Régen tök megszokott volt, hogy egy kép alapján rágerjedtem egy játékra.
Annak idején az 576-ot épp azért lapozgattuk, mert ilyen ingerforrásokat nyújtott, tucatnyi órán keresztül tárgyaltuk, kinek melyik az aktuális kedvence - anélkül, hogy ténylegesen játszottunk volna vele.

Ha ma ránézek egy éppen készülő játékra, akár képre, videóra, azt mondom: hm, milyen szép effektparádét produkál ez az XY motor.
Igazán nem tudom, mi mást kéne gondolnom.
Ha a fejlesztőknek az a kitűzött céljuk, hogy a valóságot minél jobban imitálják, akkor nekem mit kéne néznem a játékban?
Pontosan tudom, hogy a fejlesztők úgy gondolkodnak, hogy minél közelebb hozzák az általuk létrehozott látványt a valósághoz, és hangosan ujjonganak, amikor sikerül ezt az összhatást elérniük. Én meg csakis elismerni tudom ebbéli munkásságukat, de sajnos ennél többre nem telik.

Imádtam a kalandjátékokban, hogy minden képernyő egy külön világ volt, külön design-al, külön hangulatelemekkel. De ugyanígy a platform- vagy akciójátékokban is megvolt ugyanez. Minden pálya egy külön világ volt.

Persze könnyen lehet mondani, hogy nem is lehetett másképp, hisz nem tudták a valóságot ábrázolni. Rá voltak kényszerítve ilyen különös világok létrehozására.
Nyilván tudod, hogy azért játszódtak a legelső játékok űrös háttér előtt, mert ennyit bírt el a technika; azért kapott Mario bajszot, mert így lehetett megkülönböztetni a többi játék szereplőtől.

Ezen a generáción is akadt olyan játék, ami már a látványvilágával megfogott: ilyen volt a Gears of War, az FF XIII, és ilyen volt a DMC 4 operaházas trailere is, ami után azt mondtam magamban: nekem ez kell, én ezen a pályán akarok küzdeni!

Tudni akarod melyik játék váltott ki hasonló hatást az utóbbi időben?

Nem más, mint a Hokuto No Ken, a híres-hírhedt Fist Of The North Star játék feldolgozása.

Nekem ez a látvány, ez a stílus, ez a hangulat. Ezért imádom az animét, és a játékot is ezért fogom.