A forróság már a földre nyom
gyűrű a tengeri levele
poros utakon pörög céltalan
életem ördögszekere

Furcsa világ ez
itt a nyár
júliust játszik június
szerelmet játszik a szívem
s játszik velem a szerelem


Tanyákon átok, pusztulás
legyek raja rajokban száll
villám faragta Krisztus szobor
térdénél térdepel a nyár


Világot teremtek semmiből
szavakból színes szalagot
reád szórom kincseim
a milliónyi pipacsot
nem ég e láng, csak simogat
búzavirág kékje a füst
pattogjon zsarátnok szirmokat
ölelje tested a máglyatűz


Öleden ruhád megoldom én
rám borul fényes szép öled
vihartól terhes melled egén
várom esőcsepp örömed


Fáinkat téped, szaggatod
teljen be hát a haragod
legyen teljes a pusztulás
vajúdjon vihart a határ
enyhülést kér a szenvedés
szerelmed kérve kérem én
villámok fényébe temetem
magányba zuhanó életem


Rég elmúlt látod, az a nyár
csöndes szavakkal itt az ősz
peregnek napok, levelek
gondolatod múltban időz
megérte, nem érte? - tépelődsz
rábólint igent a szerelem
az első hópihe szálldogál
hajad ezüstjén elpihen

(Epilógus)

Ha újra születek, talán fa leszek
szellőfésülő, szélijesztő
ha kell, vihartól hajtott fa leszek
tépett levelű, gallya pattant
vihar múltán kiegyenesedő
mindig bízó, újra épülő
ezer ágamon ezer fészek
hol örökösen szól az ének
ezer dala a feledésnek
///Jáger László///