" bemutatás Vietnámról,elgondolkodtatta az embereket,az egész Vietnámi háborúról ,és magáról az emberről is.....
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15931 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5938 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4731 db
Utolsó belépés:
2019.08.24. 18:58:25
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea