PlayStation.Community Blog ›› VictorVance

9 hozzászólás

2012.03.01. 23:21:27

Utolsó hozzászólás: VictorVance

2012.03.05. 19:22:05

Megosztás
Értékeld a blogot!
Egy maréknyi dollárért (Pen un pugno di dollari – 1964)
A western-műfaj mára teljesen kihalt Hollywood palettájáról. Ugyan készülnek lelkes próbálkozások a témában, amelyek ráadásuk igen jó minőségű alkotások, de a hatlövetű, kalapos hősök a 21. században tetszhalott állapotba kerültek. Ez az állapot viszont közel sem új, még a ’60-as években történt ugyanis hogy a western vakvágányra került, vérfrissítésre volt szükség. És ekkor jött egy ember, aki életet lehelt a fáradt műfajba. és sikeresen megreformálta azt. Ez az ember pedig nem más volt, mint az olasz Sergio Leone. Minden tiszteletem az olyan rendezőké, mint John Hillcoat, vagy James Mangold, akik valami újítást akartak vinni a műfajba, de Leone mesteri stílusához senki sem hasonlítható, egyik sem tudja megközelíteni azt a profizmust, és mesteriességet, amit Leone filmjeiben képvisel. Ezért sem lesz újraélesztve a western, hiszen a téma igazából már tényleg kifulladt, másrészt pedig egyik mai rendezőből sem lesz a 21. század Leone-ja. Szóval a műfaj döglődött, és akkor jött Bob Robertson és feltalálta a western egyik alműfaját. Várjunk csak, lehet hogy ez egy kicsit sok információ volt elsőre. tehát az előbb említett ember nem más mint maga Leone, de mivel aggódott hogy a film nem lesz sikeres, álnevet használt, a stáb valamennyi tagjával együtt. Nem megyek most bele a részletekbe, valószínűleg Leone nem merte felvállalni filmjét, nehogy túl nagyot bukjon, mivel westernje igen bátor próbálkozás volt. Korábban leírtam az „alműfaj” szót, erre a magyarázat pedig az hogy Leone nem a jó öreg kontinensen forgatta le a filmjét, hanem szülőhazájában Olaszországban. Ez elsőre fura, hiszen a vadnyugat értelemszerűen Amerikában van, na nem kell aggódni, a film nem a csizma formájú félszigeten játszódik, a vadnyugat pedig itt is vadnyugat, sőt, vadabb mint valaha. Valaki egyszer azt mondta, hogy az amerikaiak úgy mutatták be a vadnyugatot, amilyennek ők szerették volna látni, az olaszok pedig olyannak, amilyen valójában is volt. Ez persze nem a tájakra vonatkozik, olasz helyeken forgattak, amelyek tökéletesen hasonlítanak az amerikai és mexikói földrészekre, a „valódi vadnyugat” kifejezést általában a szereplőkre használjuk. Akkoriban a westernek legnépszerűbb alakjai John Wayne és Gary Cooper voltak, makulátlan, igazságos hős-alakok, akik csupán igazságot szolgáltatnak, és még véletlenül sem ütköznek a törvénnyel, vagy nem tesznek önző, morálisan vitatható dolgokat. Leone vadnyugata ezzel szemben más. Itt nincs jó, vagy rossz, helyes vagy helytelen, csak az ember és a pisztolya.

Már maga a főszereplő is csupa rejtély. Clint Eastwood alakítja a Névtelen Férfit, akiről nem tudni honnan jött, hova tart és mi a neve (igaz egyik jelenetben Joe-nak szólítják, és a stáblistán is így szerepel). Eastwood, aki addig csak tévésorozatokban és kisebb szerepekben tűnt fel, ez volt az első komolyabb filmje. A szerepét remekül alakítja, szikár, szúrós tekintete kiemelkedő karizmát kölcsönök neki, szemével kiégeti még a mozivásznat is. A karakteréről nem tudunk meg sokat, maximum annyit, hogy gyorsan forgatja a pisztolyt, és valószínűleg pénzért tesz hidegre embereket. Nem beszél sokat, ám annál többet lő, cseppet sem hős, csak egy idegen, aki ösztönösen keresi a bajt, ellenben elég tökös hogy aztán kimásszon belőle. Nem önzetlen, ám nem is az a figura, akik mindig magára gondol, tipikus magányos farkas, aki csak úgy hobbiból (meg némi bankó zsebretétele után) összeugraszt két rivális gengszterbandát. Körülbelül ennyi is a történet, Eastwood viszi a hátán a filmet, és már az első pár percben megritkítja egy kicsit a város lakosságát, és a mozi előrehaladtával csak gyarapodni fog. A Névtelen Férfi Wayne és Cooper tökéletese ellentéte, mint ahogy maga a film sem bonyolódik bele a főhős boncolgatásába, vagy a felesleges moralizálásba. Igazából egy westernhez képest relatíve kevés szereplő van, a hangsúly a Névtelen Férfin és az ellenfelén van, Gian Maria Volonté Eastwood-hoz hasonló profizmussal kelti életre a gonosz gyilkost. Itt még nem is érzem annyira kiforrottnak Leone stílusát, mint a későbbi westernjeiben, ügyesen látszik a kamerabeállításokkal, és a karakterek tekintetének bemutatásával, de nem engedi szabadjára a kreativitását, kissé visszafogottabb, és óvatosabb. Ez szerencsére nem megy a film rovására, gisz Leone is csak ember, ekkortájt még valószínűleg nem volt annyira bátor, hogy alkalmazza a későbbi védjegyévé vált elemeket. Ha már a védjegyekről beszélünk, akkor Ennio Morricone zenéje sem maradhat ki, amely szintén egybeforrt ezekkel a filmekkel, egyszerűen annyira örökérvényű dallamokat hallhatunk, amely legalább annyira maradandó lett, mint John Williams, vagy Hans Zimmer egy-egy munkája. Igazi „vadnyugati zene”, ám ugyanazt érzem mint a rendezéssel kapcsolatban, Morricone óvatosabban bánik a hangokkal, nem feszegeti saját határait, de mégegyszer mondom, ezt nem lehet negatívumként felróni, hiszen az alkotók a film forgatásakor nem tudhatták hogy milyen sikere lesz a filmnek.

Furcsa hogy egy törzsgyökeres amerikai műfajba egy olasz rendező lehelt új életet. Még furcsább hogy milyen kultuszt indított el, új ötleteket szolgáltatott egy kifáradt műfajba, a film maga amúgy Akira Kuroszawa 1961-es Yojimbo (magyarul Testőr) japán mozifilmjének feldolgozása. Leone megteremtette ezzel a filmmel a spagettiwesternek, vagyis az olasz westernek műfaját, Eastwood pedig több lehetőséget kapott a filmek világában, ám előbb még egy megkezdett trilógiát kellett befejezni. De ez már más lapra tartozik.

Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu – 1965)
Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című westernje bemutatása után Európában rendkívül sikeres lett. Később ez lett az első európai western, amit a tengerentúlon is sikerrel vetítette, az emberek kétpofára zabálták, így nem is volt kétséges hogy folytatás kell, mégpedig azonnal. A második rész viszonylag hamar el is készült, Leone nem engedett a csábításoknak, ismét csak Olaszországban forgatott, megint a már jól bevált stábbal, zenészekkel és színészekkel. S bár a Pár dollárral többért folytatás, mégis különálló történetnek tekinthető. A sztori sokkal nyitottabb lett, már nem csak egy poros, néptelen kisvárost láthatunk, jóval hosszabb utat járnak be a főszereplők, természetesen mindezt úgy hogy a spagettiwestern elemei megmaradtak, vagyis mindenki borostás, mocskos és izzadt. Könyörtelen és kemény világ ez, ahol csak az maradhat életben, aki jól tudja forgatni a pisztolyát, és mindig a háta mögé néz. A történet a fejvadászok világát hozza hozzánk közelebb, banditák egy csoportja kiszabadítja a hírhedt El Indio nevű bűnözőt, akire ezután igen tekintélyes vérdíjat tűznek ki.

Ekkor tűnik fel a Névtelen Férfi, akinek pénzszerzési vágya aligha csillapodott, de ezúttal a zsákmányra nem egyedül pályázik, Mortimer ezredes is látszólag a pénzre hajt, ám valójában személyes indíttatás miatt keresi a banditát. Nincs más választás, a két fejvadász összefog hogy együtt számoljanak le egy egész bandával és El Indio-val. A forgatókönyv ezúttal sokkal több jelenetet, valamint fordulatot tartalmaz, a sztori minden tekintetben tartalmasabb és jobban elmesélt mint az első részben, Leone ráérzett hogy miből kell több vagy kevesebb, de még mindig úgy érzem hogy stílusa nem elég kiforrott, még mindig csak tapogatózik, de rendezése ügyesebb mint az előzményben. Kicsit most kevés a nagytotál, a pisztolypárbajokból kevés van, a végén látható viszont kiválóra sikerült, minél tovább tartják a pisztolyt a tartóban, annál feszültebb lesz a légkör, az ember pedig már a körmét rágja, hogy mi lesz, mikor rántják már elő a fegyvert és lövik szét egymást. A játékidő jóval hosszabb lett, ami sajnos néha a film rovására megy, mert néhol vontatottá válik, a rendező itt is tapogatózik, tipikusan azt mondjuk erre hogy "jó, jó, de mégse teljesen tökéletes". Az aranya középutat ugyan nem találja meg Leone, de a rendezői munkája bátrabb lett, és már álnevet sem kellett használnia a stáblistán.

A tájak gyönyörűek, szerencsére ezekből is tekintélyes mennyiségű felvétel készült, Blu-ray lemezen és nagyképernyős tévén igazi gyönyör, ha az ember nem tudná hogy olasz tájakon forgattak, meg sem fordulna a fejében hogy nem a jó öreg amerikai és mexikói helyszíneket látja. A színészek most is remekelnek, Clint Eastwood továbbra is a coolság szinonimája, ha fele ennyire lenne férfi, még akkor is simán megenné John Wayne-t reggelire, Garry Cooper meg a fél fogára se lenne elég. Persze lazaságban és tökös dumákban most sem lesz hiány, de szerencsére Clint-nek nem kell egyedül elvinnie hátán a filmet. Gian Maria Volonté megint a rosszfiút játszik, annak ellenére hogy az első részben Clint a másvilágra küldte (itt van tehát a bizonyíték hogy a film nem egyenes folytatása az Egy maréknyi dollárnak, hanem egy teljesen különálló sztori), Indio karaktere jobban ki lett bontva, míg a Névtelen Férfiről nem tudunk meg semmit, a gonosz bandita múltjából láthatunk egy szeletet, de épp ettől lesz kegyetlenebb és eredetibb a karakter, és ezen is van némi agyalnivaló, de persze ki lehet találni mindent, hiszen Indio múltban elkövetett bűne Mortimer ezredes bosszújával nagyban összefügg és ont a karakter kidolgozottság emeli a mozi értékét.

Az ezredest alakító Lee Van Cleef is rendkívüli karizmával rendelkezik, Easwood-al kiváló párost alkotnak, első találkozásuk pedig a film egyik legjobb és leghumorosabb jelenete. Cleef nagyon jól színészkedik, igazi telitalálat volt őt bevonni a filmbe, és szerencsére játéka nem fakul meg Eastwood és Volonté színészeti teljesítménye mellett. E három szereplő játszótere a film, és a forgatókönyv kidolgozottsága miatt sikerült mindent kifacsarni a színészekből, a mellékszereplők ide csak kötelező rosszarcúak, akikbe golyót kell ereszteni, de szerencsére itt most nem láthatunk olyan viccesbe menő elhalálozásokat mint az első rész gépágyús jeleneténél, ahol az eltalált személyes mindenféle golyónyom nélkül kerültek a földre. Megértem hogy kevés volt a pénzt, de örülök annak hogy a folytatásban Leone nem tett hasonlót. A zenét ismét Ennio Morricone komponálta, semmi kétség, hatalmas témákat hozott össze az öreg, minden hang az adott jelenethez passzol, annyira fülbemászó, ha egyszer hallottad, többet sose felejted el az biztos.

Ami az operatőri munkát illeti, az is kifogásolhatatlan, a legendás, pisztolytáska-kéz-gatya nézetet sűrűn lehet látni, hisz ez mindig is a westernek egyik alappillére volt. Azért sajnálom, hogy manapság már nem készülnek ilyen filmek, dehát a mai világban már nincs igény az ilyen lassúfolyású, aprólékos mozikra, mint ez, ahol feszült pillanatokat kell várni mire előkapják a pisztolyt. A fiataloknak egyszerűen már nem ez kell, de persze kivételek mindig vannak, és az ilyen klasszikusok örökre fennmaradnak, mégha a mai átlag mozinéző unalmasnak is találja őket, vagy ha a western-témát már valóban kifacsarták a végletekig. Még szerencse hogy akármikor visszanézhetjük ezeket az alkotásokat, amikor a férfi még férfi volt, és nem ugráltak a mozivásznakon szeretethiányos, vega-vámpír genyók, Clint őket is csípőből szitává lőné, még így 80 évesen is, de sajnos muszáj belátni hogy az ilyen karakterek felett eljárt már az idő. A Pár dollárral többért jobb, hosszabb és tartalmasabb mint elődje, Leone jól tudta mit csinál, kiterjesztette a sztorit és bátrabban rendezett, a zene maradandó, a szereplők eltaláltak. Kevés olyan folytatás van amely jobb mint az eredeti, de ez a film minden tekintetben felülmúlja elődjét, remekül előkészíti a terepet a nagyszerű finálénak.

A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo – 1966)
Van hogy egy film annyira kiemelkedő és sok értékkel bíró alkotás, hogy nem fog rajta az idő vasfoga, az eltelt évek során nem porosodik be egy raktárban, vagy nem vész el a nézők emlékezetében. De milyen lehet egy olyan produkció, amely szerepel a legnépszerűbb filmes oldal Top 250 filmje között és ott is az első 10 között foglal helyet? Nem egy akármilyen értékelésről beszélünk kérem szépen, bár ahány ember annyi ízlés, van aki szerint ez jobb, van aki szerint más. Akárhogy is van, Sergio Leone A Jó, a Rossz és a Csúf című spagetti westernje vitathatatlanul a világ egyik legjobb filmje. Másrészt pedig a Dollár-trilógia záródarabja, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért folytatása. Leone előző két vadnyugati kalandja volt olyan lenyűgöző, és formabontó, hogy ne csak Európában, hanem a tengerentúlon is sikeres legyen, na meg fennmaradjon az idők folyamán, ezeket a filmeket még most is, több mint 40 év távlatából is szívesen nézi az ember. Ha az öreg csak ezt a két filmet készítette volna el a trilógiából, akkor is az egyik legnagyobb rendezőzseninek tartották volna, de – mindannyiunk örömére – lezárta trilógiáját, méghozzá önmagához és a spagetti westernhez méltó módon. De A Jó, a Rossz és a Csúf több mint egy háromrészes történet lezárása, több mint egy western, és több mint egy szimpla film. Leone mozija maga a tökéletes mestermű, egy igazi epikus kaland, gigantikus western-eposz, olyan mint egy szépen, értő kezekkel megfestett kép, vagy mint egy aprólékosan kidolgozott műalkotás. Nincs jobb szó rá, a filmművészet egyik legnagyobb klasszikusával állunk szemben, amely minden kétséget kizáróan alapvetés a western műfajban és magában a mozgókép történetében is. A Dollár-trilógia első két darabja olyan mély nyomott hagyott az emberek elméjében, hogy még a mozivásznat is szétégette, a lezáró darab pedig mindkettőt csípőből felülmúlja még így is, nem hasonlítható egyik-másik filmhez sem, de ha mindenképp szükséges, akkor inkább a középső rész sémáját követi. Kietlen vidék, fejvadászok, banditák, sarkantyúk, pisztolyok, na meg elég tekintélyes mennyiségű pénz, amiért három különböző indíttatású személy verseng.

A film első 10 percében nem szólal meg senki, de mégis többet mondanak el a cselekmények és a karakterek mintha beszélnének. Leone nem szórakozik, rögtön a dolgok sűrűjébe dob minket a kezdő képsorokban rögtön 4 ember is elhalálozik, gyilkosuk pedig túléli. Tuco Ramirez, akit Patkánynak is hívnak, de nekünk ő most a Csúf. Kegyetlen, törvényenkívüli bandita, akire tekintélyes összegű vérdíjat tűztek ki. Ennél jobb belépőt ki sem találhattak volna egy ilyen figurának. Aztán váltunk: Színre lép a Rossz, egy fejvadász, aki mindig elvégzi a munkáját, természetesen némi ellenszolgáltatás fejében. Az ő belépője során megismerkedünk azzal az elemmel, ami voltaképp a történet gerince lesz később, vagyis egy eltűnt polgárháborús zsákmánnyal, amit a konföderáció egyik katonája rejtett el. Hogy miként és hogyan keveredik bele a másik két jómadár, azt a film rendkívül jó és hosszan mutatja be, a maga fordulataival és cselekményével akár kalandfilmnek is lehetne nevezni, annyira intenzív és élménydús. A Csúf és a Rossz után már csak egy ember következik: a Jó. Ő is fejvadász, ám nemcsak a pisztolyát tudja jól forgatni, hanem az agyát is, gyakorlatilag a film címe hiába nevez meg rögtön három alaptulajdonságot, egyik ember sem jobb, rosszabb vagy csúfabb a másiknál. Egyszerűen ez csak egy jelző, amelyet akár idézőjelbe is lehetetne tenni, vagy talán ez a három megnevezés nem is a tettüket szimbolizálja, hanem a lelküket. Akárhogy is van, az első két epizód elemeit vegyíti Leone, hogy összekeverje, jól megforgassa, hogy aztán beletegyen némi eredetiséget és stílust, na meg azt a bátorságot, s kiforrottságot ami korábban hiányzott, majd a sütőből kivéve egy olyan eredményt kapjon, amely tökéletesen fogyasztható, minden benne van aminek benne kell lennie, az ízek jól vannak vegyítve, nincs túlcukrozva, elrontva, nem nyers vagy mű és még a külalakja is tökéletesen megfelelő. Talán kicsit fura hogy a filmet egy süteményhez hasonlítom, de amit leírtam az a színtiszta igazság. Itt már tényleg nem fogja magát vissza senki, Leone szabadjára engedi kreativitását, Ennio Morricone pedig epikus, fülbemászó dallamokkal ajándékoz meg minket, amely minden eddiginél emlékezetesebb és jobb lett, letett az öreg még jó sok mindent az asztalra, de ezen munkája miatt szeretjük a legjobban. Ha egész életében csak ezt az egy zenét írta volna, már akkor is örökre bejegyezték volna a nagykönyvbe, nem is véletlenül, még most sem felejtették el, tessék csak megnézni a különböző sorozatokat vagy filmeket amelyekben utalásokat tesznek rá.

Bár a film ízig-vérig western, mégsem követi a „magányos hős” sablont, itt a címben is szereplő három személy kalandjáról lesz szó. Természetesen visszatér a Névtelen férfi (Tuco csak Szöszinek nevezi, a címben ő a Jó, de valójában ezúttal sem tudjuk meg a nevét), Clint Eastwood alakításában, és a néző amint meglátja már tudja hogy ahol ő van, kő kövön nem marad, a karakter semmit sem változott a korábbiakhoz képest, maximum csak még ironikusabb és keményebb. Nemhiába, Eastwood az ilyen szerepekre született, minden férfi megirigyelhetné a tekintetét és a karizmáját. Visszatér a már az első részben is szereplő Lee Van Cleef, aki ezúttal egy egészen már stílusú karaktert alakít, viszonylag kicsit háttérbe szorul a másik két szereplőhöz képes. Aki mégis lazán felülmúlja ezt a két nagy nevet, az Eli Wallach, vagy Tuco Ramirez a törvényen kívüli bandita. Hihetetlen, hogy mennyire hozza az aljas és simlis bűnöző figuráját, aki bár egyáltalán nem egy pozitív karakter, mégis néhol vicces és megmosolyogtató, már-már szerethető alakká lép elő. Részben ő felelős azért amiért a filmnek ilyen sok humoros beszólása van a szereplők egymás után osztják a jobbnál-jobb monológokat, a fekete humor adja meg a film sava-borsát. Leone vadnyugata még a korábbinál is vadabb lett, könyörtelen vidék, ahol senki sem bízhat senkiben, az emberek ott verik át egymást, ahol lehet. Érdekes, hogy a három karakter előéletéről szinte semmit sem tudunk meg, talán Tuco az akinek néhány jelenetben fény derül egy-két múltbéli dolgára, de nem igazán jellemző a filmre hogy túlmagyarázná a dolgot. Ennek ellenére ez egyáltalán nem baj, éppen jó hogy alig tudunk meg valamit a szereplőkről, alapjában véve nem is rajtuk van a hangsúly, hanem a cselekményen. Profi jelenetek, amelyek kiválóan vannak megrendezve, Leone stílusa itt már végképp kiforrott, levetkőzte korábbi gátlásait, mindent belerakott ami az előzményekből hiányzott. Nincsenek felesleges részek, itt minden a helyén van, minden jelenet egy apró puzzle darab, ami kirakása után teljes egésszé áll össze.

A rendező több műfajt is vegyít, a polgárháború nem csak említve van, hanem egy csatát is láthatunk és végre nem tűnik műnek az egész, az emberek véreznek, dinamitok robbannak és megy az értelmetlen öldöklés. Jó ötlet volt megfűszerezni a mozit egy kis háborús feelinggel, na meg akár kalandfilmnek is nevezhetnénk. Ebből fakadóan brutális jelenetekben sem szűkölködik a film, gondolok itt a már említett háborús jelenetre, vagy a fogolytáborra, de mai szemmel nézve nem is annyira megbotránkoztat, a mostani tinihorrorok és trancsírozós filmekhez képest Leone mozija még vérmennyiségben nem is annyira kiemelkedő. Nem így a pisztolypárbajok, amelyek most még jobbak és elnyújtottabbak lettek. A szemeknek mindig is fontos szerepük volt Leone filmjeiben, itt is direkt játszik a néző idegeivel, váltakozva láthatjuk a pisztolyforgatók tekintetét, feszült pillanatok ezek, ideges várakozás, kiváló zenei aláfestéssel, aztán hirtelen elhalkul a muzsika és előkerülnek a fegyverek. De feszült, idegesítő várakozás még sosem volt ennyire szórakoztató mint ebben a filmben. És a játékidő hiába több mint két óra (a rendezői változat kb. három órás, érdemes inkább azt megtekinteni), olyan gyorsan elrepül, hogy észre sem vesszük, mert olyan hangulatot teremt a zenével és az atmoszférával, hogy ezt sok mai film is megirigyelhetné. Így tehát képtelen vagyok kritikus szemmel nézni a filmet, mert egyszerűen nem megy. Kár keresni benn a hibát, de ha próbálnám se találnék. Ez Leone és a spagetti western stílusának kiteljesedése, egy tökéletesen elkészített mestermű, amit nézni, na meg élvezni kell és nem kritizálni. A mai gyors vágásokkal elkészített, nagyrészt lélektelen filmek tanulhatnának ettől, a több mint 40 éve elkészített alkotástól. Ennél jobban még sosem zártak le egy trilógiát, Leone folytatásai mindig jobbak letten mint az előzőek, és ez most is így van. Nem hasonlítható egyik korábbi részhez sem, mivel különálló történet. Ma már lehetetlen egy ilyen nagyszabású produkciót csinálni, hiába a nagy költségvetés, a trükkök, a mai filmgyártás már nem képes ilyenre, bár igaz hogy akármilyen évtizedet írunk, egyszerűen ezt nem lehet megismételni vagy felülmúlni.

Korábban elmondtam: fura, hogy pont egy olasz rendező lehelt új életet egy amerikai műfajba. És most részben ismétlem önmagam: fura, hogy egy olasz rendező csinálta meg, olasz helyeken a világ legjobb westernjét. Mert ez az igazság: hiába a sok rendezőzseni, John Ford, vagy Sam Peckinpah, akik mind-mind klasszikusokat csináltak, Leone volt az aki olyan stílust teremtett, amelyet felülmúlni nem lehet. Hiába csinált még ezután vagy három emlékezetes és nagyszabású filmet, mégis ez a legnagyobb mesterműve, egy epikus western-eposz, mely hiába egy trilógia lezárása, nyugodtan lehet külön álló filmként is tekinteni. A Jó, a Rossz és a Csúf a legjobb westernfilm és egyben a világ egyik legjobb filmje. És akkor még nem is voltam elfogult!
Blog hozzászólások
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
9. VictorVance  Szerkesztő
2012.03.05. 19:22:05
LV18
Válasz 8. MazaHUN üzenetére:
Az RDR-t énis szeretem, iszonyat nagy western-hangulat árad belőle. Ha Mexikóban kóporlok akkor mindig az a poncho van rajtam amelyhez hasonlót Eastwood is viselt a trilógiában:)
Örülünk?
8. MazaHUN  PlayStation.Community tag
2012.03.03. 15:59:23
LV6
kihagyhatatlanok:D grat, thx, jó volt végigolvasni!

pont a napokban láttam újra a Jó a Rossz és a Csúfot (már sok mindent elfelejtettem érdemes volt megnézni)

Utána persze már indult is ps benne a RDR-el. aztán gyilok;)
independent
7. tormentor  PlayStation.Community tag
2012.03.02. 22:29:36
LV1
A spagetti western remekei :)nálam az Egy maréknyi dollárért a pálmavivő
Juhász Róbert
6. VictorVance  Szerkesztő
2012.03.02. 20:45:33
LV18
Válasz 1. Greg üzenetére:
Nálam magasan A Jó, a Rossz és a Csúf a legjobb westernfilm, még a Volt egyszer egy vadnyugatot is veri (bár nem sokkal, azis kiváló alkotás), összességében a spagetti westernért rajongok, az amerikai nekem túl "igazságos" és "hősies".
Örülünk?
5. Ruzsi  PlayStation.Community tag
2012.03.02. 18:43:48
LV10
Én azt a csókát csipáztam, aki folyton sodorta a cigit és be tudta fordítani az égő cigit a szájába és vissza. A rák se tudja, hogy mi a neve, de még 70 évesen is ezt csinálta valami családi filmben. :)
4. Tevez11  PlayStation.Community tag
2012.03.02. 17:24:26
LV23
Kategória kiemelkedő alkotása.
Alapmű,kötelező western:)
"A fakezemmel,lekaszabolok pár Baszadékot"ArgFan75
3. leslie21  PlayStation.Community tag
2012.03.02. 15:35:27
LV11
Lee Van Cleef forever! :)
2. wallace  Dark Passenger
2012.03.02. 12:50:22
LV18
Nagyon jó volt ez a leírás, thx. Imádom ezt a trilógiát, meg természetesen Clint Eastwood-ot. Nálam a Pár dollárral többért a nagy kedvenc, a fő-témája a csengőhangom most is.
1. Greg  PlayStation.Community tag
2012.03.02. 07:12:23
LV25
Ezek közül csak a Jó, a rossz és a csúfra emlékszem, az a nagyon jó volt... sőt ezek szerint a legjobb. ;)
LV426
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
LV18
Szerkesztő
PSC Kredit
15648 pt
PS4     PS3     PS2
PS Vita     PS One     PSP    


PlayStation.Community
Név:
Vlagyimir
Fórumhozzászólások száma:
5832 db
Hír/cikk hozzászólások száma:
4663 db
Utolsó belépés:
2019.06.16. 17:38:48
Regisztráció ideje:
2009.09.21. 14:17:16
Barátaim:

PlayStation.Community Trófea